napom címke // Helvetia looks at the Rhine

napom bejegyzései

Maluma

Tudom, tudom, megint sokat kihagytam. A helyzet pedig az (Gábor: Here’s the thing ;) ), hogy ezúttal nem írok részletesen a napjaimról. Ennek két oka van, az egyik, hogy kezdünk belesüppedni a dolgos hétköznapokba, a feladataink nagyrészt a korábban leírtak közül kerülnek ki, újdonság ilyen téren nemigen adódik. A másik ok pedig, hogy fáradt vagyok, egyre kevesebb időm is van a blogra, mind a munkahelyen, mind utána a szabadidőmben. Őszintén szólva a kedvem is egyre kevesebb hozzá. Ha egyszer ráveszem magam, oldalakat tudok gépelni, csak az tart sokáig, amíg nyitok egy Wordöt, meg még inkább az, hogy végiggondoljam, mi is egyáltalán az, ami megérdemli, hogy a blogba kerüljön. Nem akarok kilométeres posztokat írni a magam szórakoztatására - bár ez is egy szempont -, hogy ti meg aztán elaludjatok a második bekezdésnél. Ez a bejegyzés tehát a következőképpen épül fel: a legutóbbi poszthoz készített jegyzeteim egysoros feljegyzésekké alakultak az igazán említésre méltó eseményekről - ezeket fogom kifejteni.

Az előző bejegyzéshez időben a legközelebb álló ilyen dolog mindjárt a következő hétfőre, tehát hetedikére esett. Négyünk közül egyedül én ültem az irodában, amikor 10 óra körül a főnökünk, Philippe közölte, hogy velünk szeretne ebédelni. Választási lehetőségem nem nagyon volt a válaszadást illetően, de nem is bántam. Ebéd közben kicsit talán kevésbé hivatalos vagy feszült a hangulat az íróasztalokhoz és tárgyalókhoz viszonyítva, elsírhattuk volna a bánatunkat az oktatások hiányáról és mindenről, ami másképp alakult a korábban megbeszéltekhez képest. Értesítettem is a többieket, hogy nekik is legyen idejük válogatott hőbörgésekkel készülni. Erre dél előtt nem sokkal jön a Philippe, hogy sajnálja, de le kell mondania az ebédet. Ez egyfelől dühített, hiszen reggel olyan nyájas volt velünk, kenyérre lehetett kenni, és tényleg készültem is, hogy rákérdezzek bizonyos dolgokra. Másfelől azért megkönnyebbültem, mert nyilvánvalóan nem mindegy, mit és milyen stílusban mond az ember a főnökének. Ezzel pedig már csak az egyelőre még fennálló nyelvi akadályok miatt is számolni kell. Kedélyesen feleltem azért, hogy majd másnap bepótoljuk. Igazán az erre adott válasza lepett meg: "Igen, majd holnap. Vagy talán sohasem..." Csak délután derült ki, mit értett ez alatt. Ugyanis összehívtak egy mindenkire kötelező érvényű megbeszélést negyed ötre, ahol megtudtuk, hogy Philippe-et az átszervezési politika áldozataként áthelyezték. Hogy ez valóban egy másik telephelyre vagy pozícióra történő áthelyezést jelent, avagy ahogy Hadházi mondta valamelyik Showder Klubban: "közös megegyezéssel és néhány nagyobb értékű műszaki cikkel távozott" a cégtől, sose fogjuk megtudni. Jött helyette két újabb fószer, meg egy nő, akik a mellettem lévő íróasztalnál ülnek, csak egy három centis térelválasztó fal választ el minket, és már akkor is napok, talán hetek óta vitatkoztak mindenféle szervezeti és költségvetési problémákról. Ők ismét igyekeztek elhinteni a nagy szavakat a póroknak, mondanom se kell, Ivan már négy órakor előre morgott: "Meeting for nothing." Igaza volt. Ettől függetlenül négyünket nem érintett túl jól a hír, hiszen Philippe volt az, aki tulajdonképpen felvett minket a céghez. Ültünk a megbeszélés után együtt az asztalomnál, épp ezt vitattuk, és biztos vagyok benne, hogy olyan képet vágtunk, amire nem véletlenül jött oda Michael Nied érdeklődni, hogy minden rendben van-e. Habogtunk egy sort, hogy hát úgy nagyjából, egyikünk se merte feltenni a kérdést, hogy most akkor a mi sorsunk hogy alakul ezek után. Ivan szerint nincs mitől tartanunk, biztosított a helyünk a Unisys terveiben, és azóta se szólt senki, hogy holnaptól nem számítanak a munkánkra, úgyhogy remélhetőleg igaza lesz. Azért nyavalyás egy helyzet, és az új főnökök sem igazán érezték szükségét, hogy megnyugtassanak bennünket, vagy a legkisebb közvetlenséget is mutassák felénk, de ugyanígy a korábbi dolgozók felé sem. Azonfelül hetek óta drámáznak a cégről, igyekeznek kitalálni az átszervezés legjobb módját, hogy a Novartis maximálisan elégedett legyen a szolgáltatásainkkal, de alapfogalmakkal nincsenek tisztában. Egyikük a napokban egy annyira egyértelmű dolgot kérdezett a Slobitól, hogy neki az asztalához visszafelé menet sikerült olyan lenéző ábrázatot produkálnia, és még a kezét is úgy megráznia az arca előtt, hogy ha nem hallottam volna az elmúlt hetekben a fal túloldaláról átszűrődő mondatfoszlányokat, akkor is magától értetődő lett volna, hogy meg sem próbálnak mindent megérteni, a lehető legtöbb tényezőt számításba venni. Nem tudom, csak a főokosok ilyen érdektelenek-e, vagy én is így csinálnám hasonló helyzetben, mert egyszerűen nem lehet mindenre figyelni akkor sem, ha tudomásul vesszük a létezését. Tényleg nem tudom. De igyekeznék. Legalább az emberek bizalmát elnyerni, hogy normális légkörben lehessen együtt dolgozni. Bevonni a döntésbe azokat, akik évek, évtizedek óta végzik ezt a munkát. Természetesen nem rájuk bízni a választást adott alternatívák közül, de meghallgatni, mi hogy működik a gyakorlatban, hiszen az a legritkább esetben egyezik az elméletben elképzelttel. Aztán lehet, ez lenne a másik véglet és az újabb példa a rossz menedzsmentre. De én így képzelem a jobb világot. :)

Aznap döcögve bár, de megindult a Krankenkasse-hadművelet is. Épp itt volt az ideje, hogy biztosítót válasszunk, illetőleg egyáltalán halljunk a svájci rendszer sajátosságairól. Bár még most sem ismerek minden részletet, azért röviden prezentálnám az eddig megtudottakat. Biztosan akad köztetek, aki külföldi tapasztalatai során megismerkedett a nyugati mintával, a többiek kedvéért, és a magam megnyugtatására összefoglalom, amit az azóta eltelt két hétben kiderítettünk. Az otthoni társadalombiztosítási rendszerrel ellentétben itt több profitorientált szervezet látja el az egészségbiztosítási feladatot. Grundversicherung (avagy Obligatorische Krankenpflegeversicherung – OKP) néven mindahányan alapvető szolgáltatásokat nyújtanak kötelező jelleggel, ezzel térítve minden svájci lakosnak a háziorvosi, kórházi, gyógyszertári és külföldön tartózkodás esetén a baleseti költségeket. (Szülők, nem köll aggódni, az itteni balesetek esetére is biztosítva vagyunk, ez a Unisysszel kötött szerződésünkben rögzített, a cost-of-livingsből vonódik a mi részünk, a cég meg fizeti az övét.) A Zusatzversicherung pedig biztosítótársaságonként változó úgynevezett kényelmi szolgáltatásokat takar, ezek azok a tényezők, amelyekkel egy-egy társaság igyekezhet magához édesgetni az ügyfeleket. Ilyenek például a különféle terapeuták, fogászati kezelések, sportkurzusok, az egész országra, vagy akár az egész világra kiterjedő, akár privát kórházi kezelések költségei, a betegség alatti jövedelemkiesés kompenzálása. A továbbiakban olvasható sajátosságok a Grundversicherungra vonatkoznak, mivel a másikkal annak "feleslegessége" miatt mi nem foglalkozunk. Felesleges alatt azt értem, hogy hiábavaló a havonta befizetett nagyobb összeg a Zusatzversicherungra, ha nem használjuk ki annak előnyeit. Tehát az OKP keretein belül a társaságok különböző úgynevezett franchise-okat kínálnak, amelyeket nagyjából a 300-2500 frankos intervallumban helyezhetünk el. Ez azt jelenti, hogy az adott franchise-ban meghatározott összeg (egy évre, halmozódik) alatt mindent a biztosított fizet, a felette eső részt pedig a biztosító. Természetesen a havidíj annál magasabb, minél alacsonyabb franchise-t választ a kuncsaft, azaz az én értelmezésem szerint minél betegesebb. Ez a havidíj körülbelül 180 franktól indul, a határ természetesen itt is a csillagos ég. A nekünk ajánlott biztosító esetében a 300 frankos franchise havi díja 250-260 frank környékén van, ha jól emlékszem. Ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy nehéz legyen döntést hozni, az egészet bonyolítja egy cseppet, hogy három különféle modell alapján választhat biztosítást az egyszeri ember. Ettől függően újra kisebb-nagyobb eltérések vannak az árakban. Az első ilyen az úgynevezett HMO-modell, aminél a beteg csak a HMO-tag orvosokhoz fordulhat a panaszaival. Ne kérdezzétek, pontosan mi ez a HMO, mert most itthon gépelek, és az előbb hiába rohantam le a gépterembe, persze hogy nem sikerült megtalálnom azt az oldalt az interneten, amit a munkahelyen fél perc alatt kigugliztam. Pedig ott rendezett formában megtalálható az összes információ, de nélküle a két másik modell neve is a homályban marad. A második a szabad orvosválasztást fontosnak tartóknak kedvez, azonban költségei ennek a legmagasabbak. Ezért létezik egy áthidaló megoldás, amelynél ugyan a betegnek adott a szabad orvosválasztás lehetősége, de betegség esetén előbb egy ingyenesen hívható telefonszámon be kell jelentkeznie a kívánt rendelőbe. Azt hiszem, ez utóbbit Telcare-modellnek hívják.
Adott tehát ez az ugyancsak összetett egészségbiztosítási rendszer, és adott négy ereje teljében lévő fiatal, akik évente csupán egyszer-kétszer betegszenek meg. Mi hiányzik az egyenletből ahhoz, hogy logikus döntést hozhassunk? Egy-egy orvosi vizit díja még biztosan. A kollégák szerint ez egy - már orvosi vizsgálatot igénylően komoly - megfázás esetében 200-250 frankra tehető gyógyszerekkel együtt. (Sokallom...) Illetve a biztosítótársasággal együtt ők sem ajánlják a HMO-modellt, nem tudjuk, miért. Ivan annyit mondott, hogy ő nem szívesen szórakozik a háziorvosokkal, bármi panasza van, inkább rögtön a kórházba megy. Négyünk között még folynak a tárgyalások, de mi valószínűleg mégis ezt a modellt választjuk majd. Tulajdonképpen megegyezik azzal a rendszerrel, mint ami otthon is működik: bajod van, ott a háziorvos, meglátogatod, ő meg majd intézkedik, illetve tájékoztat a további teendőkről. Jelenleg az 1500 frankos franchise 188 frankos havidíja felé billen a mérleg nyelve. Szegény Miki ez esetben is a diszkrimináció áldozata az életkora miatt, neki valamivel többet kell befizetnie. Ruthtal is több levelet váltottunk a héten a témában (mostanában "Hallo meine Lieben megszólítással :) ), a végén már inkább megadta a biztosítótársaságnál lévő kontaktperszóna elérhetőségét. (Akinek a levelében jómagam Soczi Andreasként vagyok feltüntetve. Sebaj, neveztek már Andreynek, Andrésnek is...) Jól illusztrálja, hogy a fáradtságunk mennyire hátráltat hasonlóan komplex döntési feladatok megoldásánál, amit Gábor követett el pénteken öt előtt kb. 10 perccel. Ruth egyik Krankenkasséval kapcsolatos levelére válaszolva akart figyelmeztetni hármunkat, hogy most már tényleg konkrét kérdésekkel kéne megtalálni Ruth (huhahamuárf) és a biztosítós brókerasszonyt. Csakhogy elfelejtette Ruth címét kivenni a címzettlistából, így ő is velünk együtt olvashatta a magyar szöveget, miszerint hétfőn mindenképp válaszolni kell Miszisz Hájruleznek. :D

Egy igen jelentős változást jelentett az életemben, és úgy hiszem, a hozzáállásomban is, amikor egy éves tagsági bérletet vásároltam egy fitneszklubba, magyarán gyúrni kezdtem. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha ilyenre vetemedjek. Mindenhol és mindenkinek azt hangoztattam, nagyot fordul a világ, ha én elkezdek konditerembe járni. Hát, nagyot fordult, jelentem. Főleg, hogy magam miatt teszem. Senki nem kért rá, senkinek nem akarok megfelelni, bár egy cseppnyi dac megbúvik a döntés hátterében. Hiányzott a mozgás, de az igazsághoz hozzátartozik, magamtól eszembe se jutott volna pont ezt a fajtáját választani. Ki más oltotta el az első heti nyavalygásom tüzét megint, mint Gábor... Bár tulajdonképp bármelyikük tehette volna, kicsit olyan, mintha felosztották volna a nevelésem maguk között. Gábor felel a hiszti részért, István hűti le a hirtelen indulataimat, Miki meg kezeli a gyerekességem és az ügyetlenségemet. Kezdek férfiemberré válni, és a saját elszántságom mellett ezért őket is köszönet illeti.
Magáról a gyúrásról két hét távlatából nem nagyon szándékozok messzire menő következtetéseket levonni, egyelőre legyen elég annyi, hogy minden alkalommal jól esik a mozgás. Első alkalommal mellém szegődött egy instruktor, a mókás nevű Tobias. Minden előzetes félelmem ellenére nem az az izomtibor, segítőkész, tájékozott, normális ember. Egy adatlap kitöltése után ráküldött a futógépre bemelegíteni, majd megbeszéltük, milyen céllal kezdtem el edzőterembe járni. Az első 2-3 hétre átmozgató edzést képzeltem el, mivel soha nem csináltam még ilyet. Ennek megfelelően jártuk végig a gépeket, minden izomcsoportra mutatott egy-egy hasznos gyakorlatot. Szerintem vannak izmaim, amelyek az elmúlt hetekben feszültek meg először. Minden arany tagságival rendelkező klubtagnak jár egy táblázat, amelyen vezetheti a haladását, múlt hét csütörtökön ezt még Tobias töltötte ki nekem. Minden masinánál megmutatta annak beállítását, rendeltetésszerű használatát, elmondta, mely izomcsoportokat dolgoztatja meg. Ügyelt arra, hogy a mozdulatsor elvégzésének megfelelő legyen a légzésem, tájékoztatott a hibákról, helytelen testtartásokról. Mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy lenézne, vagy úgy tekintene rám, mint aki eltévedt, és véletlenül tért be az ajtón. Tökéletes Hochdeutschot beszél, jóformán minden szavát megértettem, ha mégis akadályba ütköztem, angolul azonnal a segítségemre sietett. A táblázatban rögzítette a gépek számát, a pozícióra és a súlyra vonatkozó beállításait, azóta nekem csak végig kell járnom a papíron szereplő menetrendet, illetve kérdés esetén keresni egy sárga pólós instruktort. Jövő héten még eszerint fogok eljárni, addigra megszokja a kutyatestem az igénybevételt, és utána folytathatom a tematikus edzéssel. Heti háromszor járunk Mikivel és Gáborral, az ütemterv még kialakulóban. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy valaha olyan izmos leszek, mint néhányan a klubtársaim közül, de már az is boldoggá tesz, hogy elindultam az ösvényen. Illetve hogy egyik gépen sem a legkisebb súllyal dolgozom. :) A cél tulajdonképpen a vékonyból egy arányos testalkat nevelése az egy év alatt. Nem tervezem gyúródroiddá válni, aki a fülcimpájára is külön edz. Ahogy magamnak megfogalmaztam viccesen: nem akarok örökké az edzőteremben izzadni, viszont szeretnék inget hordani. :) Következő cél, amit ma határoztam el, a szégyenlősség levetkőzése a koedukált finn szaunában, amelynek használatára szintén jogosultak vagyunk az arany tagsági kártyánkkal.

Még a múlt hét eseménye a céges oktatás, amelyen minden dolgozó kötelezően részt kellett, hogy vegyen. Persze akinek halaszhatatlan dolga volt, vagyis inkább nélkülözhetetlen a folyamatos munkavégzés szempontjából, kihagyta. Kíváncsian vártam az előadást, hátha hasznos információkhoz jutunk a munkához használatos valamely informatikai rendszerről. Nos, nem ez történt, az ügyfelek felé tanúsítandó megfelelő hozzáállásról hallgattunk meg egy egész napos fejtágítást. Négyünk közül egyedül engem osztottak be az első napra, az öt ember közül végül hárman jelentünk meg a tárgyalóteremben. Susanne-nal, az egyik diszpécser lánnyal és a supporterek közül Ronny-val - aki kéthetente az installációs asztalnál ül - voltunk a kísérleti nyulak. Egy németországi - talán Frankfurt környéki - ügynökségtől érkezett az előadó hölgy, aki meg kell, hogy mondjam, nagyon jól építette fel a mondandóját. Egy közel negyven oldalas jegyzet fogadott minket a meeting roomba lépve, hozzá notesz és toll. Frau Wolf az első benyomás, a bemutatkozás, a megjelenés, a hordott ruhák fontosságáról, a különböző típusú ügyfelek hozzáállásának kezeléséről, a testbeszédről és egyéb hasonló dolgokról tartott előadást. A leghasznosabbnak az egész napos német nyelvű interaktív társalgást tartottam, az oktatás konkrét témája legfeljebb tájékoztató jellegű figyelmeztetésként maradt meg az agyamban. A délutánra oldódott hangulat okozta nyakatekertebb német mondatok közepette majdnem bebólintottam, de végül a véleményem kifejezésére hozott igyekezetek mulasztották el a fáradtság érzését. A szomorú, hogy az egészből mindannyiunknak csupán két szó maradt meg igazán: maluma és takete, amelyeket talán sose fogok elfelejteni. Az ügyfelek szempontjából inkább és kevésbé kedvező hangzású kifejezéseknek megfeleltetett kitalált szavak egy nagy nevű pszichológus (vagy valami hasonló tudós) vizsgálata alapján. Maluma a legtöbb vizsgálati alany véleménye alapján egy hawaii sziget nyugalmát árasztja, míg a takete-kifejezések egy szigorú japán rítus megrendíthetetlen egyensúlyát jelképezik. A maluma aztán fel is vésődött a diszpécser-szektor saját fali táblájára, illetve azóta a nyugalom szinonimájaként szerepel a szótárunkban. Amiért még különösen pozitív dolog volt részt venni az oktatáson, az a két ember, illetve közvetlen barátaik által elnyert bizalom megszerzése volt. Azóta ha odamegyek Susanne-hoz, tartalmat hordoz a korábban üres mosolya, valóban vidáman köszön Ronny.

Kicsit negatívabb hangvételű a múlt hét végére tervezett házibuli története. Kitaláltuk, hogy a lányokkal, Gökivel, Eliával való mélyebb megismerkedésnek kiváló táptalajt nyújtana egy Wohnheim-béli warm-up party. Hét közepén tájékoztattuk őket a terveinkről, szombat délelőtt a Rhein Centerben bevásároltunk a vendégeknek, erre este hét óra körül kaptuk az üzenetet, hogy egy születésnapi bulira hivatalosak, és inkább azt választják. A porig alázáshoz már jóformán hozzászoktam, mióta itt élek, bár előtte is sikerült ezt-azt megtapasztalnom ebből a hozzáállásból, de azért ennél mindannyian több tiszteletet vártunk el a részükről. Főleg, hogy Corinne bevallottan tisztában van a Kanadában eltöltött egy éve után a külföldön való élet esetlenségeivel. Azért egy konszolidált iszogatás után nekiindultunk az estének magunk, mondanom se kell, hogy megint nem nyertünk bebocsátást a Fame-be. Már nem is lázadtam, beletörődtem a sorsomba, egy gyors kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan este, amikor szó nélkül beengednek, majd a fingomsincs-válasz, és az utolsó villamossal utaztunk is haza.

Aznap megvettük Ivannak a születésnapi ajándékát is, amely egy üveg grappa formájában realizálódott. Szerdán ünnepelte a harminchetediket, és mivel ő segített a legtöbbet ügyes-bajos dolgaink megoldásában, úgy éreztük, egy apró gesztus mindenképp helyénvaló lenne. Kis trükközést igényelt az átadás, mivel aznap Gábor hétre, én fél nyolcra, a többiek pedig nyolcra mentek dolgozni. Azért megoldottunk, Ivan pedig nagyon meglepődött, többször megköszönte a nap folyamán, láthatóan meghatotta a gesztus.
Szintén szerdán kaptunk egy e-mailt Lukácstól, aki korábban tartotta a hibajegy-kezelési rendszerről a telefonkonferenciát, hogy aznap Bázelben van. Két-három levélváltást követően fény derült arra, hogy gyakorlatilag 10 méteres távolságból üzengettek egymásnak Gáborral, csak a térelválasztóknak köszönhetően lemaradtunk az érkezéséről. Elég nehéz lehetett pedig nem észrevenni, hiszen egy jól megtermett, bőven két méter feletti fiatalemberről beszélünk. Beszélgettünk pár mondatot, aztán nekünk is és neki is rohannia kellett dolgára, de a közös ebédet lefixáltuk. Délben indultunk a határ francia oldalára, egy általa jól ismert étterembe, ahol tíz euró körüli összegért teljes menüre számítottunk. Hiába nevezhetőek a Cloud Restaurant 8-15 frankos ajánlatai bázeli mércével mérve kedvezőnek, azok csupán egy fogásból állnak, egy előétel-főétel-desszert kombó mindenképp többet nyújt náluk. Főleg egy alkalommal, amikor kapcsolatépítés céljából megengedhető egy ilyen kihágás. A tíz percesre prognosztizált sétából 20 perc lett, hamar megrendeltük a napi menüt, szerencsére a túlzottan szerény Lukács gond nélkül megértette magát az orrukat igencsak fenn hordó, tehát emberi nyelven nem különösebben nyilatkozó franciákkal. Hiába a jóleső értelmiségi beszélgetés a cégről és az általában vett szakmáról és nagyvállalati életről, negyed kettőkor igen kellemetlenné vált a hiábavaló várakozás az ételért. Különösen kényelmetlen volt a tekintetben, hogy egy óráig tart az ebédidőnk, húszpercnyi sétára voltunk a Campustól, és a negyed kettőre kiírt ticketem későbbre tolása ügyében hiába próbáltam elérni a dispatchinget. Főképp a fejünket forgattuk tanácstalanul, illetve Gábor hiábavalóan próbált szigorú tekintettel, illetve finomabb utalásokkal jelezni a távozás időszerűségére. Hamar megunta, hogy mi négyen csak ülünk, és reménykedünk a saláta utáni következő fogás érkezésében, felállt, és a konyha felé indult szólni, hogy a továbbiakban nem tartunk igényt a megrendelt étkekre. Ebben a pillanatban Mikivel ketten mi is elszégyelltük magunkat, amiért képesek voltunk ilyen mértékben semmibe venni a munkahelyi szabályokat, és utána eredtünk. Addigra ő már mindent lebeszélt a konyhafőnök asszonnyal, aki az addigi tipikus francia hozzáállást félretéve hibátlan német mondatokkal tudatta velünk, hogy elnézést kér a kényelmetlenségekért, illetve hogy szükségtelen rendeznünk az addigi fogyasztásunk számláját. Közben az eső is eleredt, kapucnit a fejünkre húzva rohamléptekben igyekeztünk vissza az irodába. Remegett is a lábam rendesen, hát még fél órás késéssel a felhasználó elé lépve, hogy mi lesz, ha nem tudom megoldani a problémáját. Szerencsére talán most először nem hagyott cserben az intuíciós képességem, és ezzel nem akadt gond, mint ahogy az irodában sem kérdezett rá senki, hol töltöttünk el jóformán kétszer annyi ebédidőt, mint amennyi rendelkezésünkre áll. A kioszkban vett szendvicseknek hála az éhenhalást is megúsztuk, a "nem kell a megszokottól eltérő helyekkel kísérletezni"-érzés kivételével nem maradt tüske a lelkünkben. Lukácsot egyikünk sem hibáztatja, hülyeség is lenne, nyilván nem szándékosan vitt olyan helyre, ahol ilyen eset előfordulhat, arról pedig ő sem tehet, hogy aznap éppen tele volt az étterem, és megcsúsztak a kiszolgálással. A nap végén még beszélgettünk vele egy bő fél órát, segít majd az internetes problémánk megoldásában, és korábban Istvánnak is megmutatta a Unisyses elszámolási rendszer használatát, amellyel visszaigényelhetünk bizonyos költségeket (kiutazás, tartózkodási engedély kiváltása, thalwili út költségei stb.).

Újabb, ugyancsak pozitív hír múlt péntekről a német nyelvtanfolyamunk témakörében. Miki megelégelte a huzavonát, és velem a jobb oldalán bevonult a Migros Klubschuléba, hogy tisztába tegye, kinek a hibájából kapott még Magyarországon félig elküldött tesztsort, amely alapján a kezdő csoportba soroltak bennünket. Előzőleg az interneten kitöltött középfokú teszten mindketten megfelelt minősítést szereztünk. A recepciós pultnál ülő fiatal hölgy sűrű elnézéskérések közepette rögtön adott egy behelyettesítős típusú tesztet. Hétvégén kitöltöttük, majd hétfőn egy addig ismeretlen asszonynak előadtuk a történetünket, és az asztalára csaptuk a papírokat. Percek alatt kijavította, és számára is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen megaláztatást jelentett nekünk az A1/2, majd az A2/1 kurzusba járni, akár csak egy-egy órára is. Miki C1 besorolást kapott, nekem előbb a B2 kurzusból október közepéig hátralévő órákat kell végighallgatnom, majd vele együtt beülhetek a C1-re. Frau Occhiuto megígérte azt is, hogy a kifogástalan állapotú könyveinket 1:1-ben becseréli a magasabb nívójú tanfolyamhoz szükséges tankönyvre és munkafüzetre, még ha azok drágábbak is. Myriamot tájékoztattuk gyorsan az ügymenetről, majd a jóváhagyása után csütörtökön bemasíroztam a nyelviskolába. Persze a könyvekre rá kellett fizetnem, de kétszeri finom jelzés után harmadszorra nem álltam neki hőbörögni az 1:1-es ajánlat miatt, inkább kifizettem a 3,40 frank különbözetet. A terembe lépve megkönnyebbültem, a tanár ugyanis az A1/2-ről ismert Norbert Wasiak volt, aki a mutogatós Ralfnál nagyságrendekkel méltóbb órát tartott. Néhány perccel később felajánlotta, hogy a B2-ből hátralévő egyetlen fejezetet lefénymásolja nekem, majd lekísért a recepcióra, ahol aznap immár másodszor, összesen harmadszor cseréltem újra a könyveimet. Megkönnyebbülést jelentett a tananyag nehézsége is, hiszen végre tényleg olyan dolgokról esett szó, amelyek tényleg frissítést kívántak az agyamban. Illetve jó érzés volt egyedüli fiúként ülni öt lány között, főleg úgy, hogy egyikük kifejezetten csinos, magas, karcsú, szép arcú, mosolygós lány volt. :) A tanár talán Amarának szólította, de én nem láttam ehhez hasonló nevet a jelenléti íven. Ezt összevetve azzal, hogy Herr Wasiak külön kérte is, hogy hangosan beszéljünk, mert az egyik füle talán begyulladt, és semmit sem hall, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is hívják a lányt. Két nap múlva talán kiderül. :)

Most azonban fekvés van, még gyorsan feldobom ezt a posztot. Két héttel ezelőttről maradt még hozzá néhány kép azok közül, amelyekből a legutóbbi bejegyzéshez is válogattam. Mivel sikerült a telefonomon is életre kelteni a kiváló Gravity Twitter-klienst, mostanában egyre több fényképet láthattatok és láthattok a jövőben is arról, éppen hol és mivel foglalatoskodom. Ezek nem túl jó minőségű fotók, ez egyrészt a telefon amúgy sem tökéletes kamerájának köszönhető, másrészt pedig a Twitpic még le is kicsinyíti, illetve a minőségén is ront, hogy ne generáljon nagy adatforgalmat a telefonon keresztül. Ettől függetlenül azonban úgy gondolom, a célnak megfelel mindegyik, hiszen aktuális tájékoztatást nyújtanak. Ezeket a képeket a Twitter-posztokban lévő linkekre kattintva nyithatjátok meg. Ezután azt ajánlom, a Twitpic oldalon kattintsatok a jobb felső sarokban a képem mellett lévő docziandras linkre, amely egy áttekintő oldalra irányít benneteket, itt láthatjátok az összes korábban ide feltöltött fényképet időrendben a legfrissebbel a lap tetején. Álljon azért itt is a ennek az oldalnak a címe, íme: http://twitpic.com/photos/docziandras Innen célszerű minden képet új lapfülön megnyitni, vagy a legújabb képet megnyitva lapozható a galéria a szintén jobb oldali (a név és az idegesítő flash-reklám alatti) More photos by docziandras alatt elérhető indexképek segítségével. Ezek balról jobbra haladnak a friss fotóktól a régebbiek felé. Gueti Nacht!

írta: András, 2009. szept. 20. 23:43 | címkék: hangulat, kép, munka, napom | 4 komment

That's what I call work

Kicsit megcsúszva megint, de következzék az elmúlt heti beszámoló. (Lófaszt, mire posztolom, két héttel ezelőtti lesz, szóval az előző bejegyzéshez képest következő heti...) Amint az előző bejegyzésben említettem, hosszú két hét áll mögöttem, mögöttünk, az előbbi okát már tudjátok. A múlt héten viszont a nyakunkba dőlt a munka, az a helyzet. Véget értek a szabadságok, és szemben találtuk magunkat azzal, amit a kollégák már korábban mondtak: szerdáig levegőt venni nem volt időm. Aki már dolgozott életében, biztos tudja, hogy hét végére kicsit hajlamosabb az ember hanyagolni a feladatokat, hét elején viszont újult erővel veti bele magát a tennivalókba. Hétfőn négy órakor vettem észre, hogy egy korty vizet sem ittam azon az egy poháron kívül, amit az ebédhez kértem. Csütörtök, péntek a kollégák szerint már lazább, nekem ez sem tűnt fel. Minden nap igyekeztem azért jegyzeteket készíteni a bloghoz, nehogy úgy járjak, mint az előző bejegyzésnél, hogy ülök felette, és csak tűnődöm, melyik nap mi is történt. Az első ötletem az volt, hogy csak bevágom ide egy az egyben ezeket a jegyzeteket, elég jól érzékeltetnék a múlt heti munkatempót. Itt-ott el is fogom ezt követni, de azért igyekszem mondatokká fűzni a beszámolót.

Hétfő reggel volt a főnökünk, Philippe Schlachter első munkanapja azóta, hogy mi megérkeztünk Svájcba. Egész idáig szabadságon volt, egyetlen egyszer láttuk, Pesten ő tartotta a második körös interjúkat. Illetve István egyáltalán nem találkozott vele, mert ő rendkívüli felvételi eljárással nyerte el a munkát, és telefonon ejtették meg a második körös beszélgetést. Philippe-pel az egész napos kommunikációnk kimerült egy gyors "Minden rendben?"-kérdésben úgy 10 körül, a nevünkre nem emlékezett. Pedig nála volt az önéletrajzunk, legalább egy pillantást vethetett volna rá, mindegy...
Aznap alapvetően egész nap rohantam, délelőtt Ivannal az 503-ban tartottunk ügyelet (höhö). A pénteki költöztetés esetleges problémáinak elhárítása volt a feladat, ahogy Ivan fogalmazott, inkább csak a jelenlétünk demonstrálása. :) Ebéd előtt még egy önálló move, semmi gond, a költöztetők már félig elrakták, mire odaértem. A netkábelt gyorsan begyűjtöttem a lootba (zsákmányoltam), majd Gábort kísérgettem az ő dolgára, később ő segített felépíteni a munkaállomást. Ebéd négyen, utána move, Ivan Ristic elhozta egy külső helyszínről, nekem csak össze kellett volna rakni, de a user már megtette, pedig pár perccel korábban is érkeztem az irodájába. Meg nem úsztam a munkát, később valószínű újra lesz szétszerelés-összerakás műveletsor, mert új bútorok érkeznek az irodába. Elég komikus, hogy csak ezért kell újra átmennie valakinek, hogy egyik asztalról leszedje, a másikra meg felrakja, na, de mindegy.
Ebédszünet előtt azért gyorsan leszaladtam a Campuson lévő Swisscom shopba megrendelni a telefont. Úgy gondoltam, hogy itt még érdemes egy próbát tenni, mert valahányszor lent voltunk kérdezni valamit, mindig valami nyámnyila eladó jött ki, aki semmiről semmit nem tudott. Most is így volt, nem tudott válaszolni arra, hogy kaphatok-e a tartózkodási engedélyemmel két éves szerződéssel telefont, mindenesetre megrendeli. Nagyon nem reméltem, hogy lesz belőle valami, de azért egy lépéssel előrébb jártunk talán.
Később egy új munkavállalónak kellett zsír új gépet vinni, a jó hír, hogy korábban sose csináltam ilyet, nem is voltam senkivel ilyen ticketet megoldani. Ajtó zárva, 20 perces futkosás, mindenkit megkérdezés, egy nevet kapás, őt sem találás, végül az iroda nyitva lelés, asztal segítséggel elhúzás – merthogy két emberre tervezték vala, egynek karja nem elég hosszú a gombok megnyomásához, és az asztallap egyidejű kihúzásához; elosztó egyáltalán nem levés, kiakadás, telefonálás, eme probléma nem hozzánk tartozásának kiderülése hamarost, végül nőt előkerítés, akit korábban tanácsoltak vala, épp telefonála, addig számítógép összeszerelése, hölgy újra megkeresése, elosztó megkapása, tesztelés, papír aláíratása, jelszavak megváltoztatásának részleges sikere, mivel új gépnek net nem jutás, mert csak két netkábel levés, amit a szobatárs a két pécével már lefoglalá, tikket nyitásának felvetése a BT részére, problem solved...

Myriam írt levelet kora délután, érdeklődött, jobban tetszik-e az új németkurzus. Csak csütörtökön válaszoltunk neki, szarul is éreztem magam, hogy ilyen faszok vagyunk, de tényleg sok volt a tennivaló. Megírtuk neki, hogy nem vagyunk elégedettek a színvonallal, a válaszában pedig megnyugtatott, hogy bármi problémánk van, szóljunk neki, mert ez a dolga, plusz személyesen is fontosnak tartja, hogy maradéktalanul jól érezzük magunkat. Meg is dicsért minket, hallotta, hogy nagyon jól végezzük a munkánkat - én nem is értem, miről beszél, de ha ez jó, akkor legyen...

Estére kitaláltam, hogy kivonulok a villamosmegállóba megírni azt a bejegyzést, amit végül csak vasárnap este sikerült feltölteni. Gábor és Miki még előző héten fedezték fel az ott elérhető nyitva hagyott privát wifit, gondoltam, kicsit elengedem a letöltéseimet, amíg gépelek. (Ja, igen, itt megjegyezném, hogy többször változhat egy-egy poszton belül az szubjektív idő, amihez viszonyítok. Ez abból adódik, hogy napokig nyúlik az adott bejegyzés véglegessé formálása. Általánosságban véve talán a bejegyzésre érvényes záró időpont lehet a viszonyítási alap nektek, Olvasóknak.) A többieknek nem szóltam, mert tudtam, ha nem egyedül megyek, egy sor sem kerül a blogba. Végül így se vittem túlzásba aznap este. Először csak zenét kezdtem el hallgatni, aztán letöltöttem a leveleimet, a Windows-, vírusirtó- és egyéb frissítéseket, aztán, jaj, gyorsan új zene is kéne, kicsit a torrent is hadd menjen, végül csak bejelentkeztem MSN-re is. Ez egyrészt jó ötlet volt, mert csak beszélgettem egy kicsit az otthoni barátokkal, végre nem egyirányú a hírfolyam innen hazafelé. Másrészt egyiküknek sikerült felhívnia a figyelmemet arra, amire előtte jóformán nem is nagyon gondoltam. Megkérdezte, hogy a Kingával tartom-e a kapcsolatot, beszéltünk-e, miután kijöttem. A válasz nem, de ezt nem is csodálom a legutolsó beszélgetésünk után. Később mégis elgondolkodtam rajta, hogy miért nem ír legalább egy SMS-t, vagy egy kétsoros e-mailt, hogy élek-e, halok-e. Kicsit 18 évesnek éreztem magam, hogy ilyeneken agyalok, de azért bántott a dolog, na. Rá is nyomta egy kicsit a bélyegét a hangulatomra 1-2 napig. Időben ugyan nem ide kívánkozik, de itt szeretném megjegyezni, hogy vasárnap aztán beszéltünk egy kicsit, nagyon aranyos volt, írt, érdeklődött, mintha tudná, hogy gondolok rá - nagyon örültem neki.

Kedden még délelőtt megbeszéltem Removal és Slobival, hogy korábban szeretnék hazamenni, illetve a Credit Suisse-be, hogy a netbankos problémámat megoldjam. Fél ötig nyitva van a nagy CS a Bankvereinon, de még jó, hogy háromtól szabadra kértem magam, mert így is fél 4-kor sikerült elindulni a Campusról. Hogy egyébként is ez volt a terv, vagy csak menet közben alakult így, mivel elkéredzkedtem, nem tudom, de úgy megtömtek munkával, mint egy kacsát. Esélyem nem volt tiltakozni. Időm se. Teljesen új feladatot kaptam, hardware returnt. Ez a kulcsszó a feleslegessé vált eszközök raktárba szállításához. Felesleges pedig több ok miatt lehet. Vagy új hardvert kap helyette a felhasználó, ami a legtöbb ilyen esetben már nála van, vagy távozott a user a Novartistól, ilyenkor pedig örvendetes, ha egyáltalán találkozunk még vele. Ennek is külön jelentősége van, mivel a raktárba szállítandó eszközökről a hivatalos eljárás szerint nekünk kéne eltávolítani a jelszavakat. Ami könnyen lehetetlenné válhat, ha nem lehet előkeríteni a felhasználót, hogy ugyan gépelje már be a jelenlegit, hogy aztán visszaállíthassuk az alapértelmezettre. Tulajdonképp a feladat nem ez lenne, hanem a jelszavait is nyom nélkül le kéne pucolnunk a gépről. Viszont a super accountunkhoz még nem igazán férünk hozzá azóta sem, amivel ezt megtehetnénk, illetve a felhasználónak nem engedélyezett beállításokat módosíthatnánk. Ráadásul a hardware return hosszadalmas adminisztrációval jár. Nem csak a hibajegyet kell lezárni, de egy két oldalas űrlapot (HWR form) is ki kell tölteni az eszközraktárnak, amihez 4-5 adatbázisból kell összevadászni az adatokat. Peter, a warehouse teljhatalmú, rekedt hangú ura pedig nem szereti a hibákat. Na, és öt ilyen ticketem volt aznapra. Sebaj, a végére legalább belejöttem. Viszont azt is tudtam, hogy ez a legmocskosabb meló. Két ticket között egész nap Claude-ot faggattam a teendőkről a service centerben. Ő egy apró francia faszi, de szerencsére a normális fajtából, németül is jól beszél. Ilyen igazi kis magában beszélős, raccsolós, jó humorérzékű, "örülünk, hogy itt van" ember. Korábban ő is szabadságon volt, most David tűnt el helyette az SC-ből. Sajnos pont ő kezelte a HWR-ügyeket, így Claude hol tudott válaszolni, hol nem, mint a mesében. Előfordult az is, hogy egy délutáni HWR alkalmával javítottam bele egy délelőtti űrlapba, amiért megint csak legszigorúbb állásba összevont szemöldök jár Peter részéről.
Hála Istennek, a bankban minden a terveim szerint zajlott. Egy nagyon segítőkész, kifogástalan Hochdeutschot beszélő fiatal srác elmagyarázta, hogy letiltották a hozzáférésem, mert háromszor egymás után rossz felhasználónév-jelszó-RSA kód kombót adtam meg. Ami így belegondolva 1) furcsa, mert semmi erre utaló üzenet nem jelent meg a képernyőmön, 2) teljesen valószerű, mert sose vagyok képben, hogy az egyes alkalmazásokban éppen angolra, svájci-németre vagy magyarra állítottam a billentyűzet kiosztását. Semmi problémát nem jelentett pikk-pakk visszaállítani az eredetire, majd a pultba állva ott helyben megváltoztathattam. Sorszámot se kellett tépni, meg semmi fölösleges bürokrácia nem volt ezúttal.

Szerdán gyorsan egy hardware returnnel nyitottam a napot. 10.15-kor épp megállapítottam, hogy talán már nyugton hagynak ebédig, amikor jött Slobi: "Van egy feladatom a számodra" - az órájára néz - "ööö, mostanra...". Annyira hirtelen jött, hogy a hibajegy még nem is volt a rendszerben, ezért szóban ismertette a problémát és a megoldás lehetséges menetét. Laptop nem indul, először próbáljam meg levenni a docking stationről, úgy próbálni, aztán vissza, utána net nélkül, aztán akksi ki, újra be, ha sehogy se megy, vigyem be a Ronnynak reinstallra. Elindultam hát, a 145-ös épületbe vezetett az utam, ahol gyártás is folyik. Mindjárt bementem a frontoldali ajtón, amiről hamar kiderült, hogy hibás döntés volt, mert a liftek nem állnak meg akárhol. Újratábla az oldalajtón, egyik lift üzemen kívül, ahhoz képest, hogy sürgős ügyintézést igényelt volna a probléma, már ezzel elcsesztem öt percet. További tizet pedig gyökérkedéssel, nem találtam a faszit, megint több mindenkit megkérdeztem, akik fentről le, lentről fel küldtek, végül nagy nehezen sóhaj: előttem áll a CP (contact person – embör, akit keresni kell, ha a problémás gép tulajdonosa nem elérhető). Köpeny, cipőre a zacskó, munkavédelmi sisak felvesz. Az érhetetlen szavú emberemet szorosan követni kellett, hogy az ajtók ne legyenek nyitva túl sokat, két ajtó között megvárni, amíg becsukódik, amin bejöttünk. Mindenfelé gépek csattognak, meg terjeng a gyógyszertárszag. Majd kiderül, hogy nem is laptop, hanem workstation a problémás eszköz. Ezzel borult is Slobi összes tanácsa, mivel a netkábel kivételével mind laptopra vonatkozott. BIOS-ban matatással nyitottam, de csak mindig újraindult, miután végigúszott a Windows töltőképernyőn a csík. Értelmetlen lett volna a további küzdés, a végeredmény: Ronnynak reinstallra hón alatt behozás.

Az ebédet ezúttal egy másik épületben költöttük el. Miki még a héten megtudta Claude-tól, hogy a többemeletes kantinban is lehet olcsón étkezni. Ja, ezzel nincs is probléma, sőt az adag is sokkal kiadósabb. Viszont nem lehet kártyával fizetni. Mióta megjött a fizetésünk az otthoni számlára, az ebédet azzal fizetem (fizetjük), addig sem kell utalni a svájcira, amiért biztos szép summát akasztana le rólam az OTP. István rá is baszott, mert nála nem volt készpénz, leküldték a földszinti bankomathoz. Útközben összefutott a Gáborral, aki aztán meghitelezte neki a kajáját, viszont abban egyetértettünk, hogy többet nem kell a kantinban ebédelnünk.
Délutánra jobb kedvem lett az egyedül, és ami még fontosabb, problémamentesen megoldott newstarter- és egy HWR-ticket után. Másrészt megjött a telefonom, egy büdös szó nélkül odaadták, az ég világon semmit nem kérdeztek. Annyi volt egyedül, hogy nem lehetett kártyával fizetni itt sem, vettem ki a Credit Suisse-es kártyáról. 89 frankot fizettem végül, amennyit Miki és Gábor is. 49 a telefon, 40 a szám aktiválása, vagyis a SIM-kártya. Nagyon felvidított, hogy annyi szopás után végre a kezemben tarthattam az itteni mobilomat. (A számot megtalálhatjátok az iWiW-adatlapomon a lakcímemmel és egyéb frissített adatokkal együtt.) Munka után mégis erőt vett rajtam a punnyadtság, Gábor nyúzott, hogy menjünk fényképezni, de egyedül akartam lenni. Ő azért elment, legalábbis azt hiszem. Valamikor biztos csinált képeket, mert nem mind vasárnap készült azok közül, amelyekkel színesítettem ezt a bejegyzést.

Már szerdán is esernyő nélkül futkostam a szemerkélő esőben, csütörtökön aztán bőrig áztam, ahogy illik. Ráadásul fél órát kerestem hiába a 26-os épület (höhö, nagyon megy ez :D), mert a diszpécser lányok elírták a 27-est. Ami a szép a történetben, hogy van 26-os épület, indulás előtt meg is találtam a térképemen. Sőt nincs is messze a 27-estől, de ott biztos nincsen számítógép. Az egész egy lépcsőház, amiben csak lefelé vezet lépcső, és vaksötét van odabent. Nem akartam megtudni, hová vezet, de kicsit jó volt az eső elől tető alá menekülni. Végül a HWR-formon megtaláltam a helyes adat (muárf :D), megint tetemes késéssel, ázott kutya külsővel nyújtottam a felhasználó kezébe a ládába bevert eső miatt szintén ázott papírt. Szép voltam, mint egy új Zsuk, csak hogy ismét a Szapit idézzem. :)
Délutánra kiosztottak a Gáborral kettőnknek 11 HWR-t, csak az adminisztráció tartott vagy egy órán keresztül. A ládákkal istentelen balfaszkodást adtunk elő: 11 géphez vittünk 6 baszott nagy ládát, fejenként hármat egy-egy kocsin. Néztek is ránk furán, amikor egy elmaradt papír miatt közöltük, hogy sebaj, még úgyis vissza kell jönni. Természetesen annak nem néztünk utána, hogy pusztán laptopokról van szó, és nem asztali számítógépekről monitorral együtt. Aztán végül háromban elvittük, mert szerencsére minden laptop a táskájában került vissza hozzánk. A gépek tulajai néhány hete még tanulók voltak, mondanom se kell, hogy minden laptop úgy nézett ki, mintha belehánytak volna, jelszót még a feléhez sem sikerült szereznünk. Az egyiken olvashatatlan volt a matrica, amin a nyilvántartási szám is van, mégis elhozhattuk, Claude-dal kellett konzultálni az ügyben. Egy notebook ott maradt, mert a srác, aki kérvényezte a hardware returnt, az egyik ticketben elírta a nyilvántartási számot, így kettős hibajelzést okozott, mert az a szám már szerepelt egy korábbi ticketben.

Pénteken reggel zéró feladat fogadott az időbeosztási rendszerben. Egyszer csak véletlenül ránézek az Assentére, az idővonal pont a ticket elején feszül. NetInstaller probléma, kurva jó, kb. azt se tudom, mi az. Villámgyorsan megkérdeztem a Michelt, mit tehetek, majd átszaladtam a 340-es épületbe. A liftből épp Ivan és Gábor szállt ki, utóbbi aztán velem tartott, hál’ Istennek. Első lépésként követtük Michel tanácsait, a felhasználó szerint ezt már távoli asztallal is megcsinálták a helpdeskesek. Nem is oldotta meg a gondot most sem, tanácstalankodás, Ivan felhívása, rácsatlakozott távoli asztallal ő is. Nagy nehezen kiderítette a hibakódból, hogy az iTunesszal van probléma. Feltelepítette az emberünk, és a benne lévő újabb verziószámú QuickTime felülírta a régit, majd amikor uninstallálta az iTunest, az vitte magával a QuickTimeját is, amiből így nem maradt a gépen. A NetInstaller mindenáron fel akart egyet rakni, csakhogy a registryben meg benne maradt a bejegyzés az új verziószámról, a Novartis viszont hivatalosan csak a régit támogatja, ezért a NetInstaller hiába próbálkozott. A probléma megoldásának egyik iránya a user Portfoliójának megjavítása lett volna Ivan szerint, a szomorú az, hogy mi ott álltunk a Gáborral, és szégyelltük magunkat, mert fingunk nem volt, miről beszél, gyakorlatilag a felhasználó többet tudott a Portfolióról, mint mi... Valami olyasmi egyébként, hogy az adott Portfolióba tartozó emberek adott programcsomagból választhatnak maguknak aszerint, hogy a munkájukhoz mire van szükségük. Tehát egy gyártáson dolgozó mérnöknek valószínűleg más a Portfoliója, mint egy könyvelőnek. De semmi részlet, sehol a beígért oktatások, a Microsoft- meg DELL-kurzusokról nem is beszélve. A Schlachter-féle még Pesten elhangzott nagy szavak, hogy majd átlátjuk nem csak a Unisys, de a Novartis informatikai rendszerét is, eléggé a ködbe vesztek valahol az idefelé úton... Ezen jól fel is hergeltük egymást a Gáborral, bár inkább én akadtam ki, mint ő. Mire visszaértünk, egy újabb ticket fogad, vigyek ki egy BlackBerryt. Jól van, megfogom, induljunk, merthogy Gábor ide is elkísért. Kérdik Istvánnal még az irodában, hogy tudom-e, mit kell majd mondanom hozzá, nem kell-e beállítani, vagy valami. Én meg, hogy leszarom, odacsapom az asztalára, aztán majd kezd vele, amit akar, mert nekem semmit nem mondtak, és elegem van a folyamatos kérdezősködésből. Nem is értem, hogyan van képük úgy odaküldeni egy felsővezetőkkel teli épületbe, hogy fogalmam sincsen arról, mit kell csinálnom. Végül a srácok nem tudtak eltántorítani az elképzelésemtől, hogy nem kérdezek, csak odaadom, aztán auf Wiederseh'n. Ha nem találkozunk a földszinten a liftajtóban a BlackBerry-szakértő Phillip Balsigerrel, akkor ez a szituáció játszódott volna le. Tulajdonképp őt megkérdezve is így lett a végén, mert a készülék már aktiválva volt, mikor az egyik diszpécser lány, Susanne odaadta, a szükséges jelszavakat meg leírta egy kis papírra, amit a dobozba tett.
Délután költöztetés Ivannal meg Istvánnal, az egyik néhány száz méterre lévő Campuson kívüli épületből, meg a csodalépcsős 154-esből, nagyjából 40 gépet. Megint sikerült eláznom, de később István hozott nekem egy Novartisos esernyőt. Néhány épületben lehet találni a bejáratnál, amit bárki vihet, ha éppen nincs nála, csak majd vissza kell vinni. (Azóta is itt van...) Ezen kívül a munkával semmi probléma nem volt, egy-két felhasználó hupákolt csak, szerintem sose fogják feldolgozni, hogy a telefonjaikat mi nem matathatjuk. Rajtuk már csak épp elkezdtem felbaszni magam, aztán István lehűtött. Ezen kívül ahogy Myriam is írta a levelében, jól végeztük a dolgunkat, Ivan meg is köszönte a végén. Mi erre azt válaszoltuk, hogy természetes szerinte egyáltalán nem egyértelmű a természetesség, mert többször előfordult, hogy valakit úgy kellett rugdalni, hogy megmozduljon.

Öt órakor vettem észre Corinne délelőtti üzenetét, érdeklődött, hogy este van-e kedvünk bulizni menni. Majdnem írtam neki, hogy kedv az van, de erő nincs, de aztán a Miki rávilágított, hogy pozitív energiákat kell sugározni. Igaza van, ha én hívnék valakit szórakozni, én se örülnék egy savanyú pofának. Fel is pattantunk ketten, elmentünk sörért az Aldiba. 0,59 egy doboz, és még jó is, ennyiért otthon se kapni. :D Gábor és István a nyelviskolában voltak, utóbbinak sikerült lebeszélnie a vezetőséggel, hogy franciát tanulhasson, bár aznap még talán csak érdeklődött az elérhető kurzusokról. Mire hazajöttek, Mikivel ketten már túlvoltunk 2-3 sörön, biliárdoztunk éppen. (Az én pálinkám előző héten szombaton elfogyott, akkor és azóta már az övét szűrjük. Esténként általában iszunk egyet vacsora előtt. Akkor lesz az első komoly kiakadás, amikor az az üveg is kiürül. :) ) Kicsit megráztuk magunkat, Gábor és István is iszogattak egy kicsit, aztán elindultunk. A Claraplatzon találkoztunk a csajokkal, most egy másik helyre, a Fame-be mentünk, ami gyalog sincs messze a Wohnheimtól. Persze késtek, ez mindegy is. Hatan voltak, Corinne, Stephanie, Valerie, és az a csaj, akinek azóta se tudom a nevét, hogy először bevittek minket az A2-be; Göki meg egy új gyerek. Viszont itt sem úsztuk meg a felháborodást, én bementem a lányokkal, a srácok rossz sorba álltak, majd jönnek. Levonultunk a föld alá a klubba, még épp volt térerő, amikor hív a Gábor, hogy nem engedik be őket. Rögtön kirohantunk, hogy megkérdezzük, milyen faszkodást rendeznek le velük megint. Most épp az volt a kifogás, hogy Studenten-Party van, és nekik nincsen diákigazolványuk. Kurva jó, akkor engem hogy engedtek be? A lányok később megadták a választ erre: ha meglátják a tartózkodásiban, hogy külföldi vagy (márpedig mi más lennél tartózkodási engedéllyel...), akkor a legutolsó bohóc is maga döntheti el, hogy leenged-e, kapsz-e tőle mobiltelefont és egyebek. Mivel én velük álltam a sorban, és látták, hogy együtt vagyunk, beeresztettek, a három külföldit már nem. Ráadásul ezúttal vitatkozásnak se volt helye, mert a lépcső tetején álló néger hegyomlás az első szóra elkezdett velünk ordítani, hogy ez nem recepciós pult, ahol reklamálni lehet, vagy menjünk lefelé, vagy húzzunk haza a picsába. Egy darabig álltam a lépcső alján, hogy most akkor kint a srácokkal, vagy bent a lányokkal, nagyon nem tudtam eldönteni, mi legyen. Aztán csak bementem, és úgy vagyok vele, hogy nem bántam meg. Jó hely volt, jó zenével, jó társasággal. Hiányoztak a többiek, persze, de nem tudtam mit csinálni a dologgal, igyekeztem jól érezni magam. Összehaverkodtam az új sráccal is, a nevét nem sikerült felfogni, pedig le is betűzte. Ilia néven van a telefonomban, de nem merném így megszólítani. :) (Frissítve: Elia, most hétvégén aláírta az SMS-ét.) Egész este vele jártam inni, mert minden ital "csak" öt frankba került. Meg is beszéltük, hogy másnap este együtt megyünk a hajóra techno-bulira. Végül három, talán fél négy körül indultam haza, addigra már csak a két srác és Valerie voltak ott. Húsz perc alatt hazasétáltam, beállítottam egy ébresztőt 8-ra, aztán eldőltem.

Ugyanis másnapra azt terveztük, hogy ezúttal délelőtt megyünk Wheil am Rheinbe. Ehhez képest mindenki 11 körül kelt, nem nagyon lett volna értelme akkor már elindulni valahová. Megebédeltünk, jobb híján szendvicset. Én elkészítettem azt a japán tésztás levest, amit még otthonról hoztam. Hát ilyen szar ízűt már régen ettem, ki is kellett önteni a felét, mert nem bírtam egyszerűen elfogyasztani. Pedig én azért ilyet nem szoktam elkövetni.
A délután is csak úgy eltelt valahogy, én a blogot hegesztettem, többiek is gyógyultak a szobájukban, filmeztek, aludtak. Végül valamikor hat körül indultunk el a Rhein Centerbe, azt hiszem. A terv alapján munkás farmert meg munkás cipőt akartunk venni, mert az asztal alatt kúszástól félő, hogy odalesznek a cuccaink. Gábor szerencsével is járt, sikerült vennie mindkettőt, én nem találtam semmit. Vagyis volt egy farmerakció, de itt valami embertől elrugaszkodott méretek voltak csak abból, ami tetszett. Sajnos nem lehet akármi szart megvenni, mert a munkában is ki kell nézni valahogy, mivel főképp elég magas beosztású emberek között mozgunk. Azért meg nem akartam pénzt kiadni, hogy majd hátha jó lesz, kicsit nyúlik vagy ilyenek. Fél 8-kor kaptuk fel a fejünket, hogy kaját még nem is vettünk, gyorsan beszabadultunk a helyi teszkóba (Marktkauf), ami amúgy 8-kor zár. Jóformán semmit nem sikerült vennem itt sem abból, amit szerettem volna, szólok. A cuccok fele édesség volt, amit a kosárba tettem. Ilyen mézes keksz, olyan puszedli, minden szar, ami egy kicsit is olcsóbb volt, mint Svájcban. Akartam pedig egy esernyőt is venni, hogy a Novartisost visszavihessem az irodából oda, ahonnan hoztuk.
Este aztán nem mentünk sehová, írtam a srácnak is, hogy ne várjon, majd legközelebb. Kiültünk otthon a teraszra, ahol lehet fogni egy gyönge wifi-jelet, kicsit neteztünk, sörözgettünk, aztán lefeküdtünk, hátha sikerül kipihenni magunkat.

Vasárnapra sem vettünk semmi ebédnek valót, úgyhogy ébredés után előszedtem egy konzervkaját. Rakott káposzta, állat finom volt, még a konzervből is ízesebb, ami magyar. Kicsit megint gyógyultunk, aztán - talán 4-5 óra körül, de lehet, előbb, tudomisémmá - bementünk a városba. Azzal a céllal indultunk el, hogy edzőtermet keressünk. Gábor nagyon rápörgött a témára, régen járt kondiba, most is szeretett volna mozogni valamit. Mikivel ketten pedig szívesen vele tartunk ebben, úgyhogy aztán végül mindannyian beutaztunk. Még valamelyik hétköznap megkérdeztük a Campuson lévő Novartis-dolgozóknak fenntartott edzőtermet, de az a mi belépőkártyánkkal nem használható. Találtunk egy másikat a Badischer Bahnhofhoz közel, amit igénybe vehetnénk a Novartis-badge-ünkkel, de az meg elég drága. Vasárnap meg persze egyik gyúrdát se találtuk nyitva azok közül, amelyeket Gábor korábban az interneten kinézett. Kicsit sétálgatunk, leültünk a folyónál Grossbaselben, a Johanniterbrücke tövében, beszélgettünk. A Rajna túlpartján valamiféle vásárt láttunk, hát áthajóztunk a komppal. Nem tudom, miféle program volt ez, sajnos elfelejtettem megnézni utána az interneten, most meg már nem tudok visszamenőleg keresni a rendezvények között. A világ forgataga elevenedett meg a sétányon, különböző népek sátrai, jellegzetes ételek és zeneszó - a Föld minden szegletéből. Végigsétáltunk az emberekkel teli parton, a sokféle illattól megéheztünk, elhatároztuk, hogy az aznapi minőségi főtt ételt valamelyik sátorban fogjuk megvásárolni. Segítek, nem sikerült. Már visszafelé haladtunk a vásárban, hogy a kosárban (esetleg szatyorban... :) ) maradt néhány kajálda közül végre eldöntsük, kinek szavazunk bizalmat, amikor az addig teljesen figyelmen kívül hagyott libanoni sátornál láttunk tömeget. Tulajdonképp előtte a thai kajás felé igyekeztünk, mert már mindenki nagyon éhes volt, azt meg szeretjük mind a négyen. Azonban az a néhány ember felkeltette az érdeklődésünket az autentikus libanoni étkek iránt, bár igazából egyikről se tudtuk eldönteni, vajon milyen alapanyagokból készült, és azok milyen folyamatokon mentek keresztül, mire elnyerték a kiszolgáláskori formájukat. Választottunk azért mindannyian egy-egy tál étket, és leültünk a folyópartra elfogyasztani. Hogy is mondjam... Igen érdekes íze volt némelyiknek, a roston sütött marhahús azért nagyon ízlett. Igyekeztem utánanézni azóta az interneten a dolgoknak, az egyik libanoni ételekkel foglalkozó oldal a következőt írja: "...mindenki abból eszik, amit szeret, úgy keveri, ahogy akarja, nincs sorrend, nincs kínálás. Ahányan ülnek az asztalnál, annyiféleképpen kezdhetik vagy folytathatják az evést." Elmondanám, hogy a tányéromon lévő 6-8 féle cuccot az összes létező permutációban a számba tömtem, mégse sikerült elkapnom a Libanon-fílinget. Gábor azért igyekezett ismét pozitív gondolkodásra sarkallni, amikor egy magyar sátorért nyígtam az evés felénél. Igaza van, ha találok egy pörköltest, soha nem kóstoltam volna bele a libanoni konyhába. Teljesen hibátlan volt ez így, kellemes délutánt, kora estét töltöttünk egy multikulturális városban, magukkal ragadó életképeket fényképeztünk, süttettük magunkat kicsit a késő nyári napon. Tetszett. Ötös.

Ebbe a bejegyzésbe már a Gábor fotóáppárátjával készített képekből válogattam. Sajnos le kellett kicsinyítenem őket, de így is sokkal szebbek bármely korábban mutatottnál. A kis képekre kattintva nagyban is megtekinthetitek őket, ekkor a fotó jobb illetve bal szélére húzva az egeret újabb kattintással léphettek az előzőre illetve a következőre. A fényképnézegető üzemmódból a bemutatón kívül eső területre klikkelve léphettek ki. Remélem, a jövőben több ilyen képpel örvendeztethetlek meg benneteket. :)

Hogy kicsit jobban el tudjátok képzelni, mit fogyasztottunk, megtaláltam nektek a mindannyiunk tányérjára bőven odapakolt libanoni saláta (WTF?) receptjét. Akinek van kedve, elkészítheti, hozzávalók és instrukciók alant. :)

Tabbuli
(népszerű libanoni vegyes saláta)

Hozzávalók:

15 dkg jó minőségű hántolt búza darabosra őrölve,
1 tcs. vékony karikákra vágott vöröshagyma,
1/2 dl olíva- vagy kukoricaolaj,
1-2 citrom leve,
só,
frissen őrölt bors,
3 ek. finomra vágott petrezselyem,
1 ek. morzsolt, szárított mentalevél,
4 ek. reszelt sárgarépa,
1/2 - 1/2 tcs. zöld és fekete olajbogyó,
2 tcs. hámozott, kimagozott, apróra vágott paradicsom,
1 ek. fenyőmandula vagy mogyoró apróra vágva.

Áztassuk a búzát egy óráig, ezután főzzük puhára, de ne pépesre. Tegyük szűrőbe, meleg vízzel öblítsük le, és hagyjuk lecsurogni. Sózzuk meg a hagymát, hagyjuk 10 percig állni. Rakjuk jeges vízbe, és áztassuk 20 percig. Keverjük össze az olajat annyi citromlével, hogy a szokásosnál kissé savanyúbb legyen. Adjuk hozzá a sót és a borsot. Fogyasztás előtt öntsük le a hagymáról a vizet, és kétágú villával keverjük össze a búzát a hagymával, a sárgarépával, az olajbogyóval, a petrezselyemmel, a mandulával és a salátaöntettel. Tálaljuk kis kerek, mély tálkákban.

En Guete mettenand! :)

írta: András, 2009. szept. 15. 18:49 | címkék: Bázel, buli, hangulat, kép, munka, napom, recept | 12 komment

Múlt heti krónika

Először is szeretném megköszönni a türelmet azoknak, akik várták, hogy hírt adjak magamról. Azoktól pedig külön elnézést kérek, akik időt szántak arra, hogy írjanak nekem. Sajnos nem tudok azonnal válaszolni, és hát, ami azt illeti, korábban sem voltam ötös kapcsolattartásból. Ráadásul most kicsit hosszú volt ez a két hét, mindkettő más okból, először az előző, tehát a harmadik itt töltött hetemről olvashattok. Az első sorban említett vasárnap még a múlt hétre utal, azóta próbálgatom bővítgetni kicsinyenként. Közben készülget az e heti is, egy bővebb vázlatom már van, remélhetőleg estére az a bejegyzés is felkerül. Egyelőre azonban érjétek be az ígérettel és a régivel, íme:

Vasárnap este negyed 8 van, mostanra jutottam el odáig, hogy megírom az elmúlt hetet. Szar volt. Röviden. Ahogy az előző bejegyzésben olvashattátok, minden napra jutott valami finomság. Azóta is ugyanezt tudom elmondani róla, péntekre el is értem a hangulati mélypontomat. Azóta kicsit jobb kedvem van, szerencsére nem vagyok egyedül, a srácokra lehet számítani, aznap épp Gábor vakart ki a gödörből. De olvassátok a heti krónikát, aztán döntsétek el magatok, mennyire volt jogos a nyavalygásom.

Már a hétfői nap sem volt épp tökéletes. Reggel mindjárt emeletes táskákkal a szemem alatt ébredtem, ráadásul a derekam is fájt. Éjszakára bukóra nyitva hagytam az ablakokat, és egy kicsit megfázott. Nem volt vészes, de meglettem volna nélküle.

Délelőttre mindenkinek volt dolga, nekem az első önálló ticketem negyed kettőre volt kiírva. Netezgettem megint, lassan ezt nem is kéne külön leírnom. Aztán István dél előtt nem sokkal azzal jött fel a service centerből, ahová segítségért küldték, hogy ki tudja tölteni az űrlapokat, hogy elkezdődött a leépítés, kirúgtak két embert. Méghozzá Jamest és Davidot... Pont azt a kettőt, aki a legtöbbet segített nekünk. Hát előtte is volt már bajom rendesen, de ez még a maradék hangulatomat is elbaszta. Ugyan ők ketten azzal nyugtattak minket, hogy nem gond, mégis szarul érezzük magunkat. Davidnak van saját cége meg máris kapott egy másik cégnél állásajánlatot, James meg eléldegél egy darabig apuci pénzéből és a fél évig a fizetése 70 százalékát képező munkanélküli segélyből. Ettől mondjuk, még nem érzem felhőtlenül magam. Azt mondták, szeptember végéig, amíg itt vannak, segítenek bármiben. Tudják azt is nagyon jól, hogy nem a mi hibánk, hanem a Unisysé, mert állítólag a Novartis az elején világosan megmondta, hogy 12 emberrel is ellátható a feladat, amit a szerződésben rögzítettek, a Unisys mégis ráállított 23-at... Mi meg hivatalosan nem tudunk sem erről, sem a leépítésről.

Ebédelni Istvánnal ketten mentünk, Miki a hétre már az SC-be volt beosztva, Horsttal épp Steinben voltak, Gábor meg a szombat estét spórolta le szendvicsezéssel. A heti beosztást nézve már aznap megállapítottam, hogy innentől kezdve ez többször is elő fog fordulni, főleg a Miki lesz úton sokat úgy, hogy esetenként elcsúszhat az ebédideje.

Délutánra volt kiírva az első saját ticketem, amiért egyedül én voltam a felelős. Aznap már a cégnél használt hibajegy-kezelési rendszerhez, a BMC-hez is hozzáfértünk, tudtunk helyszínt, nevet keresni a ticket mellé. Őszintén szólva ennél többre nem is emlékszem a munkával kapcsolatban, valószínűleg minden rendben zajlott, széthúztam egy gépet, pihengettem, amíg elköltöztetik, majd újra összeszereltem. Nem egy nagy feladat, bár mint mindennek, ennek is megvannak a maga buktatói, később ezt is látni fogjátok, sőt talán a korábbi bejegyzésekben is esett már róla szó. Viszont kirúgtak újabb két embert, egy szótlan srácot, aki Istvánnal szemben ül az irodában, és egy másikat Klybeckben, a folyó túlpartján... Munka után István a Swisscomba ment, mi haza, akkor még az volt a terv, hogy az estét a munkatársakkal a muttenzi erdőben, a vállalati pikniken töltjük. Aztán mégsem így lett, nem igazán volt kedvünk az elbocsátások után szórakozni, meg két pofára zabálni. István időközben aláírta a szerződését a Swisscomnál, mégis kaphat két éves szerződéssel telefont. Vagyis másnapra elbírálják a központban a kérelmét, de elég bizakodóan nyilatkozott. Ugyanis az eladó srác nagyon megörült, amikor meglátta a tartózkodási engedélyben, hogy István magyar, három hét múlva a kollégáival ők Pesten töltenek egy hosszú hétvégét. Szerencsére István képben van a várossal, ajánlott nekik szórakozóhelyeket, ellátta őket jó tanácsokkal, végül pedig még a SIM-kártyát is ingyen kapta...

A másnapi kiakadással újra a Swisscom szolgált. Rövid, de annál zavaróbb kitérővel jutottunk végül abba a boltba, ahol István az ebédszünetben megkapta a készülékét. Az egyik üzletből jóformán kidobtak bennünket. Már úgy fogadtak, hogy tudták, jártunk ott korábban, és mindenre nem volt a válaszuk. Közölte az eladó, hogy nem vásárolhatunk előfizetést, és úgy búcsúztak, hogy nem az a megoldás, hogy újra megkérdezzük ugyanazt, amíg el nem érjük, amit akarunk. Pedig az lesz, mondom ezt most, vasárnap este úgy, hogy az egész heti swisscomos buzulást átlátom már. Mert ilyen a világon nincs, hogy az egyik megkapja, a másikak meg nem. Sőt, azóta már rajtam kívül mindenkinek van telefonja két éves előfizetéssel. De ez a péntek sztorija, kedden még István kivételével mindnyájunknak ki kellett akadnia. Gábornak másnapra ígértek választ ott, ahol István is szerződést kötött. Merthogy közölték vele, hogy 1000 franknyi foglalót kell leraknia, ha előfizetést szeretne vásárolni. Ez egy biztosíték, hogy a Swisscom nem jár rosszul, ha vele köt szerződést. Viszont teljesen érthető módon ő ezen felháborodott, elküldette a központba a kérelmet, hogy engedjék el. Érthető lenne az is, hogy a Swisscom nem ad egy évre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezőknek előfizetéssel telefont. De ha István megkapta szó nélkül, akkor ne adják már elő ezt a trógerkedést. Mikit sikerült úgy felhúzniuk ezzel, hogy sarkon is fordult, és kijött a boltból. Engem egy másik készülék érdekelt, ami épp nem volt raktáron, felírták a számom, hogy majd értesítenek, ha megjött. Itt basztam el, azt hiszem. Ha megfelelt volna az, amit azóta a többiek mindannyian meg is vettek, most nem kéne újra kétszázas vérnyomással írnom a témáról.

Szerdán reggel 7 órára kellett mennünk Istvánnal, költöztettünk a 340-360-as épületekben Ivannal. Jó hangulatban telt a nap, egyre többször hagytak bennünket egyedül, ami tetszik. Viszont délutánra eléggé elfáradtunk, és újra meg újra az előző napokon történteken rágtuk magunkat. Délben aztán kicsit felvidultam, amikor az étteremben megfelelő ebéd után nézelődve megláttam a gulyás feliratot. Mélytányérban, kenyérbe merve tálalták. Persze nem lehet összehasonlítani az otthonival, urasan apróra vágott krumpli, kevesebb hús, de legalább ízes-fűszeres volt. Paprikás, köményes és szokás szerint most is nekem jutott a babérlevél. :) Ráadásul csak 8 frank 50 rappenbe került egy nagy tányér, ami az egytálételek, húsok 12-15-jével szemben kifejezetten olcsónak mondható. Istvánnal ketten ebédeltünk csak együtt megint, de az irodába visszafelé menet összefutottunk a Klybeckből éppen visszaért Mikivel, akit én még elkísértem a Cloudba a gulyásról áradozva, és megvártam, amíg ő is elfogyasztja.

Kulináris téren jó nap volt a szerdai, mert 3 óra körül még fagyiztunk is egyet a Gáborral. Ivan még a hét elején ajánlotta a fagyis pultot a Fabrikstrasse sarkán, ami a Campus főutcája. 3 frank egy adag, de mint mondta, nagyon finom és emberes mennyiség, szóval megéri. Ez az utolsó szóig igaz is volt, sétáltunk vele egy bő fél órát a Campus addig ismeretlen felén, lementünk majd’ a Rajnáig. Az irodába visszaérve Ivan is épp az utolsó falatot túrta be a tölcsérből, azt mondta, nem bírt ellenállni neki, vett ő is, miután összefutott velünk az utcán. :)

Miki és Gábor délután újra kitérőt tettek a Swisscomba, utóbbi megkapta az engedélyt, neki is lett svájci száma, Miki egy másik eladónál mindenféle szarakodás nélkül megkötötte a maga szerződését. Én aznap nem tartottam velük, Istvánnal egy órával előbb hazamehettünk, amiért korábban kezdtünk reggel. Otthon aztán vacsora közben összecimbiztünk pár sráccal a Wohnheimból. Vagyis Miki cimbizett össze velük, a jóféle magyar kolbász volt a kapocs, mire én leértem, már barátok voltak. :D Előkerült a pálinkám is, meglepő módon csak az egyik ráncolta a homlokát a három srác közül, a másik kettő elismerően bólogatott. Jól eldumáltunk, megvacsoráztunk együtt, aztán a Mikivel elmentünk németre. Gábor nem jött, aznap érkezett az unokatestvére egy barátjával. Németországban voltak céges úton, hazafelé beugrottak hozzánk. Hoztak egy csomó cuccot otthonról, ami feltétlenül említést érdemel, az Gábor fényképezője, vagyis inkább azt mondom, fényképezős táskája, mert annyi tartozék van benne, hogy fel se fogom, illetve a házi sütemény. :) Gábor ugyanolyan édesszájú, mint én, szóval jól jártam. Vagyis talán nálam is édesszájúbb, a cukrot is cukorral enné, ha társadalmilag elfogadott lenne.
Németen persze folytatódott a kiakadáslánc. Már a könyvek kicserélése is nehézkes volt, ennek tetejébe’ még mindig nem a megfelelő kurzuson ültünk. Rám férne a gyakorlás, egy percig sem vitatom, de amikor tízszer elmondja, majd a táblára is felírja a tanár, hogy Deutschkurs A2, meg a Haust két kézzel mutogatja, akkor egy kicsit azért hülyébbnek néznek a valóságnál. A tanítási módszerek is érdekesek, vagy három alkalommal is egyedül hagyott minket az oktató 10 percre, hogy akkor beszélgessünk egymással 3 fős csoportokban. Így aztán fény derül a hiányosságokra, kijavíthatóak a hibák, ez igen. Az új csoporttársaink között is akadt, aki a múlt heti csoportban se biztos, hogy megállná a helyét. Nem is írtam a könyvbe megint egy nyamvadt betűt sem. A jegyzetbe azért leírtunk néhány szót, hogy mégse álljunk teljesen negatívan a dologhoz, de azért elég fura volt azt tanulni, hogy die Blume és hasonlók, amikor azt már általános első osztályban is tudtam. Óra után még beszélgettünk kint egy kicsit, a múltkori csoportból a magyar faszi is belénk szaladt, meg az izraeli csávó is messziről integetett már. Aztán csatlakoztunk Gáborhoz meg a két sráchoz abban a sörözőben, ahol első héten is iszogattunk négyen. 11 körül indultunk haza, de ők ketten még leugrottak menet közben mondván, körülnéznek még egy kicsit.

Csütörtök. Aznap már azt hittem, nem lehet rosszabb. Megcsillogtattam a problémamegoldási képességemet. Vagyis inkább képtelenségemet. Egy költöztetés volt az egyik feladatom aznap megint, már becsukott szemmel mentem, hogy nem tudnak olyat mutatni, amit ne tudnék megoldani. Tudtak, szólok. A szétszereléssel semmi gondom nem akadt, szép is lenne, ha már ott is küzdöttem volna. Viszont a célhelyszínen annál több. Első alkalommal még nem volt ott a cucca. Ehhez nekem semmi közöm, az a költöztető cég sara, de mégis én állok a userrel szemben, hogy "Baszod, még mindig nincs áthozva a cuccod?", és keltem az intézkedésre, szervezésre teljesen képtelen ember látszatát. A költöztetők ledobnak néhány dobozt, aztán mennek Isten hírivel, velük nem sok kontaktja van a felhasználónak. Fél 12 volt, mire végre odakerültek az IT-felszerelések, és hamar világossá is vált számomra, hogy rövid lesz a netkábel, amit az asztalon találtam. Mert a jó hír, hogy az megint nem hozzánk tartozik, hanem a BT-hez, akikhez a telefon is. Ők korábban már bekötötték a távolabbi csatlakozóba az IP-telefont, amit én egy mozdulattal kihúztam, és átdugtam a közelebbibe. Ezért már pofon járt volna ököllel, mert a telefonhoz hozzá se nyúlhatunk. De még gyorsan bekötöttem a másik végét a számítógépbe, a telefon meg megkapta a rövidebb kábelt. Szóval kicseréltem a telefon kábelét a számítógépnek otthagyottra, és mindkettő költözött az asztalhoz közelebbi fali aljzatba. Igen ám, de a telefon ezzel a mozdulattal sötét is lett, gyanús volt, hogy nem dől az internet abból a csatlakozóból. Ráadásul mivel így is mindkét kábel térdmagasságban feszült, vissza kellett mennem az irodába hosszabbért. Mert azért az itt is működik, hogy ha valamiből fölöset találunk, akkor az zsákmányként az irodai szekrényben landol. Ivan adott is egy összetekert UTP-kábelt, kérdezte, elég hosszú lesz-e, de hát mit tudtam én, mennyi lehet úgy kötegben, jó hát, adjad. Visszasétáltam, rövid. Először egy telefon Istvánnak, hogy hozzon már, ha nem baj, mert mindjárt dél, úgyis jön az étterem felé, akkor összekötjük, aztán onnan megyünk ebédelni. Meg hogy kérdezzen már körbe, hogy azzal mit lehet kezdeni, hogy négy fali csatlakozóból három nem ad netet. Kettő kéne, egy a telefonnak, egy a számítógépnek. Látatlanban persze nem tudott mit kezdeni a gondommal. Megint elnézést kértem tehát, irány újra az iroda az 511-ben, Slobinál próbálkoztam ezúttal. Végigtúrta a szekrényeket, nincsen. Nagy nehezen talált valahol aztán, de Michel is adott egyet. Ivan meg elmagyarázta, hogy nem nekem kell kezelni a netes problémát, az is a BT területe. Ekkor már bőven ebédidő volt, a felhasználó is kérdezte, mielőtt másodszor is otthagytam, hogy kell-e valamihez, vagy elmehet-e kajálni. Örültem ennek a kérdésnek, legalább nem kell újra hülyének nézetnem magam, ha megint rövidek a vezetékek. Aztán gyorsan elkaptam még a Gábort, hogy ugyan segítsen már, mert én nem tudok önállóan dönteni, csak balfaszkodni, és enni se lesz időm. Ketten már jobban ment a dolog, vagyis neki több ötlete volt. Engem meg kiosztott, hogy ne sajnáltassam már magam, hogy semmihez se értek, mer’ pofon lesz. Addig kotortunk aztán, amíg minden jó lett, megoldottuk egy csatlakozóval a dolgot, azt kapta a telefon, amin keresztül rákötöttük a számítógépet is az internetre. Gyorsan elhúztunk még kajálni is, megint toltam egy gulyást, de másodszorra már nem vidított fel annyira.

5 után a Miki is beújította a telefonját, én meg szóltam, hogy mégis inkább amellett döntenék, amit ők is vettek. Kicsit utánaolvasgattam a neten. Semmi gond, amit felírtak, hogy félreteszik, törölték, megkötöttem a szerződést, másnap menjek vissza, addigra kiderül, hogy elfogadták-e. Na, ettől azért már jobb kedvem lett, kis reménysugár csillant, hogy én is megúszom olcsón a dolgot. Hazaérve aztán annyira nekibátorodtam, hogy megpróbáltam bejelentkezni a Credit Suisse-es netbankomba. Valamelyik nap megjött már a COLA arra a számlára, úgyhogy már lett is volna mit néznem a monitoron. Egy levélben küldtek a DirectNethez felhasználói azonosítót és jelszót, ezt kellett korábban a postán személyesen átvennünk. Illetve még az első levelek egyikében egy kulcstartó méretű készüléket, amin egy szabályos időközönként változó számsor áll. Ez körülbelül az OTP otthoni SMS-ben kiküldött azonosító számsorának szerepét tölti be. Be is jelentkeztem, megváltoztattam a jelszavam, aztán rögtön kicsapott a rendszer, hogy akkor újra be kéne lépni. Persze nem sikerült az Istennek sem. Se a régivel, se az újjal. Nagy hír, mert mint a bankok általában, a CS is zár munkaidő után, szóval ez azt jelentette, hogy valamelyik nap korábban el kell kéredzkednem csak ezért. Ezen aztán jól fel is basztam magam. Illetve már délután a villamoson is volt egy kirohanásom, amikor a srácok viccből engem hibáztattak, amiért leszálltunk arról a villamosról, amiről amúgy nem kellett volna. Ami betette a kiskertajtót, az az István Vistájának meggyógyítására megejtett fatális két kattintás volt. Több időt ugyanis nem töltöttem el vele, mert a régi sorozatszám megadása után egy mégsét akartam nyomni, ami azért nem jó ötlet, mert ezzel eggyel kevesebbre csökken a hátralévő próbálkozások száma. Szóval a figyelmeztetésre - amit valójában jóindulatúnak szántak - inkább hőbörögve a szobámba vonultam, és úgy magamra csaptam az ajtót, hogy eltelt pár perc, mire lassan be mertek szivárogni. Jól átgondolt megoldás részemről, igen.

Pénteken jött aztán csak a java. Délelőtt említésre is méltatlan, kisebb egyéni feladatként kiadott költöztetések, délután viszont egy újabb nagy projekt, a 340-ből az 503-as épületbe közel 60 munkaállomás. Ezzel sem akadt tulajdonképp probléma, Gáborral még korábban rájöttünk, hogy ketten együtt dolgozva sokkal gyorsabban haladnak az ilyen nagyobb átcsoportosítások, most is így munkálkodtunk. Viszont a másnapi nagy költöztetésre - 100 számítógép - Slobi 7 órára rendelt be minket. Ez kicsit elvette a kedvünket, kivéve Istvánét, mert ő délben elutazott Ausztriába meglepni az apukáját és vele tölteni a hétvégét.
A változatosság kedvéért munka után megint a Swisscomba mentünk. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy végre telefont vegyek. Valami hobbit gyerekhez sorsolt a gép, odaadtam neki az előző nap aláírt szerződést. Átsétált vele a másik pultnál álló kollégájához, akivel szerdán egyezkedtem. A néhány svájci mondatból csak annyit értettem, hogy "Ez megint egy azok közül, akik az Egliseeben laknak?". Utána a hobbit hazudott valami hülyeséget, hogy még nem jött meg a válasz a szerződésre a központból. Felhívta őket gyorsan, hát, igen, sajnos ezer frankos depozit lesz. Elmagyaráztam neki, hogy nem kéne előadni ezt a faszkodást, mert már három ugyanilyen helyzetben lévő ember megkapta a szaros telefonját. De hát ő nem tehet semmit, neki a rendszer ezt mondta, hívjam fel én is a forródrótot, ők majd tudnak bővebb információval szolgálni, esetleg egyezkedhetek velük, hogy engedjék el, vagy csökkentsék a befizetendő összeget. Mondtam neki, hogy küldjön szépen egy kérelmet ő a központba, ha már ott áll az ostoba pultja mögött, igazán tehetne is valamit a habogáson kívül. Menet közben angolra váltott a szarházija, pedig értettem minden szavát németül is, angolul meg csak tátogott, mint hal a szatyorban, meg nem értette meg, amit mondok neki. Közben küldtem egy üzenetet a Gábornak, hogy jöjjön be, mert nem emlékeztem pontosan arra, ő hogy harcolta ki, hogy az eladó intézkedjen helyette. Ketten se mentünk semmire a hobbittal, feldúltan elhagytuk az üzletet. Gábor telefonjáról felhívtam a forródrótot, mert hálózaton belülről ingyen van. Kiválasztottam szépen, hogy angolul kívánok hőbörögni, erre hosszas zenehallgatás után rámköszönnek németül. Good afternoonra meg lecsapják a kagylót. Ez igen. Újratárcsázás, zenehallgatás, francia köszönés. Még jobb. Good afternoon megint, angol viszonzás, na, végre, talán ebből lesz valami. Nos, az lett, hogy gyorsan vázoltam neki a sérelmemet, ő meg félig franciául, félig angolul felelt. Hiába szóltam neki minden mondata után, hogy ember, nem értelek, nem zavartatta magát. Komolyan mondom, már én éreztem szarul magam. Végül aztán egy kis türelmet kért, aztán kapcsolt egy angolul nagyon szépen beszélő, kedves hangú csajhoz. Ő hál’ Istennek, már értette a sirámom, utánanézett a dolgoknak, de a végeredmény nem változott, ezer frank, vagy próbálkozhatom másutt, esetleg náluk feltöltőkártyával. Kértem, érdeklődje meg a csökkentést, az sem működik, ő sajnálja. Ja, kösz, bár jól esik, gondolom, mindenkinek ezt mondja, azon kívül ettől még nem lesz telefonom. Nem is volt kedvem utána visszautazni a Rajna-partra a Gáborral. Pedig megígértem neki, hogy elkísérem valamikor fényképezni.

Szombat reggel 7-kor már a Novartis Campus főportája előtt álltunk megint, Slobi is jött időben. Rajtunk kívül James, David és Michel alkotta a csapatot. A színes üvegekkel kirakott Forum 3 épületében kellett két szintet gyakorlatilag megcserélnünk. Mintha nem lenne mindegy, hogy hétfőtől a második helyett a negyediket nyomják meg a liftben és fordítva. Na, sebaj, ez a kiadott ukáz, ezt kell elvégezni. A szétszereléssel készen is voltunk 9 körülre, tartottunk egy órás szünetet, amíg a költöztetők dolgoztak. Mi hárman azért munka közben szántunk időt a bámészkodásra is, a srácok csináltak pár képet a telefonjukkal, meg kimentünk a szánkat tátani az épületet minden szinten körülölelő erkélyre a színes üvegekhez. (Az ekkor készült képekkel tűzdeltem meg ezt a posztot, illetve egy Cloud Restaurantost is láthattok aznapról, amikor később ebédeltem - látszik, hogy addigra szinte mindenki visszaült az odújába.) Nagyjából a harmadik ilyen akciónkról David rángatott be minket, hogy nem szabad kinyitni az ajtót, mert élesíti a riasztót. Az épület előtt aztán bele is futottunk egy kutyás biztonsági őrbe, egy Transporterbe, meg a kérdésbe, hogy mi jártunk-e az erkélyen. Slobi nem tudott róla, hogy mi voltunk, de kimentett minket, hogy költöztetés folyik, és rajtunk kívül még a telefonosok, a költöztető cég emberei, meg az Isten tudja még, ki van odabent, bárki lehetett. Azután meghívott mindenkit egy kávéra – vagyis csak akart, mert miután öt percet ültünk a kávézó teraszán, rájött, hogy szombaton nincs nyitva. :) Maga a kávézó gyakorlatilag a francia határon van, 50 méterre áll a vám épülete. Átsétáltunk a Campus egyik oldalsó bejáratához közeli Coopba, ami kb. ugyanazt takarja, mint otthon. Coop mindenhol van, csak itt az üzlet méretétől függően bővül a kínálat is, egyes helyeken még benzinkútjuk is van. Vett nekünk tejeskávét meg gipfel, azaz kifliként eladott, de croissantnak álcázott, ugyanakkor kicsit inkább sós péksüteményt, amit az irodában elnyammogtunk. Az összeszereléssel dél, fél egy körül végeztünk, délután mindannyian aludtunk egy kicsit. Vagyis én inkább csak vergődtem, pedig minden adott volt egy jó alváshoz – fáradtság, leeresztett redőny, de a nyitott ablakon mégis beszüremlő kellemes meleg.
Este megfőztük a spagettit, szerintem most talán én is segítettem, legalábbis ébren voltam, ez biztos. Hogy melyik munkafolyamat lehetett az enyém, elképzelni se tudom. Az ízére emlékszem, az kifogástalan volt. Este kicsit sörözgettünk otthon, majd beutaztunk a Barfira. Az A2-be készültünk megint, de elég fáradtak voltunk, a téren akartuk felvenni a bulihangulatot. Sikerült is, mert épp a tömegben sétáltunk - aznap valami sportnapszerűség volt bent -, amikor odajött hozzánk előző hétről a törökképű gyerek. Megismert minket, kérdezte, hová tartunk, majd megbeszéltük, hogy megyünk együtt. Gökhannak hívják amúgy, de mindenki Gökinek szólítja. Valerie volt még vele előző hétről, illetve egy alacsony csaj, akit előző héten nem mutattak be, igazából azt se tudtam, hogy ehhez a társasághoz tartozik, most sem értettem a nevét. Corinne beteg volt, és így Stephanie se jött vele. Küldtem is neki egy jobbulást-üzenetet a Gábor-féle szögletes szmájlival. :] Ez alkalommal a bejáratnál sem volt gondunk, és bent is jól eliszogattunk, mert aznap minden háromfős társaság 100 frankos fogyasztást kapott ajándékba a fejenként 15 frankos belépő mellé. Viszont mivel eléggé fárasztó hetünk volt, és aznap is korán keltünk, nem bírtuk olyan jól az éjszakát, negyed négy körül hazaindultunk. Gyalog. 7 kilométer (Vértesacsa – Lovasberény :) ), másfél óra. Gábor navigált a telefonjára telepített GPS-szel, de Mikivel annyit hitetlenkedtünk, hogy végül másfelé kanyarodtunk, és tettünk egy kerülőt. Anélkül kb. két kilométert kellett volna sétálnunk, szóval legközelebb majd hiszünk a Gábornak. :)

Vasárnap ebéd előtt felhívtam a családot, szerencsére van a Vodafone-nak ez a Passport kedvezménye, 10 perc haza 299 forint, ami mindenképpen egy vállalható összeg. Jó volt hallani a hangjukat, kicsit az otthoni dolgokra gondolni. Aznapra egyébként még hét közben megbeszéltük a Wohnheimbéli Michellel, hogy focimeccsre megyünk, mert tud ingyenjegyet szerezni. Délután 2-3 környékén megérkezett, magára húzta az FC Basel mezét, aztán indultunk. Miki előtte nem sokkal lefeküdt, és inkább nem tartott velünk, mert nagyon rosszul aludt éjjel, nem pihente ki magát. Rábíztam a mosógépet, mert nem végzett, mire indulnunk kellett. Michelen kívül még három srác jött a szállásról. A Badischer Bahnhofig villamossal, onnan busszal utaztunk tovább. Érdekes volt látni, milyen rövid lehetett volna az előző éjszakai séta, mert a busz egyenesen haladt a stadionig, ami alatt ugye a szórakozóhely is van. A hazai alapvonalnál ültünk, a bal oldali szögletzászlónál, az A1 szektor 13. sorában. Vagyis, hát, fogalmam sincs, hogy most ezt balnak hívják, vagy jobbnak, vagy egyáltalán mi a viszonyítási alap ennek eldöntésére. A hazai kapu mögött középen ültek a törzsszurkolók; velünk egy oldalon, a pálya túlvégén meg a vendégek drukkerei. Lengtek a zászlók, zúgtak a dalok már negyed órával a találkozó kezdete előtt is, amikor odaértünk. Négy órára megtelt a stadion, két szektor volt csak teljesen üres, a nézettségi adatok alapján, amit már este megtaláltunk az interneten, 27 ezer és néhány tíz szurkoló volt kint. Hatalmas élmény volt, bár nem egy Barcelona-meccs, de két nagy, rivális svájci csapat mérkőzésén ültünk. A lelátókon nem csak harci díszbe öltözött férfiak, de viszonylag sok nő, idős és gyermek tekintette meg a meccset, és a hangulatra sem lehetett panasz. A hazai csapat felállását együtt ordította a "B-közép", a kezdő sípszónál pedig füst szállt fel a bázeliek szektorából, fények gyulladtak a vendégdrukkerek Young Boys feliratúra lyuggatott, szektornyi széles szalagja mögött. Erről láthattok itt egy Gábor telefonjával készített videót. Sajnos a minősége nem az igazi, de remélem, egy kicsit visszaad a hangulatból.

Az FCB-szurkolóknak aztán nem is maradt idejük arra, hogy kicsit kifújják magukat két induló között, mert a negyedik percben Alex Frei már meg is szerezte a vezetést, mindenki felpattant, ordított, tapsolt, Gáborral azt sem tudtuk, hol vagyunk. Alapjában véve az egész meccsből elég keveset fogtunk fel, csak forgattuk a fejünket a lelátón, mindkettőnknek új élmény volt részt venni ennyi ember között egy focimeccsen. A második játékrész már laposabb játékot hozott az FC Basel részéről, a félidő tizedik percben el is mentünk megnézni a büfét, de a sört valahogy nem kívántuk, perec lett belőle. A hetvenvalahányik percben aztán megérett a vendég nyomás, egyenlített az YB. Sőt, a hosszabbítás legelején a vezetést is megszerezték, ebben a pillanatban már elillant a hazaiak jókedve, sokan el is hagyták a stadiont. Érthető módon Michel sem volt elégedett, még a bázeliek játékával sem vigasztalódhatott. Pedig nagyon vártam a második félidőt, amikor az előttünk lévő kapura támadott a csapat. Gyakorlatilag egy-két felfutáson, gyors beadáson kívül semmit nem mutattak. Elég csöndesen is vonultak ki a szurkolók az utcára a lefújást jelző sípszót követően. Ez kicsit a zamorai Europeade-et juttatta eszembe, amikor a nyitóest után elöntötték az emberek a Plaza del Torost és bikaviador-aréna egész környékét.

Gáborral hazafelé tartottunk, a srácok még egy kicsit a városban maradtak, de együtt utaztunk egy darabig a villamossal. Miki még akkor is aludt, amikor hazaértünk, a ruháim is a mosógépben maradtak így. Gyorsan kiszedtem, gondoltam, öblítek rajtuk még egyet, de nem volt rá szükség, kiteregettem, aztán ágyő. Este István is visszaérkezett az ausztriai hétvégéről, ő is jól érezte magát, sikerült meglepnie apukáját a be nem jelentett látogatással, találkozott régi ismerősökkel. Mindannyiunknak sikerült pozitív élményekkel zárni a hetet tehát.

írta: András, 2009. szept. 6. 15:58 | címkék: Bázel, buli, hangulat, munka, napom | 12 komment

Hétvégi megaposzt már egy kis munkával, bulival, ivással, gyógyulással, amivel kell

Vasárnap délután, öt óra. Alsógatyában ülök a gép előtt, még mindig félkómásan a tegnapi meglehetősen derekasra sikeredett buli után. Próbálom megfékezni a fogalmamsincsmilyen fáról az ablakon folyamatosan a laptopomra hulló istenverte magokat, de esélyem nincs. Gyanús, hogy a nyír a ludas. Jó, hogy tegnap porszívóztam, de már tele van a szaraival a szoba. Inkább becsukom az ablakot. James Zabiela Mix Of Appreciation 2009 szól, kis kellemes, napsütéses vasárnap délutáni muzsika. Csütörtök óta nem írtam blogot. Vagyis de, csak éppen a szerdai napunkat fejeztem be a thalwili útról. Most kérdeztem meg a többieket, mi is volt csütörtökön, de főleg pénteken.

Merthogy a csütörtöki nap teljes egészében azzal telt, hogy interneteztünk. Vadul. De egész nap. El is kellett gondolkodni, mit válaszoljunk, amikor öt órakor odajött a Marek érdeklődni, hogy mivel telt a napunk. Én többnyire a blogot írtam, de még azt se rendesen, Thalwilból hazafelé a vonaton többet gépeltem, mint aznap. Matattam a levelezésem, az iWiW-et, a Facebookot, a Twittert, programokat kerestem a hétvégére – egy szó mint száz, elbasztam az időt. Néha a lelkiismeretem rávett, hogy olvassak bele az egész nap a tálcán pihenő Lotus Notesos pdfbe, de hát sok újdonságot az sem tartogatott. Legalábbis az a pár sor, amit délutánig sikerült magamévá tenni. Meg hát a belső cseten folytatódott négyünk között az előző hetek röhögése. Ilyen dumák születtek, mint a Gábor-féle "hungry hungarians" (éhes magyarok) klub ebéd előtt, vagy Miki "Sört azt cipelek, de vizet nem." mondata, amikor arra kértem, vegyen nekem vizet. :) Ugyanis aznap volt István névnapja, és Gábor kitalálta, hogy lepjük meg valamivel. Az egész csütörtöknek az volt a legnagyobb küldetése, hogy megszervezzük az elterelését, amíg megvesszük neki a szusit. Korábban többször mondta, hogy ő azt mennyire szereti, illetve azt is, hogy nem szokta ünnepelni a névnapját. Gábor úgy ötletelt, hogy vegyünk neki azt, mégse valami konkrét és főleg nem szokásos ajándék, de biztos fog neki örülni. Miki vásárolni akart, elfogyott a kenyere, ő boltba szeretett volna menni, nekem meg víz kellett volna, poénból feldobtam neki, hogy vihetne nekem haza egy kartonnal. Na, ekkor hangzott el a figyelmeztetés, hogy gondoljam meg, mit innék. :)

A villamosra Slobival együtt gyalogoltunk ki, közösen utaztunk a Barfüsserplatzig, amit a bázeli fiatalok csak Barfinak hívnak. Megengedte, hogy tegezzük, és jól elbeszélgettünk, örülök is neki nagyon, hogy lazult a kapcsolat. A srácokkal bementünk megint egy Swisscomba a telefonok miatt, de már nem tudom, milyen haladást értünk el aznap. Csak a péntekire emlékszem, de azt majd később. Utána István az Aldiba tartott a Mikivel, mi ketten pedig egy fényképezős boltban kezdtünk, aztán meg a japán étteremben tanakodtunk, hogy milyen szusit válasszunk. Hmm, hogy is mondjam, nem voltunk épp túlképzettek a szusit illetően, szóval beletelt egy kis időbe, mire oda tudtunk állni a pulthoz, hogy mit is szeretnénk pontosan. Arra nem sikerült rájönnünk, melyikre mondta István, hogy különösen szereti. A nagy terv az volt, hogy összeválogatunk egy adagot úgy, hogy mindegyikből egy-kettő legyen rajta, de ilyet nem lehetett. Végül egy California és egy Fisherman Sushi mellett döntöttünk. Hazafelé még csak beugrottunk az Aldiba mi is egy vízért, mert nem volt kedvem szomjan halni, aznap is ölég meleg volt. Otthon megköszöntöttük az Istvánt, nagyon örült a szusinak, megkóstoltuk mi is, tényleg finom volt. Rászokni azért nem fogok, mert az ár-jóllakás aránya nekem nem az igazi. Azért egy kis kenyérrel Istvánnak is le kellett fojtania, pedig ő a legkevésbé nagy zabás négyünk közül. :)

A csütörtökről úgy nézem, ennyit tudok elmondani, így is egy képernyőoldal lett a Wordben, hogy nem volt épp egy mozgalmas nap. Pénteken ismét fél 8-ra mentünk, volt megint költöztetnivaló a 340-es és a 360-as épületekben. Gábort nem erre osztották be, Jamesszel töltötte a délelőttöt, az ő ticketjeit oldották meg. Mi hárman Ivannal átmentünk rendezkedni, aznap a költöztetőkkel sem volt gond, minden rendben ment. De már én sem úsztam meg, hogy be kelljen menni a laborba, be is öltöztettek tetőtől talpig. Az irodában meg egy francia fasz fogadott kb. "Mitakarszteitt?"-stílusban. Majd közölte, hogy a kollégája, akinek a gépét vinném, még "nem áll készen", úgyhogy menjek, majd telefonálnak. Na, fasza, ezért aztán érdemes volt felvenni a védőköpenyt meg a többi cuccot. Később még beleszaladtunk egy hasonló szituációba. Az egyik irodában két gépet kellett összerakni, Ivan csinálta az egyiket, mi Mikivel a másikat. Vagyis csak csináltuk volna, mert az egyik British Telecomos gyerek annál az asztalnál ült, ahová fel kellett volna állítanunk a munkaállomást. De úgy, hogy a szomszéd asztaltól húzta át a telefonkagyló kábelét. Kihúztam az ahhoz az asztalhoz tartozó széket kedvesen, próbáltam integetni neki, hogy átülhetne igazán. Le se szart, már Ivan is kezdett kiakadni. Mondom a Mikinek, én szólok a srácnak, nem érdekel, hogy telefonál, így sose végzünk. Mire ő: "Francia, hagyjad!" :D Ivannal aznap is jól eldumáltunk, fasza, hogy vele is egyre inkább jóban leszünk. Még délelőtt jött egy e-mail, hétfőn munka után lesz a muttenzi erdőben egy kis céges grillparti, arról kérdeztük, eljön-e. (A Novartis valami díjat adott az IT-csapatának, valami hónap dolgozói, vagy hasonló, azok meg gondolták, meghívják a Unisyses bandát is, talán van valami érdemük nekik is.) Nem akartunk úgy igent mondani, hogy aztán senki nem jelenik meg az irodából, csak a hungry hungarians. Ivan azt mondta, ő nem, sose volt, nem is akar, neki aztán bőven elég a kollégák képét bámulni munkaidőben. :) Régen eljárt velük péntekenként AWB-re (after-work beer, munka utáni sörözés), de anyagilag elég megterhelő volt, 100 frank elcsúszott egy este, mert mint mondta, ismeri magát, hogy ha nekikezd, akkor… :) Most meg már 37 éves, házas ember, más dolgok fontosak az életében. Mi azért igent mondtunk, páran jönnek a Unisystől. Remo, Philipp Balsiger, a diszpécser lányok, talán többen is, de akiket kérdeztünk korábban, mind azt válaszolták, hogy másoktól függ.
Aznap kiosztották az első hibajegyeinket a céges időbeosztási rendszerben, az Assentében. Én nagyon felvidultam ettől, végre valami látszatja is van annak, hogy ott vagyunk, és ránk mernek osztani önálló feladatokat is.

Az első önálló ticketem, 2009.08.24.

2009.08.28.

Ivan úgy döntött, előbb hazamegy

Ivan úgy döntött, előbb jött, előbb hazamegy :)

Frissítve: Ezekből a képekből le kellett vágnom, hogy ideférjenek. Az átméretezés nem volt jó megoldás, mert az olvashatatlanságig torzított rajtuk. Így körülbelül 2-3 óráig látszik egy-egy nap az Assentében. A világoskék egyszerű költöztetés (move) hibajegy, a sötétkék nagyobb projektet jelez, a sárga hardware return, tehát javításra kiküldött eszköz visszavitele, Miki nevénél az SC a service centerre utal. Pénteken ugyanis őt jelölte Slobi az SC-s furikázós melóra, de azt mondta, valószínűleg kéthavonta rotálódik a feladatkör hármójuk között. Velem még viccelődött kicsit, hogy van egy céges velo (Svájcban így hívják a biciklit), de azzal nem az igazi mondjuk a 40 kilométerre lévő telephelyre számítógépeket fuvarozni. :)

Fél órával előbb mehettünk haza, mivel korábban kezdtünk aznap. Elhatároztuk, hogy végre pontot teszünk a telefonos mizéria végére. A Swisscomban kiderült, hogy nyugodtan vehetünk két éves hűségnyilatkozattal előfizetést. Ha egy év után hazaköltözünk, kell írni egy levelet nekik, hogy elhagyjuk az országot, és akkor ebből semmi gond nem származik. Nem tűnt túl hihetőnek, a srácnak nem is volt őszinte a mosolya, amikor rákérdeztünk, hogy le van-e írva ez valahol. Azért fontos ez nekünk, mert így sokkal több telefon közül választhatunk 1 frankért, és azért nem mindegy, hogy ennyit fizetünk-e egy csodatelefonért, vagy valami szarért is több tízet. A SIM-kártya díját viszont ez az eladó nem volt hajlandó elengedni. Fél hat volt, mondtuk neki, hogy végiggondoljuk, milyen készüléket vegyünk és milyen csomagban, meg most el kell rohannunk a postára. Előző nap jött egy ajánlott levél, de mivel nem voltunk otthon, hagytak egy értesítőt. A Badischer Bahnhofnál lévő postára kellett menni, ami 6-ig van nyitva. Elvillamosoztunk, átvettük a levelet, amit újra a Credit Suisse küldött. Ebben volt az e-bankinghez szükséges jelszó. A múltkori egyik levélben érkezett elektromos ketyere az aktuális belépéshez szükséges azonosításhoz generál számsort. Visszaültünk a villamosra, viszont a Swisscomban addigra megmihálylodott az informatikai rendszer, nem lehetett előfizetést venni. Azért tettünk egy próbát, de mikor a már addigra is kurva mérges István elővette a tartózkodási engedélyét, az eladó srác közölte, hogy ezzel egyáltalán nem vásárolhatunk előfizetést. Merthogy korlátozott időre kaptuk csak, "L" minősítésű, ők meg csak "B"-re vagy "C"-re adhatnak. Lobogtatott valami papírt is, így az addigi örömünk hamar dühbe, és visszafogott hőbörgéssel vegyes szégyenérzetbe fordult. Állítólag háromszor is megkérdezte, mikor először ott voltunk, hogy "ugye B vagy C?", de erre egyikünk sem emlékszik. Főleg, hogy egyedül a Gábor beszélt vele angolul, a srác pedig váltig állította, hogy ez és ez az angol kifejezés elhangzott, viszont mi tudjuk, hogy kurvára nem. Mindegy, megkérdeztük, mik a megmaradt lehetőségeink, feltöltőkártya, nagyszerű, a telefon is meg a beszélgetés is kibaszott drága, majd kisomfordáltunk a boltból. Gábor már nem akart hazamenni a németje előtt, sétáltunk egy kicsit, az Aldiban vett magának egy csokit, aztán mi a Mikivel elkísértük a nyelviskolába. A könyveinket akartuk visszaváltani. A Barfin egy hirtelen döntéstől vezérelve leszálltunk a villamosról, mert már állt a Jugendkulturfestival (JKF) egyik színpada, szólt a zene, a tér pedig tömve volt fiatalokkal. Gábor továbbutazott, a Klubschule előtt akart még egyet netezni a nyilvános wifin. Egyáltalán nem bántuk meg, hogy megálltunk zenét hallgatni, marha jó volt a hangulat már 7 órakor is. El is határoztuk, hogy mindenképp visszamegyünk oda este, bár ez korábban sem volt kérdés. Fél 8 körül aztán elmentünk a sulihoz, nem akartunk úgy járni, hogy hazamennek a recepciósok, mire odaérünk. Szerdán 8-kor még ott voltak, de a tanár negyed 9-kor már azt mondta, nem találunk lent senkit. Most meg aztán egyáltalán nem volt ott lófasz se, csak hétfőtől csütörtökig vannak 8-ig. Zsír... Mindegy, azért helyet foglaltunk a folyosón az egyik asztalnál hárman, vártuk, hogy vége legyen Gábor volt csoportjának az órája, illetve elkezdődjön neki az új. Közben jött több ismerős is, Gábor igazából csak egy romániai magyar sráccal, Lacival beszélgetett közülük. Aztán megmutattuk neki, kik lesznek az új társai, mivel a mi volt csoportunkba foglalt neki helyet Myriam, és az egyiket követve fel is ment az emeletre a terembe. Mi kifelé még találkoztunk az ausztrál csajjal és az izraeli sráccal, mindegyikkel váltottunk pár mondatot, aztán hazamentünk. Kurva jó érzés volt már ledobni a táskát, hihetetlenül utálom, de ha már adták, használom, addig se a sajátom amortizálódik. Igazi jó kis magyar mentalitás, talán az egy év végére kopik valamelyest. Megvacsoráztunk, írtunk SMS-t a Gábornak, hogy mikor és hol találkozunk. A villamosmegállóban épp egy albis történetről sztoriztam (A Szapi-nyelv kialakulása és fejlődése, előadás, 4 kredit, 1. óra :) ), amikor egy korábban is feltűnően körülöttünk somfordáló 35 körüli srác magyarul szólt hozzánk. A szülei magyarok, ő már itt született, főleg a nagyszüleitől hallott magyar szót, de folyamatosan beszélt. A közelben lakik, Attilának hívják, azt hiszem, úgy váltunk el, hogy még biztos összefutunk. Gábor közben válaszolt az üzenetre, nem bírja a laptoptáskát, hazaszalad ő is lehajítani, de mi menjünk csak, majd megtaláljuk egymást. A Barfüsserplatzon hallgattuk egy darabig a zenét, aztán körbejártunk még néhány színpadot a környékbeli tereken. Gábor írt aztán, hogy megérkezett a Barfira, hát visszamentünk érte. Hozzá tartva egy társaság mellett haladtunk el, mintha megint magyar szót hallanék. Lassítottam, megálltam, majd visszafordultam, és megszólítottam őket. Az egyik srác volt magyar köztük, de ő csak turista, viszont még két lány beszélt magyarul, egyikük mondta, hogy az anyukájától tanulta. Érdeklődtem, merre tartanak később, azt mondták, hogy hazafelé, másnap mennek majd bulizni. A másik lány, egy fekete félvér (egyszerűen nem találok rá jobb szót) a kezembe nyomott egy szórólapot, hogy az azon lévő buliban megtaláljuk őket szombat este. Évának hívták, a fehér lányt pedig Nórának. Biztosan nem így írják, de annyira tiszta magyarsággal beszéltek, még fel is kiáltottam, hogy még a nevük is magyar. Úgy köszöntünk el, hogy másnap találkozunk.

Az utcákon sétálgatva találkoztunk még egy magyar lánnyal. Egy részeg emberekből szemérmetlenül meggazdagodni igyekvő ügyességi játéknál állt. Egy létra alsó és felső vége volt rögzítve középen, aki felmászik és megkondítja a harangot a tetején, tízszeresen visszanyerheti az öt frankos nevezési díjat. Istvánnak nagy volt a szája, össze is dobtuk neki az ötöst, persze nem sikerült felmásznia a három próbálkozásból. Aztán a tulajdonos megmutatta, hogy azért megoldható a feladat, mi pedig további szép estét kívánva a magyar csajnak haladtunk tovább. A vécéknél újabb lányokba botlottunk, az egyikük épp nekem hőzöngött, hogy miért a toitoiknál állok sorba ahelyett, hogy a fiúknak kirakott rendkívül igényes latrinaszerűségbe hugyoznék. Az Istvánnal lecsitítottuk, és beszédbe elegyedtünk vele, de egy fél óra után elmentek az olasz barátnőivel, akikkel amúgy se lehetett szót érteni semmi emberi nyelven. Mindegy, úgyis fiatalok voltak. Én úgy vagyok vele, hogy beszélgettünk, előadtuk magunkat, jót tett a lelkemnek, hogy meg merek szólalni, és meg is értik, amit mondok. Az utolsó villamossal aztán mi is eltettük magunkat szombatra, akkorra terveztünk hosszabb kimaradást.

Fél 12 van, lefekszem aludni. Holnap folytatom az irodából.

Szombat délelőtt kialudtuk magunkat. A srácok mostak, nekem nem maradt mosógépkapacitás, csak délutánra. Ebédre tócsit sütöttünk, Gábor salátáját ettük hozzá. Délutánra az előző szombathoz hasonlóan Németország volt a terv, csak ezúttal sokkal konkrétabban. James még hétközben megadta a Rhein Center címét, ami éppen csak a határ túloldalán van. Ez egy plázaszerű történet, mozival, ruházati, kozmetikai és élelmiszerüzletekkel, gyorséttermekkel, nagyjából úgy, ahogy otthon is. A moziban olcsóbban vetítik a filmeket, a hazai árakhoz közel, viszont itt német nyelvre szinkronizálva. Talán írtam korábban, hogy Svájcban a legtöbb filmet eredeti nyelven adják, német felirattal. István és Gábor szeretnék megnézni az új Tarantino-filmet, arra keressük a legolcsóbb, nyelvében is élvezhető megoldást. Én azért még az angolt támogatnám, egy német felirattal kombinálva szerintem igen hasznos lenne, mert német hanggal még nem érteném meg teljesen. Azután jártuk a ruhaüzleteket, igazából csak tájékozódásképp. Aztán csak vettem egy pólót 10 euróért, nagyon tetszett, nem bírtam megállni, hogy ne próbáljam fel, aztán már csak azon kaptam magam, hogy a pénztárnál állok. István egy fehér inget újított, elég olaszos, meg is jegyeztük, milyen jóképű srác lett belőle ingben. :) Bevásároltunk másnapra, sokat tanakodtunk, mit főzzünk, na, jó, főzzenek a többiek, abban egyetértettünk, hogy vasárnap ebédre hús dívik. :) Végül egy pecsenye mellett döntöttünk. Miután István beszélt az apukájával a hozzávalókat illetően, rájöttem, hogy fingom sincs, mi az a pecsenye, viszont nagyon jól hangzik maga a szó alapján is, illetve az elkészítés folyamata alapján is. Most már annyi információm van, hogy hús meg hagyma plusz számomra titokban maradt dolgok egyenlő pecsenye, ami finom. Vettünk darált húst is, jövő szombaton spagettit eszünk. Németországban is valami felfoghatatlanul drága a hús, de még mindig ki lehet fogni egy-két olcsóbb ajánlatot, mint Svájcban, ahol meg aztán a csillagos ég tényleg. Persze itt nem is egy teszkós húspultban megmosott, tizenötször átcímkézett húsnak nevezett szardarabra kell gondolni.
Hazafelé még a bázeli Aldiba akartunk beugrani főleg sörért, de bezárt, mire odaértünk. Vacsorára pizzát sütöttünk, valami másfél euró környékén adtak 3 mélyhűtött szalámis pizzát a Rhein Centerben. Megittuk hozzá a megmaradt söröket, aztán kicsit neteztünk még. Mondanom se kell, megint az történt, amin már korábban ki kellett akadnom, elbasztuk az időt. Nagy nehezen nekiálltunk iszogatni, Gábor Jägerét fogyasztottuk. :) Végül éjfél volt, mire beértünk a városba, Miki már ki is volt akadva, hogy semmi nem lesz. Azért még volt, egy óráig elsörözgettünk, és krúzoltunk az emberek között, sorra jártuk a színpadokat. Egykor azonban zárt a fesztivál, ment is a tanakodás, merre tovább. Azt hamar eldöntöttük, hogy a pénteken kapott szórólapon lévő helyet nem erőltetjük a 15 frankos belépőjével. A nagy ötlet az volt, hogy megkérdezzük az embereket, hová mennek ezután, mert az elég egyértelmű volt, hogy nem sokan mennek haza aludni közülük. Az első társaság a távolságot mércének véve egy közeli utcába navigált volna minket, de óva intettek, hogy elég flancos a hely. A második csapat lánnyal egész sokáig elbeszélgettünk, végül azt mondták, elvisznek minket egy buliba, ahová velük ingyen be tudunk menni. True story. :) Gábor még gyorsan visszavitte a söröspoharakat, mert itt masszívabb műanyag korsót adnak 2 frankos betétdíjért, amit visszakapunk. Viszont az övét nem vették vissza annál a sátornál, ahol próbálkozott, mert mintás volt, fusson neki még egyszer ott, ahol a sört vette. Na, erre már nem volt idő, jött az éjszakai buszjárat, fejenként három frankért el is vitt minket valahová ki a picsába a svájci-francia vasútállomáson (SBB) bőven túlra. Innen még jócskán kellett sétálni, ráadásul egy picit kerültünk is, hogy István és Gábor pénzt vehessenek ki a pénteken megérkezett kevés fizetésből. Előtte Gábor még gyorsan elrejtette a poharát egy bokor alá, hogy majd hazafelé felvesszük, bár egyikünk sem volt biztos abban, hogy ugyanerre vezet majd a hazautunk, ha egyáltalán hazatalálunk. Az A2-es autópálya mellett, az FC Basel stadionjánál voltunk, a Musikpark A2 nevű szórakozóhelyen, ami a St. Jakob Arena alatt található. A belépésnél igazolványt kértek, itt hál’ Istennek nem volt gond a tartózkodási engedéllyel, mégis félretereltek minket. Egy ideig vitatkoztak egymással a biztonságiak svájci akcentussal, nem igazán értettük, a lányok is visszajöttek megkérdezni, mi a baj. A Miki pólóján problémáztak, az angol fociszövetség címere volt rajta, odabent meg tilos olyan ruházatot viselni, amivel bárkit is provokálhatnánk. Miután tisztáztuk, hogy abszolút békés magyarok vagyunk, nem pedig angol futballhuligánok, még meghallgattuk, hogy a tánctereken tilos italt fogyasztani és dohányozni, majd beengedtek minket. Ki kellett töltenünk egy személyi igazolvány méretű papírt az adatainkkal, valószínűleg ezentúl hírlevéllel fognak bombázni minket mindenféle csatornán keresztül. A belépéskor a "recepciós" pultnál lefényképeztek, és kaptunk egy elektronikus belépőkártyát, amire később rögzítették a fogyasztásunkat. Bent sokan voltak, de nem volt az otthon mindenütt tapasztalható tömeg - hál’ Istennek. Rögtön a pulthoz mentünk, én nem is értem, hiszen az volt a terv, hogy ne menjen rá a gatyánk az estére. Istvánnak az egyik lány, Stephanie azt mondta, a VIP-belépőnkkel 40 frankig ingyen fogyaszthatunk. Ezt egyedül Miki nem hitte el, előre szólok, ő csinálta jól, hogy ki sem vette a kártyáját a zsebéből. Meghívtuk a lányokat egy-egy italra, mi pedig mindjárt neki is szaladtunk egy-egy vodka-Red Bullnak. Először az én kártyámra húztuk a három piát, megkérdeztem a srácot, mégis hogy kell készülni, 15 frank volt darabja. Az olyan 2700 forint. Ráadásul mivel nem lehet bevinni a tánctérre, gyorsan beszívtuk, aztán zúztunk is befelé. A slágerzenétől hangos termet választottuk, vagyis oda vezettek bennünket a lányok. Szerencsére ez nem német zenét jelentett elsősorban, bár hajnaltájt azt sem úsztuk meg. A hely maga igényes volt, és a szabályoknak köszönhetően nem kellett a cigicsikkeken és a poharakon tapodni. Később ittunk még egyet, ezúttal Gábor kártyájára, és a harmadik italt Miki helyett Corinne kapta. Kérdeztem, gyakran járnak-e ide, de nemmel válaszolt, mivel nagyon a város szélén van a hely. Inkább a belvárosban szórakoznak, fel is ajánlotta, hogy egyszer elmehetünk együtt. Az igen körülményesen feltett kérdésemre, miszerint hogy fogjuk megtalálni egymást, egy telefonszámmal válaszolt. :) A lányok amúgy végzős középiskolások, alsós tanítónéni lesz belőlük egyszer. Hárman voltak, de a harmadik nevét nem jegyeztem meg, mert ő nem tetszett. :) Még egy törökképű srácnak mutattak be minket, jó fej srác volt, végigtáncolta az egész éjszakát, és mindenáron meg akart szabadulni az ingétől, de a lányok minden alkalommal megakadályozták ebben. Egyszer megpróbált betalálni egy nagyon visszataszító, telepiercingezett arcú csaj, de hál’ Istennek, sikerült lerázni. Utána el is húztunk kicsit, a Gáborral kajtattunk a többi teremben. Ötkor neki volt egy mélypontja, de feltámasztottam, hogy 6-nál tovább nem nagyon kell bírnia, mert akörül a lányok is mennek haza. Nem bázeliek, egy elővárosban laknak. Mi is csak annyit tudtunk a hazaútról, hogy akkor már biztosan járnak a villamosok. Végül talán fél hat körül indultunk el. A kijáratnál csekkolták a kártyánkat, persze hogy az előre beharangozott 40 frankos ingyen fogyasztásnak nyoma se volt aznap, lehetett tejelni. Nem volt gond szerencsére, de nem is tudom elképzelni, mi történt volna, ha például nem tudunk fizetni. Az úton Gábornak volt egy komoly küldetése a pohár visszaszerzésére, meg is találta végül, bár minden második bozótról meggyőződéssel állította, hogy ez alatt lesz. A csajok éppen elérték a vonatot, úgy kellett a felüljáróról leszaladniuk. Nekünk még néhány tíz métert kellett mennünk a villamosmegállóig, jött is a 10-es egész hamar. Az SBB-n átszálltunk a hatosra, ami normál esetben nem jár arrafelé, de kora reggelente és késő esténként akadnak eltérő induló- és célállomású járatok is. Majdnem el is aludtunk hazáig, szerintem van is köztünk, akinek sikerült, csak nem vallja be. :P Végül fél hétkor dűltem be az ágyba, fasza este volt. Nem rúgtam be, pont jól éreztem magam, másnap sem volt semmi bajom. Igazából teljesen hibátlan volt, talán kicsit olcsóbban megúszhattuk volna, de mondjuk, hogy egyszer belefér.

Másnap háromnegyed 11 körül emeltem fel először a fejem, de nem bírtam sokáig tartani, fél kettőkor ébredtem megint. Akkor már eldöntöttem, hogy lemegyek, de a következő élményem, hogy kettő után pár perccel István Sheldon-stílusban vadul kopogtat, hogy kész a kaja. Meg is bántam egy pillanatra, hogy odaadtam nekik azt a sorozatot. Ezek után valószínűleg szükségtelen említenem, hogy az ebéddel megint annyi dolgom volt, hogy levonultam érte a konyhába, és megettem. Mindenki hozzátett valamit, de ahogy a húgocskámat ezzel régen basztatni szoktam, talán mindenki úgy járt jobban, hogy én odafent aludtam, és nem nyúltam semmihez. Gábor levest főzött (zacskósat, az mondjuk azért nekem is megy), meg salátát készített, István és Miki pedig a húst csinálták meg, ezúttal előbbi volt a mesterszakács. Közben gyorsan kimostam, de sok eszem volt, félretettem kettő darab fekete pólót, hogy azokat majd külön mosom az alsóneműtől és a világos színű pólóktól. Nem mintha nem a 40 fokos színes programot használnánk mindenre. Mindegy, majd hétközben bedobom valamelyik srác sötét cuccaival együtt. A délutáni terv Gábor ötlete alapján egy ingyenes wifi-hotspoton gyógyulás volt, de végül vagy 6 óra lett, mire elindultunk. A gyakornokoknak szóló infófalon a szobám ajtaja mellett megnéztük, hol találunk ingyenes netezési lehetőséget. Végül a legegyszerűbbnek azt tartottam, ha beülünk egy Starbucksba. Ehhez képest mégis leugrottunk a hatosról a Clarastrassénál, mert a srácok folyamatosan a szabad internetet szkennelték a csodatelefonjaikkal. Leültünk egy padra, mint a zipzár, egy erre nézett, egy arra, mint az igazi nomád internethiénák, de csak nyitva hagyott otthoni vezeték nélküli hálózatokat találtunk, amik folyamatosan ledobtak minket. A következő hatossal mentünk is a Barfiig, ott pedig a legközelebbi Starbucksba. Éppen zártak, átirányítottak minket a két utcával odébb lévőbe. Vasárnapi inkognitóban voltam, bézbólsapka (muszáj volt így leírnom, szerintem kurva vicces :D) meg napszemüveg, de Miki meg is nyugtatott, hogy jobb, hogy nem látom az árlistát. 5,80-ért ittam egy bögre tejeskávét, ami ugyan jó nagy és iszonyatosan finom volt, de öázzegh, ötnyócvan...? Gábornál még így is jobban jártam, aki amerikai jegeskávé néven egy átlátszó műanyag pohárban kurva keserű kávé és víz keverékét kapta egy rakás jéggel. Annyira szar volt, hogy majdnem kiköptem, amikor megkóstoltatta velem, ráadásul az is valahogy hat frank környékén volt. Az internet jegyre működött, mindenki kapott egy fél órás ingyenes nethasználatra jogosító belépőkódot. Szegény Istvánnak pont lejárt a Vista-próbaideje, így őt azonnal letiltotta a Windows, esélye se volt eljutnia a böngészőig. Mi hárman bőszen nekiestünk a rég látott oldalaknak, YouTube és társai, régen voltam már ilyen boldog. :P Kicsit a torrentet is megküldtem, meg Istvánnak próbáltam megoldást keresni a problémájára, hogy ő se hiába üljön ott. Ezzel viszont sajnos nem sikerült haladást elérni, egyelőre a reinstallt látom megoldásként, de majd még gondolkodunk rajta. Tíz óra körül értünk haza, mert aztán István jegyét is feláldoztuk a Vista oltárán, ami azonban nem volt hajlandó az áldozatunkért cserébe bármit is produkálni. Megvacsoráztunk, előző nap Németországban vettem végre egy kis felvágottat, hmmm, jó is volt nagyon, a téliszalámi-kolbász duót már eléggé untam. Kicsit még gépeltem a blogon, de fél 12-ben megjelöltem az alvás idejét, amit aztán sikerült is tartanom ez alkalommal.

A hétvégénket értékelve azt tudom mondani, hogy marha emlékezetes volt, még sok ilyet, bár ahhoz a fizetésünk is dőlhetne már. Kicsit azért rosszul érzem magam, hogy én itt úszom a habzsi-dőzsiben, otthon meg ki tudja, milyen világ van. Anyukám, a leveledet megkaptam, remélem, azért még tudtok pihenni, strandolni egy kicsit, amíg még jó idő van. Flóra is biztos jól érzi magát a gólyatáborban, ehhez csak a Szapi szavait tudom idekötni: "Si, patron!" :) Azt gondoltam, sokkal nagyobb feszt lesz otthon az augusztus huszadika, olyan nagy tervek voltak, legalábbis amire én emlékszem. Aztán lehet, összekeverem, és a tíz éves évfordulót a szüreti bállal tartják együtt, a fene se tudja már, mikorra mit ütemeztek. Kitartást a munkához, Flórának a regisztrációs héthez, és puszi nektek, család!

írta: András, 2009. aug. 24. 18:31 | címkék: Bázel, buli, munka, napom | 1 komment

Thalwil

Thalwilból hazafelé gépelek a vonaton a céges laptopon. A többiek már alszanak, Miki néz fel néha, hogy bámulja a tájat az újabb bólintásig. Lehet, nekem is aludnom kéne egy kicsit, de most valahogy nem vagyok álmos. Pedig a mai nap eszmléletlen fáradtan ébredtem. Nem is csoda, előző este egy óra is elmúlt, mire lefeküdtem. Csak magamnak köszönhetem, lehetett volna eszem, hiszen tudtam, hogy ma hosszú napom lesz. Fél 8-ra beértünk rendesen, ahogy ígértük. Ivannal egy időben értünk az irodához, ami még zárva volt. Néhány percet vártunk Slobira, kinyitotta az ajtót, és nemsokára indultunk is a szemközti két épületbe. István és Gábor vele, mi a Mikivel Ivannal tarttunk. Egy nagyobb költöztetés van folyamatban a Novartis PHAD részlegén, amiről én csak annyit sejtek, hogy valami Pharma, ez a gyógyszer üzletág. Ettől külön kezelik a vény nélkül kapható készítményeket, és a szépségápolási termékeket. Meg még van egy negyedik üzletág is, de az most nem jut eszembe. Igazából mindegy is, csak gondoltam, tisztába teszem a dolgokat, mert nekem furcsa volt, hogy például a Cataflam gyógyszer létére nem tartozik a pharmásokhoz, mert vény nélkül kapható. Mindegy, na, tényleg, elkalandoztam. A lényeg, hogy az elkövetkezendő hetekben minden nap lesz kisebb-nagyobb adag költöztetnivaló számítógép. A mai napra a két szomszédos épület között, illetve épületen belül áthelyezendő 30 munkaállomás jutott. A péntekihez hasonlóan először bezacskóztuk az apróságokat, feltekertük a monitorra a kábeleket, tehát előkészítettük a szállítást. A negyedik emeleten kezdtünk, kicsit kavarogtunk a szinten, mire megtaláltuk a megfelelő folyosót. 6 darab gép volt itt, az utolsóra egyedül maradtam, Ivan mondta, hogy felmennek az ötödikre, ott egyetlen gépet kellett összeszedni. Ha végeztem, először ott keressem őket, utána menjek a hatodikra, valószínűleg ott lesznek. Amint kiléptek az ajtón, a hölgy, akinek a gépét csomagoltam, érdeklődött, hogy a nyomtatót is viheti-e. Ebben nem voltam biztos, így elindultam, hogy megtudakoljam Ivantól a választ. Felmentem az ötödikre, nem találtam meg őket. A hatodikra nem vitt fel a lift, hiába nyomkodtam a gombot. A hetedikről lesétáltam a lépcsőházba, találtam is néhány ajtón "PHAD move"-címkét, de a srácokat sehol. Egy nyitott ajtón bekopogtam, egy feltűnően csinos, de alacsonyka lánynál érdeklődtem, nem látta-e őket. Szegény azt se tudta, miről beszélek, biztosan hülyének nézett. Gondoltam, visszamegyek, elrakom a számítógépet, aztán ha előkerülnek, majd rákérdezek a nyomtatóra. A tápkábeleknél akkora káosz volt, nem tudtam kibogozni, mi honnan jön. Megkerültem az asztalt, mert úgy sejtettem, a túloldalról könnyebben elérem az elosztót. Kivettem az ott ülő fószer laptopjának a tápját a lyukból, mindjárt áttekinthetőbb lett a dolog. Két csatlakozót láttam az elosztóban, mindjárt ki is húztam mindkettőt további gondolkodás nélkül mondván, az biztosan az én gépemnek meg a monitornak a kábele. A fickó azonnal kopogtatni kezdett mellettem az asztalon, és mutatta, hogy tök sötét lett az IP-telefonjának a kijelzője. Be is fostam rendesen, mert nekünk nem szabad hozzányúlni a telefonokhoz, az a British Telecom supportereihez tartozik. Gyorsan visszadugtam mindkettőt, néhány perc gondolkodás után talált is hálózatot a telefon, minden rendben volt, de nem győztem elnézést kérni. Utána rögtön a nyolcadik emeletre mentem, meg is találtam Ivant és Mikit az egyik irodában. Kiderült, hogy kerestek, szólni akartak, hogy feljöttek erre a szintre. Miki pont akkor kajtatott utánam az alsóbb szinteken, mikor én utánuk a nyomtató miatt. Telefonon is hívott, az meg persze az irodában ült a laptoptáska mélyén. Kicsit még futkostunk fel-alá, mert néhány ajtót a kiragasztott figyelmeztetés ellenére zárva találtunk, időnként újra ellenőriztük, nem nyitotta-e ki közben valaki. Ivannak a hatodikon be kellett mennie a laborokhoz is, mi az ajtó üvegén kívülről röhögtünk rajta, ahogy felveszi a köpenyt, a sapkát, és ahogy zacskót húz a cipőjére. :) Arra is rájöttünk, hogy azért nem áll meg az északi oldalon a lift a hatodik emeleten, mert itt vannak a laborok, és csak a köpenyek felőli oldalról lehet bemenni a folyosóra. Kész labirintus az az épület, korábban be is fostam kicsit, hogy fogjuk megtalálni egymást. Miután minden gépet összecsomagoltunk, Ivan adott nekünk kb. 20 perc szünetet. Mivel már működnek a belépőkártyáink, Mikivel átsétáltunk a korábban említett autópálya alatti sétányon a sportközpontba, ami már Franciaországban van. Elég profi létesítmény, bár az épületekbe nem mentünk be. Van négy füves focipálya, egyik nagyobb, mint a másik, vagy nyolc teniszpálya, a legapróbb füves területet is éppen locsolták. Ivan később azt mondta, hiába tetszik, csak Novartisosok használhatják. Ilyenkor azért jó lenne tudni, mi most kihez is tartozunk. Visszasétálva a Campusra tettünk azért egy rövid kitérőt a telefonomért, majd Ivannal együtt érkeztünk az épület bejáratához. Egyik szintről mentünk fel a másikra, és meglepődve tapasztaltuk, hogy minden ugyanott van, ahol hagytuk. A költöztető cég, a Johnson Controls emberei kicsit elaludtak, mint azt Slobitól telefonon megtudtuk. Az épületen belüli költöztetéseket megcsináltuk tehát magunk. Jó volt, Ivan egy igazi állat, annyit röhögtünk rajta, hogy hihetetlen. Miki korábban talált egy felmatricázott gépet, ami nem volt kikapcsolva. Ivan kicsit hőbörgött, majd szó nélkül kinyomta. Aztán észrevette, hogy nem a mai dátum szerepel a matricán, hanem a csütörtöki. Gyorsan visszanyomta, elsétált, majd visszafordult, és nevetve közölte Mikivel, hogy "különben is a te hibád". :D

Közben Istvánnal beszélt a Michael, hogy együtt lemegyünk majd a Swisscomhoz a telefonokat megvenni. Erre aztán nem került sor, mert elhúzódott a költöztetés ezzel a cipekedős fázissal. Tulajdonképpen annyi időnk volt, hogy eltegyük a laptopokat, aztán fél 12-kor már indultunk is a villamosra. Még jó, hogy ilyen korán, mert a Myriam által ajánlott 11.53-as járattal lekéstük volna az itineren szereplő további átszállásokat. Gyorsan vettünk vonatjegyet, Fricktől kellett csak Thalwilig. Frick az utolsó állomás, ameddig érvényes az U-Abo-nk (Umwelt-Abonnement, havi bérlet kb.). Zürichben is csak átsétáltunk egyik vágányról a másikra. A Thalwilig hátralévő 10 perces utat emeletes vonattal tettük meg. (Innentől a Unisys-irodából folytatódik a blogbejegyzés, miután beért a vonat Bázelbe, összecsuktam a laptopot, és szerdán már nem is került elő.) Svájcban ez mindennapos szerelvény, minden állomáson láttunk jó párat, nekem mégis nagy élmény volt. Főleg látni a Zürcherseet Thalwilnál az ablakából. :) Odaérve megkerestük a buszmegállót, és felbuszoztunk a Golden View névre hallgató irodaépületbe, ahol Myriam már várt minket. Mondanom se kell, hogy én beszorultam az automata forgóajtóba, mert pont akkor állt meg, amikor belül voltam. Még jó, hogy jó előre elhintettem a srácoknak, hogy az ilyen dolgok mindig velem történnek, Gábor vissza is nézett, hogy megvagyok-e, így végül nem fulladtam bele az ajtóba. Myriam körbevezetett az irodában, az már inkább hasonlított egy nagy cég székhelyére, mint a Novartis Campus-béli odú. Bár a view nem volt éppen golden, mert az ablak előtt bokrok és fák koronái takarták el a kilátást a tóra. Bemutatott pár kollégának, szerintem nem csak én nem jegyeztem meg nagy részük nevét. Leültetett minket a tárgyalóban, és áthívta a bérszámfejtésért, adózásért, egészségbiztosításért felelős kolléganőjét, Ruth Wolterst. Kettejükkel beszélgettünk a hátralévő időben, az előző témákon kívül a telefonokról, internetről, nyelvtanfolyamról esett szó. Megkaptuk az első bérpapírunkat is a COLA-ról (cost-of-livings allowance), tehát a svájci megélhetési támogatásról. Meglepődve tapasztaltuk, hogy mégis a magyar számlánkra érkező fizetéssel együtt alkotott teljes jövedelmünk után adózunk. Korábban szóba került, hogy a COLA után nem kell adót fizetnünk. Még jó, hogy a svájci törvények alapján kell leróni, nem húznak le minket közel a felével Magyarországon. Később észrevettük, hogy Gábor és Miki végösszege kevesebb 50 frankkal, de ekkorra már eljöttünk a Unisystől. Ma kérdezte meg Myriamtól a Gabi, aki azt a választ adta, hogy Svájcban az embereket 25 évnél fiatalabb és idősebb korosztály szerint biztosítják. Az ő biztosításuk valami nagyon fullos, ezért is kerül a miénk duplájába. Amúgy a bérpapírt tételesen átbeszéltük Ruthtal, elmondta, hogy a szállásköltséget rögtön a Wohnheimnak utalják, nekünk azzal nem lesz dolgunk. Az egészségbiztosításunk elrendezése még mindig várat magára. Ma is kaptunk egy levelet Ruthtól, hogy írjuk meg az otthoni biztosító nevét. Pedig tegnap úgy tűnt, megértette, hogy Magyarországon társadalombiztosítási rendszer van. Az internettel kapcsolatos összes bajunkat elsírtuk aztán nekik, Myriam nagyon megértő volt, azt mondta, ezzel muszáj intézniük valamit mindenképpen. Bízom benne, hogy sikerül is, a többieknek nem tűnt ilyen meggyőzőnek. Biztosítottuk, hogy ezen kívül tökéletesen érezzük magunkat a szálláson. Talán javasolni kéne neki, hogy intézze úgy, mint a bankszámlánk nyitását. Azt mesélte, hogy kerek-perec megmondta a Credit Suisse-es arcnak, hogy engedje el a bankszámlánk költségeit, különben elvisz minket a konkurenciához. Az már más kérdés, hogy a Maestro-kártyának már van éves díja... Biztos hatna az aprentasnál is, hogy vagy lesz net, vagy költöznek a fiúk. :) Érdekes különben, hogy kicsit ügynökös jellege van itt minden üzletnek. Legalábbis ügynökösebb, mint otthon. A mobilszolgáltatóknál is azt mondták mindenhol, hogy ha négyen veszünk új előfizetést készülékkel együtt, akkor elengedik a SIM-kártyánként 40 frankos díjat, amit a szám regisztrálásáért számítanak fel.

Kicsit még beszélgettünk, kedvesen felajánlotta, hogy ha van kedvünk körülnézni Zürichben, ajánl néhány helyet, amit érdemes felkeresnünk. Mivel addigra már talán fél négy is elmúlt, és a gyomrom kezdte megemészteni a körülötte lévő szerveket, valami kajálda után érdeklődtünk. Ajánlott is egy éttermet: csodás panoráma, és 40-50 frankért már finomakat lehet enni. Én úgy voltam vele, hogy jól van, meghallgattuk, aztán majd eszünk valahol 15-20-ért. Gábor és István vierzehn-fünfzehnnek értette, egyedül Miki kérdezett rá nagy viccesen, hogy "Vierzig-fünfzig pro Person?" :D Myriam egyébként iszonyatosan segítőkész volt megint. Ha 10 évvel idősebb lennék, és többször találkoznánk, tuti, hogy beleszeretnék. Kedves, csinos, vicces, szóval jó csomagot alkot... :P
Aztán a korábbi - mondjuk, múlt heti - tervekkel ellentétben úgy döntöttünk, mégse nézünk körül Zürichben, hanem sietünk haza. Mikivel aznap volt az első németóránk, nem akartunk lemaradni róla. Vagyis de, de nem lett volna illendő. A zürichi főpályaudvar mellett bedobtunk egy emberes adag tésztát egy kínai étteremben egész jó áron, majd hazavonatoztunk. Gábornak 6-kor kezdődött volna a nyelvtanfolyam, nem akart bemenni, mert délután Myriammal megbeszélte, hogy kurzust cserél. Elkísértük, megmutatta, hová kell majd mennünk. Csak szólni akart a tanárnak, hogy magasabb szinten folytatja, mégis otthagytuk szerencsétlent. Miki meg volt feszülve, hogy le akarunk zuhanyozni, mielőtt visszamegyünk 8-ra, én meg teljesen egyetértettem vele. Kurva meleg nap volt, akárkivel csak szót ejtettünk, mind megjegyezték, hogy ez nagyon szokatlan Svájcban, folyott rólunk a víz. Egy szó mint száz, nem hittük el a Gábornak, hogy 3 perc alatt el tudja intézni, amit akar, és leléptünk. Így is rohanni kellett, nagy sietve letusoltunk, aztán már mehettünk is vissza. A Migros Klubschuléig nem mentünk el, amikor Gábor megmutatta, hol lesz a tanfolyam, csak messziről rábökött az épületre. Meg is lepődtünk a Mikivel, mikor kiderült, hogy vagy három szintes, annyi terem van, hogy magunktól esélyünk nincs kitalálni, melyikben tartják a mi tanfolyamunkat. Ráadásul az összes ezzel kapcsolatos papírt, kinyomtatott e-mailt otthon felejtettük. A recepciós pultnál megkérdeztük, és megvetették velünk a könyveket. Elég mókás volt, hogy németül beszélgettünk a német tanfolyamról. Az viszont már kevésbé, hogy az alapszintű könyvcsomagért fizettünk 54 frankot. Az meg még kevésbé, hogy a tanár a terembe lépve gyorsan letörölte a táblát, hogy a Perfekt nekünk még túl nehéz... A bemutatkozásnál aztán már félbe is szakított, hogy biztosan a rossz kurzuson vagyunk. Elmagyaráztuk, hogy nekünk úgy foglalta a tanfolyamot a munkahelyünk, egyszer már ment a német jól, csak kicsit alá kell szedni a szókincsünknek, meg átfutni a nyelvtanon. Beszélgettünk még egy kicsit, és végül arra jutott, hogy szerinte két szinttel magasabb kurzusra kellene beiratkoznunk. A könyveinket visszaveszik, abból szerinte biztosan nem lesz probléma. Azért úgy döntöttünk, ott maradunk, ha pár emberrel megismerkedünk az se baj, meg hát szokjuk a légkört. Ami azért jóval könnyebb, ha kiemelkedsz a többi közül, mint ha te vagy, akinek nagyon oda kell figyelnie, hogy megértsen valamit. Az óra maga jó hangulatban telt, bár ha én tartanék ott, ahol a többiek, lehet, szétrobbant volna az agyam a végére. Sok mindenbe belekaptunk, aztán mégse magyarázta el a tanár teljesen, mert már nagy témakör lenne. Kicsit hasonlított az Ákos-féle angolra, főleg hogy itt is a Mikivel voltam. :) A csoport elég vegyes volt, származás és tudás szintjén egyaránt. Én a mellettem ülő izraeli sráccal dumálgattam, neki például jobban ment. Volt még két kínai, egy fiú és egy lány, egy angol, egy ír, egy albán srác, egy ausztrál, egy portugál és egy indiai csaj. Utóbbi szerintem soha nem fog jól beszélni németül. Valahogy nagyon nem ment neki, pedig egy kurzust már végigült, és az angolja a kiejtés kivételével kifogástalan. Indiában tanár volt, mielőtt eljött. Ja, és volt egy magyar fószer, aki az óra előtti néhány percben egy szó nélkül végighallgatta, ahogy magyarul beszélgetünk a Mikivel. Meg is lepődtünk, hogy egyáltalán magyar. Az óra után meg úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, arra számítottam, hogy majd kicsit dumálgatunk, vagy valami. Óra közben írtam SMS-t a srácoknak, hogy jöjjenek be a városba, hozzanak sört a hűtőből, aztán leülünk a Barfüsserplatzon egy kicsit. Gábor válaszolt, hogy már rég beutaztak. A Messeplatzon volt egy oldtimer autókiállítás, még hazafelé kifigyeltük a villamosról, azt mentek megnézni. Szóval sör nem volt, kicsit ücsörögtünk a lépcsőn, aztán elsétáltunk a Rajnához, hogy meghallgassuk a Chill am Rhyt. Persze az eszembe se jutott, mikor előhozakodtam ezzel az ötletemmel, hogy annak 10 órakor vége van. Átsétáltunk a hídon, aztán hazavillamosoztunk.

írta: András, 2009. aug. 22. 12:18 | címkék: munka, napom, Svájc, utazás | 3 komment

Laptop

Elõször is szeretettel köszöntök minden kedves olvasót. A srácoktól úgy tudom, kibõvült a tábor a családtagjaikkal, esetleg barátaikkal. Örülök ennek, hiszen ha már a fõzés nem megy, legalább az élménybeszámolásból kiveszem a részem, pofázni úgyis tudok eleget. :) Viszont szeretném leszögezni, hogy ez továbbra is egy személyes blog marad, amit elsõsorban a saját családomnak illetve barátaimnak szánok. Szót fogok ejteni személyes érzelmekrõl, olyan embereket említek majd a - talán mondhatom - korábbi életembõl, akiket nem ismer mindenki. A stílusom se épp az a skatulyából elõhúzott, de így érzem jónak. Durva, ahol intenzív érzelmeket szeretnék érzékeltetni, modorosabb, ahol úgy látom megfelelõnek. E téren igyekszem csak a saját elvárásaimnak megfelelni. Ettõl függetlenül mindenkihez szól a kérés, hogy tessék hozzászólásokat írni, véleményezni. Köszönöm is annak, aki megtette, és kérem, aki más csatornán üzent, szánjon egy-két percet arra, hogy itt is ír pár sort, hogy helyben legyen.

Tessék, már három nappal lógok. Nem volt túl eseménydús egyik sem, így hirtelen végiggondolva, mégis kilométeres bejegyzések születnek minden alkalommal, mikor leülök gépelni. Remélem, még ma azért kikerekedik valami feltölthetõ anyag most is, mert már negyed 11 van. Másrészt a holnapi nap valószínûleg több élménnyel szolgál a thalwil-i úttal. Ráadásul korábbra is kell menni egy fél órával. Ami fél 8-at jelent, talán nem mondtam, de a héten már 8-ra járunk dolgozni, holnap meg így még elõbb be kell mennünk. Lesz egy nagyobb költöztetés megint, ezúttal 30 gép, ha jól értettem, 15 az egyik és 15 a másik épületben. Slobi meg megkért bennünket, hogy menjünk be elõbb, és segítsünk, ha már úgyis elmegyünk ebédszünetben Thalwilba. Ezzel dõlt is a "menjünk ingben Thalwilba"-tervünk. Nem igazán nyerõ ötlet ugyanis délelõtt az asztal körül meg alatta kúszni az ingben, amiben aztán délután a nagyfõnökség elõtt kell megjelenni. Még nem tudom, mit veszünk fel végül, ha viszünk váltásnak, összegyûrõdik délig, hazajönni meg nem lesz idõnk.
Na, de kezdjük a vasárnapnál, ott ejtettem el a hõstörténetem fonalát. A délelõtt teljesen megegyezett az elõzõ napival. Én valamikor negyed 12-kor keltem, de csak tisztességbõl, amúgy még simán tudtam volna aludni. Levánszorogtam a konyhába, Miki addigra már megint megpucolt egy köbméter krumplit. Kérdeztem, segíthetek-e, már nem volt mit. Úgy döntöttem, akkor legalább egy zacskós levest megfõzök, hogy én is adjak valamit a közösbe, plusz kívántam is a levest már. Vasárnap is volt, ha már az íze nem is, legalább a fílingje meglegyen egy otthoni kétfogásos ebédnek. :) István nem kért levest, úgyhogy azt végül hárman ettük meg. Mivel úgy számoltam a vízzel, hogy István meggondolja magát, mindenkinek jutott két tányér, és hát jól is esett, na. Aztán még majdnem teljesen betermeltük a tepsis krumplit, baszott finom volt, jó kis zsíros, szalonnás, hagymás, eszméletlenül belaktam. Délutánra nem terveztünk semmi konkrétat. Annyit beszéltünk meg csak, hogy ha megyünk is valahová, akkor inkább délután, és inkább csak egy kis Rajna-parti ücsörgés legyen. Az idõben fekvésben egyetértettünk, elfáradtunk az elsõ héten, és egy kicsit szerettünk volna aludni a 6 órás kelés elõtt. Gábor és István végül eldõltek ebéd után is, mi Mikivel egy kis szieszta után úgy határoztunk, megnézzük azt a közeli parkot, amirõl Monika még talán az elsõ este mesélt. Úgy írta le, hogy lehet kocogni, sétálni, piknikezni, szóval egy kis foci reményében indultunk útnak. Hátha van kint valaki, akivel lehet kicsit passzolgatni, mozogni. Mondtam is Mikinek, hogy futhatunk is egy kicsit majd, ha nem járunk szerencsével a focit illetõen. Na, ezt az ajtó utáni harmadik lépésnél meggondoltam, vagy 30 fok volt, fülledt meleg. Végül kiderült, hogy a villamosmegállóval szembeni zöldterület konkrétan egy mezõ. Kicsit sétáltunk körülötte, majd észrevéve az út túloldalán sétáló-kocogó embereket újra átkeltünk a síneken. Elõször farmok mellett, mezõk és kisebb erdõsávok között haladt az utunk, lassan kanyarodtunk vissza a szállás irányába.

Na, itt volt a park. Inkább arborétumnak mondanám. Bár ritka növényfajok nincsenek, több itt honos állat fényképe látható a kihelyezett táblákon, van kerékpárút, gyalogos ösvények, patakok, egyre szélesebbek, végül egy körülbelül 50 méterenként lépcsõzött, szelíd folyású folyócska, a Wiese. A partja tele emberekkel, piknikeznek, sétálgatnak, játszanak a kutyáikkal. Másfél órát sétáltunk, követtük a vízfolyásokat, nem törõdtünk azzal, hogyan találunk vissza a szállásra. Végül egy sportközpontnál keveredtünk ki az erdõbõl. Betonpálya, majd' szabvány focipálya méretû, meg egy szintén jó nagy füves, vagy öt kapuval, amiket Miki szerint az ifibajnokságokban használnak. Magassága egy kézilabdakapué, szélessége annak kétszerese. Frissítve: Ennek nagyon megörültünk, mert kb. 5 perc sétára van a Wohnheimtól. A Google Maps-es műholdképen jól látszik. A kép bal alján az Egliseestrasse felirat előtti négyzet alakú épület a Wohnheim Eglisee, szintén bal oldalt, középen, a Schorenwegnél pedig látszanak a pályák. A képet direkt úgy készítettem, hogy látszódjon, milyen közel vagyunk a német határhoz.
Mire hazaértünk, a többiek is felébredtek. Mikivel ittunk egy sört, majd lementünk csocsózni, utána tévézni egy kicsit. Sportmûsorokat találtunk fõleg, folyamatosan kapcsolgattunk. Egy csatornán masszást oktattak, meg is akadt a szemünk a fedetlen nõi kebleken. :) Két perce se nézzük, kopognak, majd rögtön be is nyit Monika. :D Megszólalni nem bírtunk hirtelen, úgy elõkerült a semmibõl, nekem eszembe se jutott, hogy mit nézünk. István fektében rögtön kapott a távirányítóhoz, Miki és Gábor mögöttünk ültek a fotelban, úgy röhögtek, a könnyük is folyott. :D Utána felköltöztünk megnéztük a Trópusi vihar címû csodavígjátékot. Jobbat vártam. Mindenki, aki látta, Gábor és István is, azt mesélte nekem, hogy milyen jó, fõleg a mostani felhozatalból emelkedik ki. Lehet, csak emiatt voltak túlzottak az elvárásaim, de nekem nem tetszett, Miki is maximum kétszer röhögött fel, tulajdonképp nyitott szemmel végigaludta az egészet. Monika is jött közben megint, újra a netrõl beszélgettünk. Megígérte, hogy vált errõl pár szót a Myriammal, hátha a Unisysnek van valami ráhatása a dologra, ha már õk kötötték a szerzõdést. Mire végeztünk a filmmel, bõven besötétedett, be is punnyadtunk, mentünk is zuhanyozni és lefeküdni.
Hétfõn már háromnegyed 8 elõtt az irodában ültünk, gyakorlatilag senki nem volt még bent rajtunk kívül. Egyedül István volt elégedett, mert végre nem kellett sietnünk a megállóból a fájós bokájával. Negyed 9 is elmúlt, mire szállingózni kezdtek az emberek. Slobi viszont amint beért, máris a laptopjaink ügyében kezdett telefonálgatni. Dél környékére ígérte õket, addig engem megint az odúba küldött, és a többieket is beosztotta egy-egy ember mellé. Valahogy Daviddal sem ment a beszélgetés, hétfõ reggel volt, akadt is dolga ezúttal. Egy új arcot, egy nagydarab, hosszú hajú öreg rockert figyeltem jó darabig, laptopokban cserélte az LCD-panelt. Beszélgettünk is kicsit, egész folyékonyan ment már, bár jobban kellett koncentrálni a szavaira, mint bármelyik másik kollégánál. István épp arra járt Jamesszel, mikor megérkeztek a laptopok. Thomas, az installálásért felelõs faszi még egy kis türelmet kért, amíg ellenõrzi a jogosultságainkat. Kivette az elsõ gépet a táskából, és elkerekedett a szemem. Mióta tudom, hogy kapunk laptopot, ez volt az itteni álom. A korábban beharangozottakhoz képest nem D630-as Dellt kaptunk, hanem E6400-ast, ami egy kategóriával feljebb helyezkedik el a termékpalettán. 14 collos kijelzõ, magnézium-ötvözet gépház, szögletes, csinos forma, úgy örülök neki, mint majom a farkának. Aláírtuk a papírokat, aztán vittük is fel mind a négyet. Járt hozzá egy hatalmas laptoptáska, én nem is értem, minek ekkora, már az olyan nehéz szinte, mint a saját notebookom táskástól. Természetesen tápkábel, egér, Kensington-zár tették teljessé a csomagot. Ebédszünet elõtt el is kezdtük telepíteni rá az Engine-t hálózatról. Az Engine a Novartisos szakemberek által a cég igényeinek megfelelõen testreszabott, és biztonsági lyukaktól mentesített Windows XP. Ebédre otthagytuk, Remo szerint bõ másfél óra a telepítési folyamat. Ebéd utánra viszont csak Gáboré és az enyém végzett, a másik kettõnél újra kellett kezdeni az installációt. Remo ezt meg is tette, mire visszaértünk, de a srácok még így is le voltak maradva hozzánk képest. Frissítettük a rendszert, feltettük a Lotus Notes-ot, ahol máris levelek fogadtak minket. Háromkor live meeting Magyarországra, Varga Lukács Péter megtartja a BMC-s oktatást. Igen ám, de már fél három volt, István és Miki gépe meg még sehol nem tartott az Engine-nel sem. Gábor elkezdett levelezni az oktatóval, én beléptem a webes oktatási környezetbe, és ott folytattuk a további diskurzust Lukáccsal. Az elsõ híre az volt, hogy egy késõbbi naptárbejegyzés-frissítésben kettõ órára módosította a kezdés idõpontját. Remek, hiszen mint mondtam, fél három volt, mire ezt tisztáztuk. Míg a két lemaradt gépen bejezõdött a szükséges programok telepítése, Gáborral a telefonos kapcsolatot próbáltuk életre kelteni - sikertelenül. Negyed négykor feladtuk, és új idõpontban egyeztünk meg. Lukács szerint két órára van szüksége, hogy leadja a teljes anyagot, de csak négyig ért rá aznap. Kedd reggel fél 10-re tûztük ki az ismétlést. A délután hátralévõ részében az internetet szálltuk meg. Kiültünk ugyan a tárgyalóból az irodába, de semmi említésre méltó nem történt aztán. Élveztük, hogy végre van valami pótcselekvés, ami ugyan az eddigi ücsörgésnél nem sokkal több, de legalábbis semmivel sem hasznosabb, mégis örültünk neki. Ráadásul jó ideje nem is töltöttünk ennyi idõt egyhuzamban az internet elõtt.
Munka után felnyaláboltuk a laptopunkat, és az Aldi felé vettük az irányt. A Schiffländén olyan csajt láttunk, hogy a találkozást követõ órában nem is igen esett szó másról. ;) A boltban aztán jóformán csak alapvetõ élelmiszert vettünk - kenyeret meg sört. :D Gábor a torokfájását igyekszik kúrálni, õ beruházott egy üveg mézre és néhány citromra a teájához. Jut eszembe, a szombati Aldis vásárlásnál vettem banánt is, anyukám. :) Az érdem nem az enyém, már rég az édességek között túrtam, ha Gábor nem szól utánunk a gyümölcsök közül, eszembe se jutott volna. De azóta már el is fogyott amúgy. Most viszont vettem egy fél kilós sütit, azt a klasszikust, amit elõször csak a Lidlben lehetett kapni otthon, azóta már van Sparos meg mindenféle változata is. Itt sem volt drága, épp néhány órája túrtuk be az utolsó falatokat a Mikivel. Az Aldiból hazaérve levelek fogadtak a fakkunkban. Megjött a Credit Suisse-tõl a PIN-kódokat tartalmazó két levél, a harmadikban egy matrica-szerû kártya. Nem igazán értettem az utóbbit, ahogyan azt sem, miért van két PIN, úgyhogy Mikivel inkább focizni indultunk az elõzõ nap felfedezett füves pályára. Monikától kértünk labdát a szertárból, vittünk egy üveg ásványvizet. István nem egy nagy focikedvelõ, a lába is fájt, Gábor meg inkább begyógyult az új laptoppal meg egy kancsó teával filmet nézni, a svájci srácok sehol, szóval ketten indultunk el. Az odautat futva tettük meg. A füves pályán terveztünk játszani. Az egyik felén edzés volt serdülõkorú gyerekeknek, de a másik oldalon még bõven akadt hely nekünk is. Ja, vagy 10 percig, mert aztán a sok bogár miatt jobbnak láttuk átmenekülni a betonra. Ami igazából nem is beton volt, hanem valami salakszerû cucc, csak szürke színe miatt messzirõl tûnt annak. Itt meg petárdamaradványok, üvegszilánkok fogadtak, de végül sokáig elvoltunk. Jó pár hosszt lefutottunk, passzolgattunk, kapura lõttünk. Aztán a fokozatosan egyre jobban beboruló ég és a mennydörgés vezetett haza bennünket. Lezuhanyoztunk, de mire megtörölköztem, izzadtam megint. Vacsora közben már esett is, István mégis elment sétálni. Gábor a torokfájásra hivatkozva kihagyta, mi ketten meg eleget mentünk az elmúlt két napban, plusz utálom az esõt. Tíz után nem sokkal el is dõltem, mint a rohadt nád, ahogy Szapi mondaná. :)
Kedd. Oh, már a mai napnál tartunk, fasza. A reggeli másfél órát az irodában töltöttük, kaptunk ideiglenes helyet a szabadságon lévõk asztalánál. Gábor, István, James, másfél méter szünet, Miki, én a sorrend a diszpécserlányoktól a tárgyaló felé haladva. Fél 10-re bevonultunk ide, néhány perc küzdés után végre sikeresen létrehoztuk a telefonkapcsolatot Budapesttel, a képernyõinken is láttuk a live meeting diavetítését. A magyar srác 30 év körüli, az informatikát külföldön tanulta, meg is tûzdelte a mondanivalóját erõsen akcentusos angol szavakkal rendesen. Ettõl függetlenül az elõadásmód rendben volt, meghallgattuk, amit meg kellett, bár még mindig el tudtam volna képzelni interaktívabban a dolgot. És háromnegyed 11 környékére végeztünk is úgy, hogy volt közben tíz perc szünet is, szóval az elõzõ nap említett két órát meg sem közelítettük. Na, sebaj, kivonultunk újra az irodába. Slobi elmagyarázta az idõbeosztást kezelõ programot, megmutatta, hol találjuk a hálózati meghajtón az oktatási anyagokat, segítségeket. Ezek között kezdtünk el kotorni, de ebédig nem sokat haladtunk elõre. Ezúttal Mikivel ketten ettünk a Cloudban, a másik két srác kipróbálta a szabadtéri virsli- és hamburgersütödét. Jó, olcsóbb, aláírom. De nekem valahogy egyik sem számít fõtt kajának. Van a hideg, a meleg étel, az édesség, ez meg valami egyéb kategória, hiányérzetem lett volna, ha ott eszek. Kaja után kicsit sétálgattunk, ezúttal új irányokat próbáltunk felfedezni, megint sikerült is találni egy kisebb kertet, amit megcsodáltunk. Viszont meglepõ, de 12.53-kor már az irodában ültünk újra. Mit tesz, ha a droid végre géphez és fõleg internethez jut. Mondanom se kell, hogy sok hasznos dolgot most se mûveltünk, egymással beszélgettünk a belsõ üzenetküldõ kliensen, az estét meg a hétvégét tervezgettük. Találtam egy fasza honlapot, ahol Svájc összes szórakozási lehetõsége között lehet keresni. Ma kezdõdött a Chill am Rhy rendezvénysorozat, Rajna-parti chillout- és jazz-koncertekkel, oda szerettünk volna elmenni. Meló után viszont nem ide vezetett az elsõ utunk, hanem haza, Mikinek mosnia kellett, meg le akartuk pakolni a laptopokat. Újabb levelek jöttek, ezúttal öt boríték várt. Egy a várostól, meglepetésre máris megérkezett az itt tartózkodási papír, az Ausländerausweis a várostól. Azt hittem, kártya alakú lesz, mint az otthoni személyi igazolvány például, arról is volt szó. Erre olyasmi, mint a régi általános iskolás diákigazolvány, tehát akkora mint az útlevelünk. Pedig azt reméltem, azt végre kihajíthatom az övtáskából, erre a helyére kerül egy ugyanolyan nagy irat. A másik négy boríték megint a banktól jött. Kettõben kártya, egyben a netbankos papír, amit vissza kell küldeni, egyben pedig az utóbbi jelszavának generálására szolgáló pendrive-szerû kis ketyere. Elolvastam nagyjából, de konzultálni kell a többiekkel, hogy most mit akar a Credit Suisse megint. Kicsit talán félreértettük egymást az árjával csütörtökön, mert mi nem akartunk két kártyát, csak egyet, ami mindenre használható. Mindegy, az egyik ingyen van, és azzal lehet pénzt befizetni, a másik 40 frank egy évre, azzal meg fizetni a boltokban, meg utalni, netbankolni.
Este végre összecimbiztünk az egyik sráccal. Beszélgettünk már néhányukkal párszor, de közülük õ volt az elsõ, aki kezdeményezett. Istvánnal a szobaajtóm melletti infófalat néztük éppen. A zenés estek helyszínét próbáltuk lokalizálni a plakáton, mikor jöttek fel a lépcsõn. A Novatis fitneszlétesítményét ajánlgatta a srác, nem tudom, hogy hívják. (Se a srácot, se a sportközpontot.) Mutatta a plakátot, mondta, ennél jobbat nem találunk. Én ezt az eddigi Novartisos benyomásaim alapján egy percig se vitattam, õ meg azt nem, hogy nagyon drága. Viszont közölte, ha egyszer lesz egészségbiztosításunk, akkor az fedezi. Zsír! Fel is ajánlotta, hogy majd mehetünk vele. Holnap megkérdezem, hogy hívják, idegesít, hogy nem tudom. Az egészségbiztosításnak meg lassan amúgy is itt lesz az ideje. Már másfél hete Svájcban vagyunk, és holnap Thalwilban esik majd szó róla elõször. Gábornak fáj a torka, egy-két napja István a fogára panaszkodott, bár talán csak a bölcsességfoga jön. Nekem meg valami köcsög kiütés jött ki a bal könyököm hajlatában. Mára kicsit halványodott, de kurvára zavar. Remélhetõleg nem ekcéma, vagy egyéb ilyen ocsmányság. Rovarcsípésre gondoltam, de ahhoz túl nagy kiterjedésû. Talán a takaró alatt gyógyulok be, még mindig kurva melegem van alatta éjszakánként. Pedig most már kitúrtam a dunyhát a huzatból a felsõ húsz-huszonöt centin, és lapockától felfelé csak azzal takarózom. Csak elmúlik, nem szeretnék ezzel orvoshoz menni, de ha nem tûnik el, muszáj leszek.
Késõbb megkérdeztük a mai ügyeletes Beatrice-t, hogy merre van az Unter der Pfalz, amit a Chill am Rhy helyszíneként láttunk kiírva, el is magyarázta kedélyesen. Azon kaptam magam, hogy állok vele szemben alsógatyában és a Faszfej-pólómban, hallgatom, amit mond, de közben azon jár az agyam, hogy hová jutottam. :D Majd az internetünkrõl is esett szó, lassan már minden napos téma lesz. Egyik nap örülünk a kapott híreknek, másnap kiakadunk. Ma páros nap volt ezek szerint, ugyanis az orákulum nem a mi javunkra döntött. Az aprentas szerint ugyanis januárnál elõbb semmiképp nem lesz wifi a Wohnheim Egliseeben, mert körülbelül tízezer frankba kerül. Nem tudom, mi van, ez nem is szerepelt a kérdéseink között... Azonfelül azt se értem, mi kerül tízezer frankba, ha úgyis lekorlátoznak minden szart, akkor mi értelme drága meg nagy sebességû csodawifit felállítaniuk. Mindegy... Na, de a problémáinkra azt a választ kaptuk, hogy mivel a szerzõdést a Unisys kötötte, nekik kötelessége (!) gondoskodni a mi vezeték nélküli internetünkrõl. Az igen... Kedves érv #1: "Különben is, a Novartisnál is van ingyen wifi, ott is lehet skypeolni." Hát basszák már meg, majd munkaidõ után még ottmaradok csak ezért. Azt már meg sem említem, hogy saját laptopot tilos bevinni, a cégesre meg tilos bármit is telepíteni, szóval nem tudom, ezt a pontot hogy értelmezte az aprentas, mindegy, mindegy, szúszá. Kedves érv #2: "Gondolkozunk azon, hogy a jelenleg rendelkezésre álló négy számítógép közül az egyiket (!) alkalmassá tesszük skypeolásra." Ismét egy nagy ötlet, egy gép a négybõl 30 emberre, a másik háromnál meg majd hõbörög valaki, így aztán lehet beszélgetni. Vissza is ütött, hogy nagyon a Skype irányába toltuk a megoldás irányát. Én speciel szeretnék tölteni is vadul, szóval nekem ez félmegoldás. Azt viszont nem vagyok hajlandó megérteni, hogy ne lehessen ép ésszel felfogni az alapproblémát. Eljöttünk ezer-ezerkétszáz kilométert Magyarországról egy évre, és nem tudunk kommunikálni az otthoniakkal. Munkából hazaérve - akármilyen héder meló is egyelõre - nem azon szeretnék vergõdni, hogy van-e szabad gép, értjük-e egymás szavát a többiek zajától, mit mondhatok, és mit nem, eszembe jut-e minden, amit mesélni szeretnék, amíg ott ülök stb. Szerintem senkinek nem kell elmennie ilyen távolságokba ennyi idõre, hogy ezt meg lehessen érteni.

Végül a városba aztán nem jutottunk be, elmentünk inkább sétálni mindannyian a parkba, amit vasárnap találtunk. Utána mocskos zabálás kezdõdött megint. Találtunk a pirítóban felejtett két toast-szeletet, Mikivel villámgyorsan eltüntettük. Hideg volt, már biztos elfeledkezett róla a gazdája, viszont az elsõ falat után eszembe jutott Monika, ahogy mondja, hogy a kaja az elsõ, aminek nyoma vész, ha nem figyel rá az ember. :) Betoltam még négyet a saját pirítósomból, és még két szelet fehér kenyeret Gábor Nutellájával. Séta elõtt meg még kivégeztük a fél kilós teasüteményt. Fél órával vacsora után meg jött a Miki újra, hogy nem vagyok-e éhes. :) Hiába ellenkeztem, elõszedett egy csomag csokis-lekváros puszedlit, annak is nekiestünk. A maradék most is itt vigyorog rám, de most már nem eszem meg. Aztán mindenki begyógyult a szobájába, kicsit játszottam, aztán rávettem magam a blogolásra. De már látom, hogy ez se kerül fel ma. Éjfél van, még zuhanyozni is kéne, holnap 6-kor kelek. Majd holnap a költöztetés utáni bõ órában keresek mellé képeket az irodában, mielõtt indulunk Völgyzugolyba. Ezt ma találtam ki, mert ez a Thalwil teljesen fantáziavilágba illõ név, úgyhogy kicsit összemostam A Gyûrûk Ura-béli elf várossal. Ez van, majd megírom, láttam-e tündéket ott. Holnap majdnem biztos, hogy nem lesz beszámoló, bár talán nem is várta senki. Este igyekszünk haza, a zürichi városnézést el(hó)napoljuk, hogy a Mikivel odaérjünk az elsõ németóránkra. 8-tól 10-ig tart, nem hiszem, hogy sok kedvem lesz utána bármihez is. Maximum kicsit még kavarunk a városban, meglátjuk, mennyire lesz igaz a nyelvórára Gábor agyleszívós meséje.
Tessék, kilométeres lett megint. Az elõbb már "végeztem" egyszer, aztán félig levetkõzve újra visszaültem, hogy még ez is kimaradt meg az is. Most már fürdés, alvás.
Lófaszt. Megfürödtem, visszaültem, pedig egy óra van. A telefonos ügyünkkel is van haladás, ezt nem említettem. Ma újra bent volt Michael Nied, szintén azok egyike, akik heti egy napot töltenek Bázelben. Õ beszélt nekünk elõször a telefonokról, célszerûnek tartottuk õt kérni, tegye rendbe a sok egymásnak ellentmondó információt, amit azóta innen-onnan hallottunk. Hosszas telefonálás után csak annyit tudott mondani, megoldjuk, valószínûleg még a héten. Csak annyi a kérdés, hogy privát mobilt kell-e vennünk, amit aztán elfogadnak Unisyses cégesnek egy belsõ szerzõdésben, vagy eleve egy Unisystõl kapott papírral kell megvásárolnunk õket. Még gyorsan megkérdezte, hogy érezzük magunkat, minden stimmel-e, kaptam egy vállveregetést, aztán ennyi. Ja, tegnap Myriam is telefonált. Felhívta a Mikit, hogy megkérdezze, minden rendben van-e velünk, gondtalanul telik-e az itt töltött idõ. Rendes tõle. Miki jó magyar módjára elsírta a netes huzavonánkat (félre ne értse senki, nagyon jól tette), ehhez képest utána jött ugye Beatrice a rossz hírekkel. Holnap azért még nyavalygunk egy sort Myriamnak, hogy nekünk ez így nem jó, ha valaki, õ hajlandó foglalkozni ezzel. Na, most... Most már alvás van tényleg. Hihetetlen, hogy 10 óra óta képes vagyok ezzel a bejegyzéssel szerencsétlenkedni, és mindig eszembe jut valami. Rá kéne vennem magam, hogy naponta összeírjam legalább a megemlítendõ dolgokat. Különben egyre hosszabb posztok születnek, amik aztán már senkit se fognak érdekelni, plusz én is belefulladok a saját mondandómba. Gut' Nacht!

írta: András, 2009. aug. 19. 11:22 | címkék: munka, napom | 2 komment

Elsõ hétvége

A pénteki reggel eléggé kiakadósan kezdõdött. Én azzal ébredtem, hogy nem igaz, hogy nem lesz internetünk, ez milyen dolog már. Mikivel ketten szoktunk együtt reggelizni a konyhában, õ egész máson volt felháborodva. Mondom is, hogy min, mert ez a tegnapi bejegyzésbõl kimaradt. David kezdte az odúban, mondta, hogy az a nagy terve a Unisysnek, hogy majd velünk, olcsó magyarokkal pótolnak pár embert a cégnél, szóval néhányuknál igencsak rezeg a léc. Csütörtök délután Slobi is megerõsítette ezt a tézist, amikor sétáltunk vissza a terepszemlérõl. Természetesen nem kérdeztem rá, vagyis nem így. Azt tudakoltam, hányan vannak a cégnél, mert most sokan a szabadságukat töltik, nem igazán lehet megszámolni. Azt felelte, hogy a diszpécser lányokkal, a service centerrel, mindennel együtt 25-en, de most ezt fentrõl le akarják csökkenteni 12-re. Az azért derék, na, fele annyi emberrel elvégeztetni. Közben ugye Mikiék a Davidnál voltak, szokás szerint új híreket hoztak délutánra a villamosra. David szerint a Philippe már akkor tudta ezt, amikor minket interjúztatott Pesten, és azóta már az itteniek is tudják. Neki is állítólag azt mondták, hogy leküldjük hozzád a magyarokat, de ne mondj nekik semmit. Zsír... Persze van, aki az õ szavaival biztosra benyalta magát a cégnél, de ahogy az elõzõ napok unalmában nézelõdtünk, rájöttünk, hogy egyáltalán nincs csodálkoznivaló azon, hogy egy-két ember hozzánk se szól. Nem hogy majd még tanítanak is minket, ja... Fasza egy helyzet, ülünk, mint a birkák, õk meg azt várják, melyiküket küldik el, hogy mi legyünk az újoncok a székében. Talán Alan is erre a leépítésre utalt, mikor azt mondta, "minél gazdagabb egy cég, annál nehezebben lehet vele tárgyalni". István szerint ugyanis a Novartis rendelte el a dolgot, hogy neki elég kevesebb ember is erre a munkára.

Szóval kurva jól indult a nap, ráadásul még a villamost is elbalfaszkodtuk. Fél 9 után 1-2 perccel szoktunk a 6-ossal menni, most elõbb kiértünk a megállóba. Jött egy 2-es, felszálltunk arra, a Messeplatzig az is elvisz minket. Ezzel még semmi baj nem is volt, de ott át kell szállni. Normál esetben a 14-essel megyünk a Dreirosenbrückéig, az a végállomás, onnan azonban a villamos 1-esként közlekedik tovább, utazunk vele még egy megállót, és pont a Novartis Campusnál tesz le bennünket. Most viszont a 14-esre sokat kellett volna várni. Ja, sokat, volt majdnem 10 perc, az itt már sok - a jóhoz könnyen hozzászokik a paraszt. Jött viszont egy egyes, hú, az milyen jó, felszállunk, aztán fasza lesz. Beszéltük is már korábban, hogy nem 9 elõtt két perccel kéne beesni, fõleg nem akkor, amikor már lesz is dolgunk tényleg. Ezzel meg olyan háromnegyed környékére bent lehettünk volna. Igen ám, csakhogy az 1-es nem ment át a hídon, hanem elkanyarodott jobbra. Valami nagyon buzi vonala van, de a térképen is hiába néztük volna, mert ott se éppen így néz ki. A következõ megállónál rögtön leugrottunk, de innen gyalogolni kellett, mert már nem volt idõ villamost várni. Vissza a hídig, át a Rajnán, majd be a Campus legvégébe. (Bázel közlekedési hálózata: http://href.hu/x/9tvb) Szegény István a fájó bokájával nem éppen erre vágyott. Egy-két percet késtünk csak, de jóformán senki nem volt bent. Én mindjárt be is paráztam, hogy ezek már elmentek a gépeket költöztetni, eddig se voltunk a szívük csücskei, most meg jól rábaszunk. Végül az egyik diszpécser lánytól megtudtuk, hogy csak szüneten vannak. Hát mi is felvettük a munkát, leültünk, és ott is maradtunk délig. A többiek közben el-elmentek kísérgetni egy-egy supportert, rám nem került rám a sor. Délben mentünk át az 503-asba költöztetni a gépeket. Elsõ körben szétkaptunk mindent, a monitor és a számítógépek kivételével az összes kis szutykot - billentyûzet, egér, docking station, táp, Kensington-zár - bezacskóztuk. Egy óra körül meg is voltunk ezzel. Gábor nagyon fel volt dobva, hogy végre valami feladatunk volt, akármilyen kulimunka, de legalább egy kicsit hasznosnak érezte magát. Mondjuk, annál, amit eddig csináltunk, bármi hasznosabb. Slobitól kaptunk fél óra ebédszünetet, fél kettõkor a 14-en volt találkozó, addigra a költöztetõk felviszik a gépeket, nekünk majd újra helyre kell állítani a munkaállomásokat. Fél óra az nem sok, meg is voltam zavarodva, és valami sajtszószt kértem a tésztára, hát, nem voltam megelégedve az ízélménnyel. Toltam hozzá a kenyeret vadul, úgyhogy legalább jóllaktam. Miki bezzeg dupla adag lasagnét kapott meg még egy kis rizottót, meg még bolognai szószt rá, úgyhogy õ most kurva jól járt. Rá is fért a zabás gyomrára. :D
Fél kettõkor annak rendje és módja szerint nekikezdtünk a melónak. Háromra meg is voltunk. Én nem voltam túl termékeny, beválogattam egy olyan faszi asztalát, akinek három monitora, asztali gépe meg laptopja is volt, több ezer kábel, ott szoptam vele egy jó háromnegyed órát legalább. Kilométerrõl kellett neki húzni netkábelt is, mert rövidnek bizonyult, amit a hálózatosok otthagytak. Cickány James sokat segített, tényleg nagyon rendes gyerek. Mondta, hogy ha valaki, akkor õ aztán igazán tudja, milyen kezdõnek lenni. A végén már a Miki is odajött segíteni, ketten csináltuk, de aztán meg kiderült, hogy kevés az elosztó a dugaszokhoz képest, annyi szarnak kell áram. Slobi szerzett másik elosztót, visszamentem, összedugaszoltam gyorsan. Mikor mindennel kész voltunk, átnéztük az egész szintet, minden kap-e áramot, összeszedtük a zacskókat. Akkor nézem, hogy kurvára nem úgy van az a munkahely, ahogy hagytam. A laptop monitorostól egy asztallal odébbköltözött. Miki mondta, hogy szólt neki egy faszi - aki mondanom se kell, végignézte az egész szenvedésemet korábban -, hogy azt a másik asztalra kell tenni, szóval azt még megcsinálta. Persze az is kiderült, hogy az elsõ elosztót korábban önmagába sikerült bedugnunk. Derék teljesítmény, de rá tudom fogni a kábelrengetegre. :D Ivan megpróbálta elintézni, hogy hadd menjünk haza korábban, de Slobi azért ezt még nem engedte meg.
A délután hátralévõ része persze megint dögléssel telt. Én kínomban már a saját poénomon röhögtem, a többiek meg azon, ahogy én röhögök. Még jó, hogy ekkor éppen szinte üres volt az iroda, mert nem bírtam volna abbahagyni. Fél ötkor, hál' Istennek, elõkerült Remo, szólt, hogy mehetünk, nem gond. Nem is kellett kétszer mondani. Azt azért még megvártuk, amíg közli, hogy hétfõn végre kapunk laptopot, és nem kell hédereznünk egész nap. Feltelepítjük magunknak, aztán végre a BMC-rõl is beszél nekünk valaki. Gábor a második németórájára indult, mi többiek hazamentünk. Úgy beszéltük meg, hogy fél 9-kor találkozunk a Barfüsserplatzon. Kérdi István, hogy miért pont ott, mondom, mert ez jutott eszembe. :D Megvacsoráztunk, aztán õ a Mikivel átment az utca túloldalára a strandra. Én nem tartottam velük, már hazafelé majd elaludtam a villamoson. Jó volt kicsit begyógyulni a gép elé, rá is flesseltem a blogra. Nagyon sokáig úgyse akartak maradni, egy óra sem telt el, már kopogtattak is a szobakulcsukért. 5 frankot talán nem ért ez a kis idõ, de nagyon felfrissültek, mint mondták, bár a víz kurva hideg.

Este aztán bevillamosoztunk a városba. A Marktplatzon átutazva jöttünk rá, hogy aznap este jazzkoncertek vannak szerte a belvárosban, talán 16 színpadon. Marha jó volt, tiszta mediterrán hangulat megint, több ezer ember, sörös pavilonok - nagyon fontos! Ittunk is négy sört 20 frankért. István egyáltalán nem sörös, de a hangulat kedvéért bevállalt egyet velünk. :) Jó sokáig sétálgattunk aztán, meg-megálltunk a színpadoknál, a legtöbbet egy (valószínûleg) magyar bandánál, a Conference-nél idõztünk. Csak a nevekbõl gondoltuk, Ferenc, Kristóf, Robi, de ez mindegy is, eszméletlen hangulatot csináltak, jól zenéltek és énekeltek. Aztán leültünk még egy kicsit a Barfüsserplatzon a templom elõtti lépcsõre, oda még bõven odahallatszott a zene. Kurva jó este volt, ez volt talán eddig a legjobb. Viszont most elõször éreztem, hogy hiányzik a Kinga. Szerettem volna megfogni a kezét, és körbevezetni a városban, megmutatni neki az épületeket, a zenét, az egész hangulatot, amit mi négyen átéltünk. Biztos a jazzes élmény, meg a sok kézenfogva járkáló fiatal látványa juttatott el idáig.
Hazaérve még egy Showder Klubot terveztünk, de elmaradt. Begyógyultunk a számítógépterembe, amit most már kurvára utálok. Ott basszuk el az idõt, komolyan mondom. Ha lenne net a szobákban, senki nem vergõdne, hogy mindjárt mehetünk filmezni, csak még ezt megnézem, meg azt. Meguntam, elálmosodtam, lezuhanyoztam, elájultam.

A szombati terv a sokáig alvás, majd fõzés, délutánra pedig Németországban körülnézés volt, fõleg olcsó élelmiszerboltot akartunk keresni. Én a magam részérõl tökéletesen teljesítettem is a délelõtti feladatot, 11 körül ébredtem. Miki addigra már elõrehaladott állapotban tartott a paprikás krumplival. Otthonról hozott krumplit, hagymát, paprikát, paradicsomot, és mindent, ami ehhez még kellhet. De annyit, hogy egy hadseregnek is elég lenne. Mi egy kicsit azért szarul éreztük magunkat, hogy mindent õ ad a kajába, ráadásul még palacsintát is sütöttek ketten a Gáborral, mert a Mikinek ahhoz is megvolt minden alapanyaga. Istvánnal egyedül tejért kellett elmennünk a boltba. Miki bizonygatta, hogy nem kell azon aggódnunk, hogy õ etet minket, mert vagy megesszük, vagy megromlik a cucc, és kidobja. Szóval istentelen zabálás volt kilátásban, azt kell mondanom, hogy ezt is teljesítettük hibátlanul. Illetve Istvánnak annyira nem adta a csípõs paprikás krumpli, de végül arra is akadt jelentkezõ, elfogyott maradéktalanul. Miki mondta még valamikor a héten, hogy náluk minden csípõs, a házi készítésû ketchupot hozta példának, amibõl az anyukája csinált csípõs és enyhén csípõs változatot. :) A krumplit is igyekezett nem túl erõsre csinálni, István ízlését sajnos nem sikerült belõnie. Sebaj, majd legközelebb.

Ebéd után egy kicsit még pihegtünk, mielõtt elindultunk Németországba. Kimostam, anya, jelentem, az öblítõ egész jó. :) Legközelebb talán egy kicsivel többet kell beleönteni, de amúgy jó illata van, meg minden, bár ezen felül fogalmam sincs, mit kell tudnia egy öblítõnek. Az alagsorból felvittem a mosott ruhát teregetni a másodikra, mert István már felállította oda a szárítót a saját ruháinak. Hát, sikerült annyira telekajálnom magam, hogy a lépcsõzéstõl, meg a hajolgatástól mindjárt minden bajom volt, izzadtam, meg mittudomén. István meg jött, hogy akkor menjünk már, hát tudtam volna még heverni egy kicsit. Azért elindultunk, a 6-os villamosra szálltunk - ezúttal a külváros irányába. Nem akartunk sok idõt eltölteni, hogy egy kicsit még pihenhessünk az este elõtt, aznap volt ugyanis a zenei fesztivál utolsó napja. Azt terveztük, hogy csak keresztülutazunk a német részen, aztán ha valamit látunk, akkor késõbb Gábor átvisz minket kocsival megnézni. Persze a bérletünk nem volt érvényes, mert ez teljes mértékben német buszjárat. 2,20 euróért vagy 4,40 frankért vitt el minket a végállomásig. A pofám szakadt le, ennyi pénzért otthon elutazok Acsától Veszprémig... Frankban meg a dupláját elkérték az eurónak, hát az sokkal több, szólok. Láttunk egy Aldit félúton, meg is beszéltük, hogy oda akár át lehet majd autózni. Meg ha Weil am Rheinbe megyünk, mindenképp kocsival tesszük, mert busszal nem épp kifizetõdõ. A végállomáson átszálltunk a 8-as villamosra, elutaztunk a 6-os vonaláig. Ott viszont találtunk egy svájci Aldit, amit eddig nem is láttuk, mert a 8-as vonala merõleges a 6-oséra, és a keresztezõdés másik oldalán áll meg. Be is mentünk, gondoltuk, körülnézünk. Kb. a harmadik lépés után fordultam vissza bevásárlókocsiért. Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a bejáraton nem lehet kimenni, akkor sem, ha kívülrõl épp valakinek kinyitja az ajtót a mozgásérzékelõ. Éktelen sípolásba kezdett az ajtó, én kb. olyan fejjel fordultam meg, mint aki még nem járt áruházban. Viszont el kell mondanom, hogy már ezért megérte a Németországi buszjegy, hogy ezt az Aldit megtaláljuk. Sokkal olcsóbb, mint bármi, ahol eddig jártunk. Ráadásul a legtöbb terméken magyar felirat is van. :D Sikerült vennünk jó pár dolgot, Gábor javasolta, hogy beszéljük meg, mit ebédelünk másnap, aztán vásároljuk meg a cuccot ahhoz is. Miki aztán megint rádumált minket, hogy elõször a hozott anyagot fogyasszuk el, úgyhogy a tepsis krumpli mellett döntöttünk.

Hazamentünk, kicsit gépeztünk, pihengettünk, aztán elkezdtük nézni a Watchmen címû filmet. István már a hét elején szerette volna megnézni velünk, de mostanra jutottunk el odáig. Miután kiderült, hogy az alagsori tévészobában nem tudjuk rákötni a laptopot a tévére, hosszas tanakodás után a földszinti nappaliba költöztünk. Leengedtük az összes redõnyt, behúztuk az ebédlõ felõli térelválasztó ajtókat, és nekiestünk a filmnek. Én korábban sok negatívumot olvastam róla, úgy is álltam neki, hogy ha elalszom, az se baj. Azt ugyan csak a legvégére sikerült, de közben interneteztem kicsit a számítógépteremben, visszamentem, folytattam a filmezést, Gábor szintén belealudt, de Istvánnak tetszett azért. Na, és utána akkor még bementünk a városba, fél 12 körül lehetett, mire odaértünk. Meg is lepõdtünk, mert a jazz-fesztiválnak nyoma sem volt, emberek is jóval kevesebben az elõzõ napihoz képest. Úgy megilletõdtünk, hogy csak leültünk a fiatalok közé a Barfüsserplatzon a lépcsõre, és beszélgettünk, meg figyeltük, ki merre indul. Kellett volna iszogatni egy kicsit, mert így punnyadásba fordult az este. Kicsit sétáltunk, nekem sikerült a lépcsõrõl lefelé egy üvegpoharat két csaj segge alá rúgni, ahogy léptem - hoztam a formám. Az utolsó villamossal hazamentünk, még beraktuk az elõzõ estére tervezett Showder Klubot, Gábor abba is belegyógyult, végül aztán vagy háromnegyed három volt, mire ágyba kerültem.

Ebbe a bejegyzésbe a péntek este készült képekbõl válogattam. A tegnapi posztba is szúrtam be pár általunk készített fényképet, nézzétek meg, érdemes. A közlekedési térképen pedig jobb felül, de talán inkább középtájt, az Eglisee megállónál lakunk; a Novartis Campus a legfelsõ Rajna-híd bal oldalán található.

írta: András, 2009. aug. 16. 14:35 | címkék: Bázel, munka, napom | 5 komment

Napközben unalom, este fun

Kérlek benneteket, hogy kattintsatok a bejegyzés címére mindig, és úgy olvassátok, hogy lássam, melyikre hányan voltatok kíváncsiak.

A szerdai napot a service centerben, új keletû nevén a cickányodúban töltöttem. Hogy mi az, és hogy kerültem oda, illetve hogy hogy telt a hirtelen megint eltelt három nap, na, ez jön most.
A szerdai mindjárt úgy indult, hogy elvágtam az ujjam. Csoda, hogy eddig tartott, mert már elsõ nap megállapítottuk, hogy milyen fasza éles a nagykés, amivel a szalámit szeljük. Bal hüvelykujjnak pont a vége bõ fél centi hosszan. Azt meg hogyan? Le akartam fejteni a diákcsemege héját vagy hogy mondják azt hivatalosan. Elõször törölgettem a vérem, de aztán a Miki rábeszélt a ragtapaszra, mert a késes manõveremmel kiderült az elsõ otthon hagyott cucc is, azt ugyanis nem hoztam magammal. Még jó, hogy az õ anyukája védõnõ, így ragtapasza is egy raklappal van neki.
A délelõtt teljes egészében unalmas ücsörgéssel telt, senki nem ért rá, vagy talán nem is akart foglalkozni velünk. Nem tudom, mit gondolnak már rólunk, de nekünk is kurva kényelmetlen feladat nélkül ott ülni, az unalomtól vagy ásítozunk, vagy röhögünk egymáson. Nem épp egy ideális munkahelyi morál, ráadásul még a többieket is zavarhatjuk vele. Délben kész megváltás volt ebédelni menni, komolyan mondom a tankönyvraktári meló jutott eszembe. Reggel a tízórai szünetet vártuk, utána az ebédet, utána meg, hogy hazamehessünk. Amint délre váltott az óra, itt is kilõttünk, és a felhõben találtuk magunkat ismét. Mert mint kiderült, a fura alakú üvegépület a Cloud Restaurant, azért van ilyen alakja. Elõre szólok, mocskosul bezabáltunk. Sikerült telerakatni a kedden kifigyelt hatalmas salátástálat raviolival meg rizottóval, meg még valami kis golyószerû tésztával, és még ezt leöntetni bolognai szósszal 13,50-ért. Az ital kérdését okosan megoldottam, kértem egy pohár vizet, ami ingyen van. :D Evés közben egyszer azért el kellett gondolkodnom, hogy meg bírom-e enni az egészet. Gábornak ajánlgattam, mert õ valami disznóhúst evett nagyjából egy tenyérnyi krumplipürészerû körettel, nem tûnt túl kiadósnak. De mivel azt mondta, nem fél attól, hogy nem fog elfogyni a tésztám, betúrtam további gondolkodás nélkül. Utána sétálgattunk még egy kicsit, aztán visszamentünk az irodába. Már épp kezdett az ebéd utáni pilledés a délelõtti totál unalomba fordulni, amikor jött Slobodan, vagy ahogy mindenki hívja: Slobi, hogy kell neki egy önkéntes. Gyorsan fel is ugrottam, vigyen valahová innen, mert elalszom. Hát igen ám, csak azt felejtettem el, hogy már délelõtt elmondta, hogy valakit le akar vinni majd a service centerbe, és én most erre jelentkeztem. Ez a legutóbbi bejegyzésben elkerülendõnek leírt szervizközpont, ahol azt az azóta Kiss Ádám humorista után cickánynak nevezett srácot láttuk. Nos, õ ugyan nem ott dolgozik, csak ott ismerkedtünk meg vele, de a cickányodú, -tanya és hasonló jelzõk rajta maradtak a service centeren. Lementem tehát Slobival, 40 körüli fickó, teljesen jó fej, bár magáz minket, ami kicsit furává teszi õt a többiekhez képest. Egy David Martin nevû srácra bízott, akinek be nem állt a pofája egész ötig. És ha már én ezt mondom, akkor tényleg sokat beszél. Néhány szó azért esett arról is, hogy mivel foglalkoznak az ottaniak, de fõleg arról tanultam, mi a probléma a Unisysnél, mi a Novartisnál, ki az, aki jó fej, és kivel kell vigyázni. Utóbbi csoportba tartozik Remo is, sõt Philippe Schlachter is, akivel a második körös felvételit csináltuk. Mesélt érdekes dolgokat, na, végül azzal búcsúzott, hogy ahol füstjelzõ van, ott kamera is a mûanyag mögött, úgyhogy majd figyelünk. Mondtam utána a többieknek, hogy nem tudom róla eldönteni, hogy ennyire belelát a cég mûködésébe, vagy ennyire ki van akadva. Amúgy egy teljesen rendes srác, adott egy kis cetlit is a fontos kollégák telefonszámával. A beszélgetésünk második felét már irányítottnak nevezném, rátereltem az internetes problémáinkra, hogy ha már beszél, akkor haladjon elõre a netbekötõs folyamat is. Ajánlott egy Cablecom nevû céget, akik a tévékábelen kötnek netet. Meg is néztük a honlapjukat, elérhetõ a Wohnheimban, szóval annak ellenére bizakodó voltam, hogy a tévészoba az alagsorban van, mi meg az elsõ és a második emeleten. Amúgy David azt mondta, hogy õ úgy tudja, négyünk közül egy ember az õ kollégája lesz majd odalent. Na, mondom, fasza. Bár szakmailag kicsit több kihívást jelentene, mint gépeket költöztetni, meg alapvetõ szoftveres problémákat megoldani, mégsem szeretnék egész nap egy levegõtlen és meleg helyen gépeket csavarozni meg tesztelni. Hála Istennek, talán jogsis embert keresnek. Az egyik kollégája, aki most éppen szabadságon van, októberben elmegy a cégtõl, mert közel nyugdíjas korára egyedül emelt meg egy 25 kilós hálózati nyomtatót, és sérvet kapott, szóval leselejtezik. Az õ melója meg ilyen kis vezetgetõs, kényelmes dolog - a Campusok között kéne fuvaroznia a gépeket, fõleg a Rajna egyik partjáról a másikra. Nagyon remélem, hogy nem én leszek, akivel pótolják majd.

Délután természetesen megint bementünk a városba. Gábornak 6-kor kezdõdött az elsõ nyelvórája, mi hárman pedig a telefonos projektet próbáltuk elõrevinni. Voltunk a Swisscomnál, majd az Orange-nál is. Utóbbinál egy szemrevaló olasz csaj még a tiltott lehetõségeket is elmondta. Vegyünk egy ócska telefont, vigyük be szerdán, és 100 frankkal olcsóbban kapunk újat. :) Ennek ellenére mégis abban maradtunk, hogy a Swisscomnál vegyünk telefont, mert akkor a Unisys havi 60 frankkal támogat bennünket. Arról már sikerült letennem, hogy valami csodatelefont újítsak magamnak, sokba kerülne, a legtöbb helyen két éves hûségnyilatkozattal adják, azzal meg mit kezdjek az egy év leteltével.
A telefonos ügyintézés után bementünk egy Migrosba a belvárosban. Ez az üzlet négyszintes volt, az aluljárószinten élelmiszer, feljebb ruhák, elektronika, mindenféle. Lent sikerült vennem kenyeret, 300 gramm 2,30-ért, de valami extább teljes kiõrlésû magvas cucc, és ami a legfontosabb, hogy kenyééér, sõt finom is volt. Megvettük a hét elején kifigyelt karton almalevet is, fejenként 2,10-re jött ki 3 doboz, teljesen jó még otthoni mércével is. A kocsiba került még egy hatos pakk puding, meg egy karton ásványvíz. Utóbbiból van egy budget változat is, 1,70-ért egy karton, de az azért felér egy Tesco gazdaságossal, úgyhogy inkább a minõségibb saját márkát választottam. Hazacígõltük, megkajáltunk, aztán begyógyultunk a számítógépekhez. Gábor írt közben SMS-t még a németóráról, egy szó állt az üzenetben: agyhalál. :) Hazaérve elkezdett mesélni, tényleg nagyon lezsibbasztották, kb. két órán keresztül a bemutatkozásig jutottak. Majdnem behugyáltam a röhögéstõl azon, ahogy magyarázta, milyen feladatokat kaptak: ugyanazt kellett leírni a papírra, mint amit egy sorral feljebb elolvastak, mégis volt, akinek ez gondot jelentett. Pedig ahogy a Gábor mondta: "Olyan gyökér feladat volt, hogy akkor is meg tudnám csinálni, ha kínaiul lenne." :D Közben elõkerült a Monika is, beszéltünk neki a netrõl, mondta, hogy a mostani net is Cablecomos, jó hír, de meg kell kérdeznie a fõnökét, hogy hogyan tovább. Elvileg van a 115-ös szobában egy lezárt netkábel, szerinte azt is újra lehetne aktiválni, lelkes is lettem ettõl megint, kell már az a net nagyon. Azt is megtudtuk tõle, hogy aznap este Bázelben játszották a Svájc - Olaszország barátságos focimeccset, jó lett volna errõl elõbb tudni. Két srác a szállásról kint is volt, a többiek az alagsorban nézték. Le is mentünk hozzájuk, aztán elsétálva a pingpong meg a csocsóasztal mellett kedvet kaptunk egy kis játékhoz. Jól elvoltunk, jóval 11 után mentünk fel, azt hiszem.

Másnap reggel Slobi mindjárt a Davidhoz küldött, de mivel elõtte sokat lázadtam, hogy nem akarok odamenni, István - hál' Istennek - jelentkezett, hogy eljön velem. Slobinak is tetszett az ötlet, mondta, hogy késõbb cserélhetünk a másik kettõvel. Lent Daviddal megint jól eldumáltunk, bár elmesélte ugyanazokat a dolgokat az Istvánnak is, mint nekem elõzõ nap. Sebaj, legalább figyeltem, hogyan beszél, jó lesz raktározni a német szavakat. Kicsit már láttuk dolgozni is, laptopokat vizsgált, telefonálgatott, mutogatta a céges rendszert, a BMC-t. Adott róla egy kinyomtatott anyagot, amit õ szedett össze innen-onnan, mert állítólag neki se mondta el senki, az egész BMC-s oktatás fél óra volt, majd tessék, használjad. Egyszer elõkerült a Gábor, az Elias nevû kollégát kísérgette, és már volt belépõkártyája. Remo elvitte õket, Gábor nekünk is elmagyarázta, hová kell menni, mit kell csinálni, szóval át is vágtattunk. Kellett a várostól kapott papír a betelepülésrõl, meg az útlevél, csinált a néni egy fényképet, aztán egy biztonsági elõadást kattintgattunk végig számítógépen, feleltünk pár kérdésre, kinyomtattuk a bizonyítványt, és már a kezünkben is volt a kártya. Fasza. Dél lesz húsz perc múlva, akkor talán annyira ne siessünk, tettünk egy kis kerülõutat a service centerig. A Campusnak az a része is tele van meglepetésekkel. Gyakorlatilag az út alatt van egy gyalogos sétány a határ túloldalára, Franciaországba. Ha már a Novartisnak van ott is épülete, nehogy kerülni kelljen a parasztnak. Persze belépõkártyával használható üveg forgóajtó, azon kívül pedig padlótól plafonig üvegfal, hogy ne járhasson át akárki. Visszaérve David el is hajtott minket ebédelni, nem is kellett kétszer mondania. Aznap valami indiait ettünk, currys rizs volt kis csirkével, zöldségekkel. Gábor felfedezte, hogy a pult szélén mindenki szelhet magának kenyeret, amennyit csak nem szégyell, szóval ismét jóllaktunk. :D Ebéd után még egy kis édességet is bevállaltunk, jó drága volt, de megkívántuk mindannyian. Sétáltunk kicsit a Campuson, megint belebotlottunk egy csodálatos belsõ udvarba. Keskeny, hosszú, téglalap alakú mesterséges tó, nincs tíz centi mély, az alján nagy kavicsok, márvány padka, és az egész udvar teli van 4-5 méter magas, de alig arasznyi vastag törzsû nyírfákkal, amik árnyat adnak az alattuk ülõknek. Pihentünk ott egy negyed órát, meg is beszéltük, hogy legközelebb oda visszük a sütit, hihetetlen nyugalmat árasztott a hely.

Délután Gábor és Miki váltott minket a service centerben, István pedig hamar a cickánnyal indult on-site supportra, amit ugye késõbb is csinálni fogunk. Jó, legyen elég a cickányozásból, James Cooknak hívják a srácot, angol származású svájci, és igazából mi is csak akkor hívjuk cickánynak, amikor nem akarjuk, hogy tudja, róla beszélünk. Engem az Ivan nevû munkatárshoz irányítottak, aki elmondta, hogy pénteken lesz egy nagyobb költöztetés, azt fogjuk elõkészíteni, de egy kicsit még várjak, mert még van egy kis dolga, aztán beszél a Slobival, és jönnek majd szólni, ha indulhatunk. Elkezdtem olvasni David BMC-s cuccát, de megint bekapcsolt az ebéd utáni gyógymód. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, egyszer arra kaptam fel a fejem, hogy úgy bebólintok, hogy a kezemben tartott papírt gyûröm már. 10 percenként kijártam a WC-re mosakodni, hogy bírjam egyedül. István visszajött közben, õ mentett meg, de fél percig se beszélgettünk, keresett is az Ivan, hogy akkor mehetünk. Útközben elmondták, hogy az egyik épület második emeletérõl kell másnap 57 gépet a legfelsõ, 14. szintre költöztetni, illetve felviszik majd, nekünk újra össze kell csak dugni. Fentrõl belátni az egész várost, mutatták is, hogy a Novartis meddig terjed, hogy a francia határ túloldalán melyik épület az övék, meg hogy ott a sportpályájuk is. Megint csak azt tudom mondani, felfoghatatlan, mennyi pénz van itt. Új épületek nõnek ki a földbõl, egy Campus-térképen látszanak a jövõbeni tervek is: minden régi épület felújítva vagy ledózerolva, hogy helyet adjon egy újabb palotának, rengeteg park, a Rajna-parton sétány, függõkert, biztosan lélegzetelállító lesz, már így is az.
Negyed négy körül elindultunk a bankba, Remo mondta, hogy menjünk idõben. Hamar megtaláltuk, sétálgattunk a környéken, és úgy döntöttünk, a számlanyitás után hazamegyünk enni, és este utazunk vissza a városba. Fõleg István volt, aki már többször mondta, hogy egy kis éjszakai életet szeretne látni, mert nem hiszi el, hogy akikkel munkaidõ után 1-2 órával találkozunk a belvárosban, este is ott van. A Credit Suisse-ben az emeletre irányítottak minket, ahol elõször leültettek egy teremben, vízzel kínáltak, majd magunkra hagytak egy negyed órára. Hát mit ne mondjak, nem egy OTP, na, pedig most már azért azok is egész jól néznek ki. A kontakt elénk tette az elõre kinyomtatott szerzõdést. Közben mondta, milyen feltételek vonatkoznak ránk, ingyenes a számlavezetés stb. Még jó, hogy Gábor is ott ült, az angliai egy éve után egyértelmû volt neki, hogy az ingyenes történettel még kártyás fizetés sem lehetséges, csak készpénzfelvétel. Hamar közöltük is, hogy nekünk ez így nem jó, a következõ ajánlat már emberibb volt, ugyan 40 frank, de a fizetésünk mellett évente talán megengedhetõ ennyi, azt hiszem.
A villamosról leszállva bementünk végre az ottani Migrosba is, Gábor is akart boltolni egy kicsit. Vettünk is gyorsan félárazott négyes csomag pizzát, amit megsütöttünk, és beburkoltuk jóízûen. Közben Miki beszélt a szállás vezetõjével az internetrõl. Nem túl biztató hírekkel tért vissza, Beatrice ugyanis nem akar félmegoldásokat. Nem tudom, mirõl beszél, itt semmilyen félmegoldás nincsen, netet akarunk és kész. Fasz kivan már, hogy vergõdni kell, hogy a családommal és a barátokkal híreket közöljek. Ha lenne net a saját szobámban, minden nap egy 5-10 percet azért rászánnék erre. Ja, meg a másik, hogy még zenét se tudok letölteni. Mixing még bejön, de tölteni már nem enged, mert az is le van tiltva. A billentyûzet ostoba svájci-német kiosztású, MSN nincsen, nem is lehet, Skype szintén szóba sem jöhet. És akkor még nem is beszéltünk a torrentrõl... Hogyan fogom letölteni a sorozatokat? Mindenesetre Beatrice azt ígérte, beszél az aprentasszal, hogy mik a lehetõségek. Ez megint jó kérdés, hogy mit ért aprentas alatt, nekem olyannak hangzik, mint a Mátrixban az orákulum. Hát remélem, pozitív dolgokat hallunk tõle, mert különben nem tudom, mit csinálunk. USB-stickes mobilinternet nem éppen kifizetõdõ, plusz a sebessége is hitvány, emiatt elköltözni, mikor minden más fasza, az meg elég meggondolatlan dolog lenne...
Nem is tudom, talán fél 8 körül indultunk vissza a városba, leszálltunk a Rajnánál, a parti sétányon krúzoltunk folyásiránynak megfelelõen. Számomra meglepõ volt, milyen sok ember úszik, illetve inkább viteti magát a sodrással. Van egy kis kerek vízálló szütyõjük, ruha bele, aztán lehet sállani a vízáramban. A sétányon aztán már sikerült jó csajokba is beleszaladni. Az egyikük különösen szép lány volt, az Esztire emlékeztetett. Leültek a parta, mi a sétányon pont felettük néztük a túlpartot. Sírtam is felette egy negyed órát, mire a többiek el tudtak vonszolni onnan. :) Elindultunk a másik irányba, kicsit mi is lepihentünk a parton a kompnál, de aztán inkább átsétáltunk. A komp különben kurva érdekes elven mûködik, bár lehet, ez csak nekem új. Egy keresztben kifüggesztett kötélhez van rögzítve, hogy el ne vigye a sodrás, de azt kihasználva viszi át az utasokat a túlpartra, úgy fordítja a hajót a kormányos, hogy az áramlás átterelje a hajót. A híd másik oldalára érve már kezdett szürkülni, illetve addigra Gábor is nagyon megõrült már egy sörért, szóval kis séta után bementünk egy sétálóutcába. Komolyan mondom, Spanyolországra emlékeztetett, kávézó étterem hátán, mindegyik tömve emberekkel, hangulat, jókedv, itt-ott zene. Az árak viszont... Biztos unjátok már, de fel kell háborodnom rajta, István deci bora és hármunk 4 deci söre volt közel 25 frank. Az majd 4500 forint, segítek. Ettõl függetlenül azonban jó kis este volt, de mire kisétáltunk a villamoshoz, minden baj elért. Elfáradtam, a lábam is fájt már, sokat gyalogoltunk aznap, meg hát egész héten. Hazaérve meg is fürödtem, mire a többiek észbe kaptak, már aludtam is.
Tudom, három napot ígértem a bejegyzés elején, mégis kettõ lesz belõle most. Péntek éjfél múlt, nemrég értünk haza a városból, úgy terveztem, hogy megírom a mai napot is, de csak pár mondatot írtam az elõzõ kettõhöz. Képek holnap, az István és a Miki tegnapi képeivel szeretném ezt a bejegyzést megtûzdelni. Holnap délelõtt igyekszem a mai napról is beszámolni. Most még egy Showder Klub, jó éjszakát!

írta: András, 2009. aug. 15. 0:29 | címkék: Bázel, munka, napom | még nincsenek kommentek

Novartis Campus

Megint két nap eseményeit kell egy bejegyzésbe írnom. Könnyen meglehet, hogy ez lesz a rendszer, amíg nem lesz saját internetünk. Sõt talán utána is, majd meglátjuk, mert egyelõre úgy tûnik, nem sok idõ meg kedv marad a blogolásra munka után. Mindkét nap bementünk a városba, volt intéznivalónk is, meg nézelõdtünk, sétálgattunk. De haladjunk csak szépen sorjában.
Hétfõn háromnegyed hétkor jó kisfiú módjára felkeltem, mint az elõzõ posztban írtam is, fél 9-re kellett a Unisyshez menni. Nekiálltam inget vasalni, hát elég szerencsétlenül ment, talán mondanom se kell. Aztán azért úgy több-kevesebb sikerrel megoldottam a feladatot. István bezzeg szart az egészre, ingben volt ugyan, de õ aztán nem vasalt, mégse nézett ki tréül. Biztos kell hozzá azért valami minimális izomzat is, nem ilyen kutyatest, mint az enyém. Na, mindegy... Mikivel megreggeliztünk, negyed 9-kor már a Novartis Campusnál voltunk. Már a látogatói bejáratnál is egy impozáns épület fogadja az embert, egy üvegkocka, akkora ajtó ny Novartis Campus bejarat ílik automatikusan, mint valami hangárnál, belül a recepcióspulttól a falakig minden bõrrel bevonva. Michael Nied nevére emlékeztünk, de a recepciós srác felvilágosított minket, hogy ilyen név az õ rendszerében nincsen, neki Novartis-kontakt nevét mondjuk. Hmm, fasza, kis vitatkozás, hogy biztos jól értette-e a nevet, igen, biztos. Tettünk egy próbát a HR-es csaj nevével, hát, neki Myriam Hausere sincsen a gépben. Myriam sajnos szombaton nem tudott megvárni minket a szálláson, nem is csoda, mert jóval késõbb érkeztünk az elõre bejelentettnél. Kicsit hiányolni is kezdtem a tõle kapott információkat, mikor a recepciós felajánlotta, hogy felhívja. Közben mi vadul túrtunk a kapott papírjaink között, ki is derítettük, hogy egy bizonyos Remo Lisa - segítek: srác - lesz a kapcsolattartónk, aki közben oda is ért. Bediktáltuk a neveinket, egy plasztikkártyára rá is nyomták a vendéglátó nevével és az ideiglenes belépõ érvényességével együtt. Ebbõl persze az lett, hogy Miki a nagy igyekezet ellenére is Mikolsként lett elkönyvelve, na, sebaj.
Remo hátravezetett minket a Unisys irodájához, ami a Campus túlsó felén található. Közben beszélt is mindenfélét, de rengeteg épületet felújítanak, elég nagy zaj volt, nem nagyon hallottam. Meg nem is figyeltem rá, tátott szájjal bambultam az "ipari" parkot. Nem véletlen az idézõjel, inkább park, mint ipari. Egyetlen gyárkémény füstölt csak, meg az építõmunkások és gépeik zaja emlékeztetett csak a Magyarországon ismert ipari parkokra. Az épületek fele csupa üveg, rengeteg növény - fák, bokrok, füves területek, sétányok, szökõkutak, éttermek, bámulatos az egész. Persze a Unisys irodája a legótvarosabb épületben van, mint azt késõbb megtudtuk, valószínû már minden vadiúj lesz, de az 511-es még mindig ugyanilyen. Mintha valami senkiházi kis cég nagyzolásból a Novartis Campusban bérelt volna irodát, de a kis pénzéért csak ezt kapta. A felújítás miatt csak a parkoló felõl lehet megközelíteni, az elsõ emeleten egy nem túl nagy terület az övék, levegõtlen, sötét, régi ablakokkal, nem ezt vártam, na. Itt már megtaláltuk Michael Niedet is. Õ valami vezetõféle, de nem emlékszem pontosan, mert azóta már annyi emberrel találkoztam, örülök, ha a nevük eszembe jut, nem hogy az, hogy melyikük mivel foglalkozik. Egy darabig vártunk Myriamra, aztán elkezdtük az elõadást. A Unisysrõl beszélt (németül), eszembe se jutott volna, hogy közel 140 éves múlttal rendelkezõ cég. Jó, persze, azóta már egyáltalán nem azzal foglalkozik, több fúzió után kapta a mai nevét '96-ban, az elsõ írógépre ma már szinte senki nem emlékszik rajtuk kívül. Közben befutott Myriam is, Zürichbõl jött, szóval a késés megbocsátható. Nagyon csinos és kedves hölgy, tegezõdünk, mint mondta, a svájciak inkább tegezõ kultúrájúak. Michael még kicsit beszélt a Unisys szervezeti felépítésérõl, majd Myriam kapta meg a szót. Kérdezte, mindenkinek megfelel-e, ha németül beszél. Legszívesebben megkértem volna, hogy inkább angolul, de újra magamra kell szednem a németet, az meg csak úgy megy, ha hallgatom, és beszélem.
Myriam elõször mindenféle papírokat töltetett ki velünk, ezek nagy része a bejelentkezéshez kellett. Svájcban az országba való megérkezés után legkésõbb 15 nappal be kell jelenteni, hogy itt fogunk lakni, sõt, az országon belüli migrációt is regisztrálják. Azután diagramokat mutogatott a Unisysrõl, és egy pár szót beszélt a Novartisszal való kapcsolatukról. Remo közben megkérdezte, milyen pizzát ennénk, dél körül meg is hozta õket - cégszámlára persze. Tök kussban elkezdtünk kajálni, egyedül a két svájci beszélgetett. Én végig Mikit figyeltem, aki bevallottan nem tud lassan enni. Gondoltam, megvárom, milyen tempót vesz fel, aztán alkalmazkodok, és ha zabálás is lesz a vége, legalább nem egyedül teszem. :D Vékony tésztájú pizza volt, még Myriam is félbehajtva ette a szeleteket, szóval simán megoldható lett volna a mutatvány 5 perc alatt. Aztán úgy nagyjából egyszerre mind a négyen végeztünk, István maradt utoljára. Myriam több mint a felét meghagyta a sajátjának, közölte, hogy nem bír sokat enni, ha szeretnénk, az övét is eloszthatjuk. Gondolkodtam, hogy mit gondolna, ha mindjárt rácsapnánk. Inkább ültem nyugodtan, meg azért elég is volt, amit addig ettem. István végzett a sajátjával, majd szolidan elvett egy szeletet Myriaméból. Na, nekünk hármunknak több sem kellett, két perc múlva már nem volt az asztalon egy falat sem. :D
Kaja után Myriam még egy kicsit beszélgetett velünk, megtudtuk, hogy a Unisys svájci központja Thalwilban, egy Zürich melletti kisvárosban van. Jövõ szerdán el is utazunk megnézni. Délután kettõre kell odaérnünk, remélhetõleg utána Zürichben is lesz egy kis idõnk. Ettõl nagyon lelkes lettem, nem gondoltam volna, hogy mindjárt utazni fogunk, és hogy ennyire szeretnének minket mindennel megismertetni. Myriam azt is kérte tõlünk, hogy ha bármi miatt nem érezzük jól magunkat, legyen az a szállás, a munka, akármi, szóljunk neki, mert nagyon fontos az, hogy elégedettek legyünk. Azt mondta, a cég kifizeti az utazás költségeit, csupán a blokkokat kell megõrizni. Ezután elvitt minket a fogalmamsincsmilyen hivatalba, ahol leadtuk a bejelentkezéshez szükséges papírokat. Mivel nem volt fényképünk, egy automatában 8 frankért csinálnunk kellett az épületben. Maga a bejelentés 25 további frank volt, a Unisys ezt is visszatéríti.
Visszafelé egyedül utaztunk, Myriam ment is vissza Zürichbe. A délután hátralévõ részében Remora voltunk bízva, mint kiderült, õ lesz a mentorunk. Elég stresszes srác, István megtudta tõle, hogy a cégnél õ az, aki mindenhez ért egy kicsit. Szóval van dolga bõven, most meg még minket is a nyakába varrtak. Kicsit úgy is tûnt, nem nagyon fûlik a foga az egészhez. Miközben beszélgettünk, jött egy srác, hogy neki most feladata akadt, ketten mehetünk megnézni, ha szeretnénk. Gáborral elindultunk, a Campus elejébe tartottunk. Egy hatalmas, teljesen üveg épületbe mentünk be, téglalap alakú, belül udvar, középen két-három folyosó köti össze a téglalap hosszabbik oldalait minden szinten. Kicsit várni kellett az angolul beszélõ hölgyre, másik asztalhoz fog ülni, át kell költöztetni a számítógépét. Nagy feladat, de azért hárman nekiestünk. Amikor épp nem fértem oda az asztalhoz, bámészkodtam. Csodálatos érzés volt az üvegpalotában lenni, a világ különféle országaiból származó öltönyösöket figyelni. Semmi nyoma nem volt az otthon bizonyára tapasztalható lenézõsdinek, mindenki üdvözölt, mosolyogtak ránk, és megköszönték a munkánkat. Az épületbe kívülrõl is belátni, és ahogy a negyedikrõl az udvaron át lenéztem a túloldali alsóbb szintekre, láttam, ahogy lámpafénynél dolgoztak. Ugyanis közben beborult, mire végeztünk, elkezdett esni is. Na, most nekem nem hogy ott nem volt esernyõm, de egyáltalán nincsen. Veszprémbõl hazaköltözve sem volt már meg, egész évben nem használtam, ezen felbátorodva valaki biztos sajátjának gondolta a kedves lakótársak közül, és elrakta. :) Az irodába visszafelé meg is áztunk tehát egy kicsit. Innentõl öt óráig tömény unalom. István és Miki várták, hogy ugyanúgy mehessenek valakivel megnézni, hogy zajlik az on-site support, mint mi, de mindenki ügyfélnél volt, Remo sem ért rá velünk foglalkozni. Ötkor aztán kisétáltunk a villamosmegállóba. Segítek ám, itt senki nem indul haza már negyed órával öt elõtt, hogy elérje az elõbbi járatot. Gyakorlatilag öt percnél többet egyik megállóban sem kell várni a villamosra, én egyelõre feldolgozni sem bírom, hogy lehet egy ekkora városnak ennyi villamosvonala meg egyáltalán jármûve. A forgalmasabb tereken szó szerint egymást érik a villamosok, a kijelzõn mutatott idõpontnak megfelelõen meg is érkeznek, ahogy illik. Az aznapi terv a bérlet és a hálózati csatlakozóadapter beszerzése volt. Reggel napijegyet vettünk a villamosra, hát, talán 8 frankért, a bérlet meg 67, szóval még úgy is megérte, hogy csak a naptári hónap végéig érvényes. Sõt, 25 éven aluliként csak 43-at kellett fizetni érte, egyedül szegény Miki baszott rá a 27 évével. Próbáltam vigasztalni, hogy ne aggódjon, mert novemberben a Gábor is betölti, de hát nyilván nem ezen múlt a boldogsága. :) Ráadásul ezzel a bérlettel egész Basel-Stadt kantonban utazhatunk, sőt egészen messzire. Utána kicsit forgolódtunk ott a téren, gyalog akartuk megkeresni a Media Marktot, amit a térképen egész közelre jelölt be Monika a közlekedési társasághoz képest. Persze hamar kiderült, hogy ezúttal tévedett. Mikor meguntuk a sétálást, egymástól függetlenül Istvánnal együtt úgy döntöttünk, hogy rákérdezünk az utcán. Mindketten úgy jártunk, hogy utcai árusnak néztek minket. Nekem válaszolni se akartak, István aztán utánakiabált az emberének, hogy csak a Media Marktot keressük, a csaj nagy röhögés után útba is igazított minket. Le kellett menni a francia vasútig, ami megint csak egy impozáns épület, modern, mozgólépcsõs, rengeteg üzlettel, a Media Markt is a vasútállomás épületében van. Ott jó sok idõt eltöltöttünk, számolgattuk az árakat, és meg kell, hogy mondjam, olcsóbbak a dolgok, mint otthon. Legalábbis a nagy részük. A konnektorhoz való átalakítót végül 8,90-ért vettük. Tulajdonképpen az se sok, ha azt vesszük, hogy otthon egyféle volt, kb a duplájáért. Elosztóért meg majd átmegyünk Németországba. :)
Megéheztünk, hazaindultunk. Egy átszállással megoldható volt az út. Még be akartunk nézni a Migrosba, ez egy élelmiszerbolt a szálláshoz nagyon közel, pont a villamosmegállónál. Olyan falusi bolt és Lidl közötti méret. Még vasárnap kinéztük az üvegen keresztül, hogy akciós, és így már olcsó a dobozos almalé. Persze, 8 órakor nem volt már nyitva, fél 7-kor bezárt. A szálláson Monikánál éppen a kultúra és szórakozás volt napirenden. A konyhában kapott el minket, nagyon kedves volt, tényleg sok mindent ajánlott, kurva jó lehetõségek vannak a városban. Gábor egyszer odasúgta nekem, hogy mehetne már, mert õ mindjárt éhen veszik. :D Monika mintha értette volna, István következõ kérdésére már azt felelte, hogy az irodájában megmutatja az interneten. Addigra már én is nagyon éhes voltam, különösen hogy a Mikivel azért ittunk egy korty pálinkát aznap este is, mielõtt Monika elõkerült volna. Vacsora közben azon röhögtünk a srácokkal, hogy a déli pizzázás közben a nagy csöndben mennyire kattogott mindannyiunk agya. Én ugye a Mikit figyeltem, õ azon tûnõdött, hogy mi miért eszünk ilyen lassan, kínjában már minden falat után ivott; István azon, hogy biztos megint õ lesz az utolsó, Gábor megint valami máson. Azon visítottunk, hogy legközelebb nem tudunk majd úgy leülni enni, hogy ne ez jusson az eszünkbe. :D Kaja után Monika hozott még egy csomó netrõl nyomtatott szórakozási lehetõséget. Nekem a legjobban a strandszerû bulihely tetszik, ami a város legmagasabb irodaházának a tetején van. A képek alapján marha jól néz ki, egyszer mindenképpen el kell menni oda, bár a Gábor tériszonyos. Monika beszélt egy kultúrkártyaszerû lehetõségrõl, amivel például kedvezményesen vagy akár ingyen lehet színházba, múzeumba, könyvtárba, uszodába járni. Persze ez is csak 15 és 25 év között váltható ki, Miki megint rábaszott. Kérdeztem Monikát, hogy egy FC Basel focimeccsre mennyi lehet a belépõ, közölte, hogy tud adni ingyenjegyet. Kapják a csapattól, mert a másik aprentas ifjúsági szállóban szoktak megszállni talán a Basel hazai meccsére ideutazó ellenfelek, vagy én nem tudom. A lényeg, hogy erre nem kell pénzt kiadni, és amúgy is érdekelt volna.
Estére filmezést beszéltünk a srácokkal, de elbasztuk az idõt a számítógépteremben, úgyhogy ebbõl aztán nem lett semmi. Mikivel ketten azért megnéztünk egy rész Showder Klubot a harmadik évadból. Megbeszéltük, hogy kedden a hétfõihez hasonlóan korábban kelünk. Ráértünk egy fél órával késõbb elindulni itthonról, de engem már nagyon érdekelt a Migros a villamosmegállónál. Reggel ki is mentünk, bár a Gábor úgy emlékezett, hogy fél 9-kor nyit csak, este még szólt is. Hát, természetesen igaza volt, sebaj, legalább sétáltunk pár percet. Aznap már nem voltam hajlandó ingben menni, Gáboron kívül mindenki így döntött, galléros póló, oszt jónapot. Délelõtt angol elõadásokat hallgattunk. Az elsõt egy Marek - jól figyelj - Grzegorzewski nevû lengyel faszi tartotta. Nagyon jó fej és közvetlen ember, õ az account menedzser a cégnél. Jót beszélgettünk, esett szó a borokról, és a lengyel-magyar jó barátságról is. :) Arra azért felhívta a figyelmünket, hogy a svájciak ebben sem hasonlítanak ránk. Eleinte távolságtartóbbak, nem olyan közvetlenek, mint a lengyelek vagy a magyarok. Utána Alan Regan service desk menedzser jött Angliából, aki heti két napot tölt Bázelben. Õ fõleg a Novartisról beszélt, õ a Unisys és a Novartis közötti kapocs, és hozzánk hasonlóan field engineerként kezdte, szóval mint mondta, van hová eljutni. Szintén egy hihetetlen közvetlen és segítõkész pali, sok hasznos tanáccsal ellátott bennünket. Kávézni is kimentünk, kicsit fostunk útközben, hogy majd valami burzsuj helyre visz minket, ahol majd 30 frank lesz egy kávé, ehhez képest egy konténerbüféhez mentünk. Így is 2,90-et fizettem egy hûtõs, dobozos tejeskávéért. Úgy látszik, ezt meg kell szokni. Ha mindig az árakat figyeli az ember, éhen meg szomjan marad, az élvezetekrõl, mint a kávé, meg le lehet mondani.
Azért ebédszünetben igyekeztünk olcsóbb lehetõségeket keresni. Elõször azért megnéztük a halakkal teli medencét, amirõl Alan mesélt. Alkarnyi, színesebbnél színesebb halak, egyik sem olcsóbb 2-300 franknál, ahogy az angol mondta. Van pénz a Novartisnál bõven, a Campus hátsó fele 3-4 hónapja még a város utcáihoz tartozott, ezt is Alantõl tudjuk. Csak aztán a gyógyszercég terjeszkedik, és megvette a várostól kedvesen... Talán innen a pénz a villamosokra meg minden másra. Szóval ebédszünetben meg olcsó kaját kerestünk, de a fõtt ételbõl nehezen engedett volna mindegyikünk, így aztán egy újabb üvegcsodában találtuk magunkat a Campus közepén. Fabrikstrasse - Novartis Campus Cantine Valami rózsához tudnám hasolnítani. Kör alaprajzú, de legyezõszerûen újabb üvegszárnyak merednek az ég felé. A bejáratnál találkoztunk két magyar csajjal, 30 körüliek, de a köszönés viszonzásán túl jobban nem érdeklõdtek a velünk való beszélgetésre. Pedig a tervem szerint tõlük tudtuk volna meg, hol érdemes ebédelni. Semmi gond, megoldottuk magunk. Különféle szekciókra van osztva az étterem, világkonyha, regionális ízek, saláta- és levesbár, snackbár, talán ennyi. Rendesen chefsapkás szakácsok, úgy éreztem magam, mint valami ötcsillagos szálloda éttermében, annak ellenére, hogy sose voltam olyan helyen. Mi végül sajtos csirkehúst ettünk spätzlével, valami szósszal, bár én épp egy tésztával teli mélytányért cipelõ fickót figyeltem, mikor Miki szólt, hogy van hús is. :D 15 valamennyit fizettünk az ételért meg egy fél liter ásványvízért, amit elsõre sokallottam. Aztán utánaszámolva már nem is vészes az itteni fizetéshez képest. Havonta 20 munkanappal számolva 300 frank körül van a meleg kaja, amihez a 700 frankos szállásköltséget hozzáadva még mindig marad a cost of livingként adott pénzbõl például hideg kajára való. Egész jó izû is volt az ebéd, sõt a mennyiséggel sem voltak különösebb problémák. Elég hangulatos volt, ahogy ebédszünetben meglepték a Campust az emberek. Alan szerint tízezer ember munkahelye lesz, ha befejezõdnek a mostani felújítások, építkezések. Most talán 8 ezren lehetnek.
Délután Remo tartott elõadást. Mivel a laptopjainkat valószínáleg csak a bevándorlós kártyánk kiállítása (kb 2 hét) után kapjuk meg a Novartistól, a szabályokról mesélt. A Novartis elég szigorú cég, érthetõ is, a gyógyszeriparban különösen kemény farkastörvények uralkodnak, mocskos nagy pénzek mozognak, az üzleti titkokat hihetetlen feszesen kell kezelni. A technológiai jellegû elõadásokat Remoék szeretnék úgy megtartani, hogy már elõttünk is van számítógép. Ez mindenképpen pozitív például az IBM-hez képest, ahol sok technikai dolog csak lógott a levegõben, mivel nem tudtuk együtt csinálni az elõadóval. Remo legutolsó hírei szerint a laptop kiadásához talán a papír is elég lesz, amit a hivatalban kaptunk a kártyánk kiállításáig, így akár már pénteken is megkaphatjuk. A papírral kellett a közlekedési vállalatnál (BVB) a bérletet is kiváltani, azzal tudunk telefont, internetet vásárolni. A bankszámla nyitásához is szükség lesz rá, Myriam már meg is beszélte a Credit Suisse-nél az emberével, csütörtökön 4-re vár bennünket. Szóval Remo elõadása. Közben tényleg majdnem elaludtam, csodálom, hogy nem pofozott fel, nehéz volt az egész napi angol után újra a németet hallgatni, rendesen húzott már a fejem. (Ehhez képest már most is negyed kettõ van, aztán itt gépelek még mindig.) Alig vártam, hogy végezzen, aztán elvitt minket néhány épülettel odébb a Unisys Novartis Campus-béli szervizközpontjába. Na, az aztán még egy igazi biodroid hely, ha láttátok volna az egyik srácot, akit mi láttunk, értenétek, remélem, oda minél kevesebbszer visz az utunk. Az irodában újra a faszverés volt napirenden. Fél 4-tõl megint csak azt vártuk, hátha jön valaki, akivel végre a Miki és az István is elmehet megnézni, hogy is zajlik egy helyszíni munkavégzés, amilyet majd nekünk is csinálni kell. Az utolsó háromnegyed órában kínunkban már az egyik srácot interjúvoltuk, hogy hol érdemes telefont vásárolni. Még Michael Nied mondta elsõ nap, hogy a Unisys Swisscommal kötött szerzõdése alapján egy frankért lehet telefont venni, a számlán szereplõ üzleti hívásokat ráadásul ki is fizetné a cég. Ehhez képest aztán elõzõ nap a neten túrva minden mobiltársaságnál találtunk egy frankért vihetõ készülékeket. Végül Alant találtuk be a kérdéssel, elsõ szóra felhívta volna Michaelt, de hangposta jelentkezett. Azt mondta, holnap megy Thalwilba, ott mindenképp keres nekünk valakit, aki tud válaszolni. Azért munka után magunk is utánakérdeztünk a városban, de nem a Swisscomnál, hanem a Sunrise-nál. Háromnegyed órát álltunk sorba, mert mindkét ügyintézõ valami hisztis vevõvel bajlódott. Végül kaptunk ajánlatot, ami igazából csak akkor kedvezõ, ha már van Sunrise-os internet-végpont a szálláson, különben a kiépítés 100-150 frankba kerül. Ezután persze már jól hangzó ajánlatot kaptunk, de kell hozzá a vezetékes telefon is, szóval ez valószínû nem pálya, a Swisscom meg bezárt, amíg emitt sorban álltunk. Kicsit sétáltunk, majd bementünk egy Coop-ba. Az otthonihoz hasonlóan ez is olyan bolt, ami mindenhol megtalálható. Itt viszont a kicsitõl az egészen nagyig, méret szerint egyre bõvülõ árukészlettel, a cipõig, ruháig bezárólag. Ez egy élelmiszereket árusító fajta volt, hát ki is kellett akadni, mert ez aztán tényleg drága volt. Azért a Miki és az István vettek valami frissen kisült pékárut, amit egy téren fiatalok freestyle jazz-zenéje és kellemes mennyiségû ember mellett el is fogyasztottunk a tér lépcsõjén ülve.
Hazafelé megint nem tudtunk bemenni a Migrosba, mert megint bezárt addigra. A szálláson találkoztunk a vezetõvel, akirõl én egész eddig azt hittem, hogy Monika az. Nos, a mai új arcot Beatrice-nak hívják, talán tulajdonos is, vagy mifene. Kedves õ is, de nekem valamiért még vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, nem tudom, miért. Beszélgettünk pár percet, majd megvacsoráztunk a srácokkal. Utána az én szobámban gyûltünk össze. Istvánnal a Vista meg az én XP-m összehangolásán dolgoztunk, ami kicsit nehezen ugyan, de azért sikerült. Kicsit játszottunk, közben megjött a Miki, aki megint feldobta a Showder Klubos ötletét. Hívtuk is a le a Gábort, aztán négyen megnéztünk egy részt. Na, már ezután láttam, hogy idõben fekvés ma se lesz, mert sok mesélnivalóm van, úgyhogy el is mentünk szépen fürdeni mindannyian, õk már biztosan alszanak is régen. Szerdán fõleg a Removal leszünk, remélem, nem megint a dögunalom lesz, mint az elsõ két délutánon. Gábor már este megy németre is, mi a Mikivel majd csak jövõ szerdától járunk majd. Gábornak lesz a kezdõ este 6-tól 8-ig, nekünk a haladó utána 10-ig, szerdán és pénteken. Mit ne mondjak, fasza lesz, olyankor este nem tudom, mit fogok megérteni a tananyagból. De ez van, újra jól akarok beszélni németül, úgyhogy tolni kell rendesen. Most jó éjszakát, bár ma már le nem megyek feltölteni ezt a bejegyzést, majd reggel, addigra meg úgyse lesz aktuális. Mindegy, jó éjt!

írta: András, 2009. aug. 12. 7:31 | címkék: Bázel, munka, napom | 3 komment

Holnapután...

Két napi összefoglalót olvashattok ebben a posztban. Tegnap ugyanis az utolsó busszal jöttem haza Fehérvárról, akkor már nem volt kedvem leülni blogolni. A mai délelőtt semmittevéssel telt, délután meg pakolásztam, szóval most jut időm írni egy kicsit.

A tegnapi napot a fodrásznál kezdtem. Nagy nehezen megszültem a döntést, levágattam a hajam rendesen. Korábban ugyanis komoly problémát csináltam abból, hogy mi lesz velem ebből a szempontból Svájcban. Valami kókler vágja a hajam? Na, nehogymá'... 2007-ben már egyszer volt egy hajnövesztős projektem, 9 hónap után azonban levágattam. Pedig addigra már kezdett alakulni a formája, de nyár volt, melegem volt alatta, göndörödött stb, szóval elegem lett, hullania kellett. Az azóta eltelt időben viszont volt, akinek kifejezetten tetszett, és többször elgondolkodtam rajta, hogy megint meg kéne próbálni, kicsit kitartóbbnak lenni, hátha jó lesz. Most különösen eljátszottam a gondolattal, de aztán mégis levágattam, kényelmesebb, könnyebben kezelhetőbb így. Tegnap már írtam a Twitteren, hogy abszolút jellemző rám a dolog - ebből is csak én csinálok 8 soros problémát egy egy éves külföldi út előtt. A lényeg, hogy rövid, fasza, újabb dolog kipipálva.
Frissítve: Eszembe jutott, milyen jól elröhögtem néhány napja egy Facebook-on felfedezett honlapon, a yearbookyourself.com-on. (Kösz, bag!) Képet töltesz fel magadról, aztán 1950-től 2000-ig kétévenkénti lépésekben formál belőled egy a korra jellemző figurát. Álljon itt a hajas rész mellett az 1970-es formám, hogy az is el tudja képzelni a hajnövesztős korszakomat, aki nem ismert akkor. :) Ennyire nem volt búbos a teteje, de kb. ugyanezt adtam elő két éve, csak persze barnában. Igen, barna, nem fekete... :)

A fél egyes busszal mentem Fehérvárra, mondanom se kell, hogy megint késve indultam itthonról, na, mindegy is. Kiváltottam az EU-s tb-kártyát az OEP-nél végre, majd kötöttem biztosítást, meg körbejártam az összes bankot és pénzváltót a frank eladási áráért. 4-kor találkoztam a Manóval. Ez az őrült még délelőtt kitalálta, hogy passzolgassunk egy kicsit a palotavárosi betonpályán, mert ő nem bírja hétvégéig foci nélkül, meg közben sörözgethetünk is. Persze a foci részéből nem lett semmi, mert szakadt az eső, mire bejutott a városba, úgyhogy betértünk a Marximba. Mesélte a balatoni másfél hetüket, hát, le kellett volna jutnom hozzájuk. Na, sebaj, megbeszéltük, hogy jövőre majd úgy alakítja, hogy egybeessen a welcome-partimmal. :) Megkaptam a piramidális pólót, amiben ők is verették Szabadi-Sóstón. Inkább nem említem a feliratot, legyen elég annyi, hogy a húgomat meglátogattam benne a buszpályaudvaron, és eléggé kikerekedett a szeme. Mint ahogy anyának is, amikor előszedtem a pólót itthon. Remélem, majd dőlnek a kommentek, aztán úgyis megtudja minden kedves olvasó. :D
Fél hatra jöttek a volt IBM-es kollégák is, jó volt látni őket is még így utoljára. Ahhoz képest, hogy egy hónapja volt az első munkanapunk, jó kis társaság jött össze, és nem csak tegnap a Marximban. Lett volna még pár ember, akit szívesen láttam volna, de így is nagyon jól éreztem magam. Biztos, nem ért oda mindenkinek Notes-on az invitation. :P

Ma reggel fél 10 körül már kivetett az ágy. Amellett, hogy feszített a sör, az éhség ébresztett. Hamar végiggondolva a helyzetem, ez rendben is volt, mert tegnap valahogy a reggeli is kimaradt a fodrász és a busz között, egy ebédet gyorsan bedobtam, a vacsora meg sör formájában került a fejlődő szervezetembe. Toltam is reggelire három szelet pirítóst jóféle acsai kenyérből, mert ugye ki tudja, milyen odakint a pékáru. :D Aztán egy kis vergődés, nem bírtam rávenni magam hasznos dolgokra, olvasgattam a neten. Ebéd után viszont már pakolni kellett, nem volt mese, ki is rámoltam gyakorlatilag a szekrény nagy részét. Aztán a nagyszobában a másik szekrény aljából az összes létező táskát, hogy akkor most mibe rakom bele azt a sok ruhát, amivel megterítettem az ágyamat. Ezt még persze most se tudom, segítek, majd holnap osztályozunk apával. Este el is menekültem a feladat elől, átmentem a Héjjékhez búcsúzkodni. Ahogy újra meséltem a részleteket, egyre furább érzés kapott el. Vágyom ki, mert nagyon fasza lesz, nem kérdés. De egyre erősödik bennem a félelem is (vagy én nem is tudom, hogy hívjam), hogy az utazás előtt tényleg most látok utoljára olyan embereket, akikkel korábban nagyon sokat találkoztam, beszélgettünk, segítettek, támogattak. Nem is beszélve a családomról...

Közben hívott a Miki is, a szállással kapcsolatban már megint változnak a dolgok. A legújabb, hogy nincsenek egymás melletti szabad szobáik, tehát a netet is gyakorlatilag egyénileg kell intéznünk mind a négyünknek. Arról már nem is beszélve, hogy a Miki szülei és öccse még mindig nem tudják, hol és mennyiért alhatnak szombat éjjel, mielőtt vasárnap reggel hazaindulnak. Lehet, mindannyian a Transporterben hálunk, a vasárnapot meg szálláskereséssel töltjük. :) Mosoly, de már kezd kicsit elegem lenni abból, hogy tényleg minden nap változik valami. Komolyan mondom, ezért akarok már minél előbb elutazni, hogy végre ott legyünk, és minden kiderüljön. Lassan mindegy, hogy lesz-e net, meg milyen a szoba, csak valami konkrétum legyen végre.

Holnap még teszünk egy kört Fehérváron apával, egy-két dolog még elmaradt, 8-kor induló, úgyhogy lassan fekszem. Egy pár sor még az újabb apró technikai fejlődésről. Mint láthatjátok jobb oldalt, már nem csak a Twittert, hanem az iWiW-adatlapomat és a Facebook-oldalamat is eléritek a blogról. Ennek megint a kiutazásom után lesz növekvő jelentősége. Továbbra is az iWiW-et tartom fő közösségi oldalamnak, tehát új fényképeket, elérhetőségeket minden bizonnyal ott találtok majd rólam. A Facebook (egyelőre) inkább csak a dőreség és - az elsősorban a veszprémi ganggel való - véleménycsere virtuális színtere. Jó éjt!

"Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra." (Charles Darwin)

írta: András, 2009. aug. 6. 21:52 | címkék: idézet, kép, napom, utazás | 2 komment

Keresés

Régi bejegyzések

Utolsó kommentek

A húg eljövetele, András: Persze, hogy kimaradt... "Sind sie nur ein Lehrlinge hier? - Praktikant... »

A húg eljövetele, András: Örülök az észrevételnek, kedves banán barátom! Akkor kezdjük a nyelvleckét... »

A húg eljövetele, Castor: Na csáó, Jókat röhögtem a droidkodáson, de azért inkább valami... »

A húg eljövetele, Flóra: Jóvanna, nem is azért mondtam, hogy bántsalak. Blogoljál csak szépen... »

A húg eljövetele, András: Ezzel a javítgatással csínján legyetek, mert elveszitek a maradék kedvemet... »

Legtöbb komment

A húg eljövetele (6)

Linkek