Elsõ hétvége

A pénteki reggel eléggé kiakadósan kezdõdött. Én azzal ébredtem, hogy nem igaz, hogy nem lesz internetünk, ez milyen dolog már. Mikivel ketten szoktunk együtt reggelizni a konyhában, õ egész máson volt felháborodva. Mondom is, hogy min, mert ez a tegnapi bejegyzésbõl kimaradt. David kezdte az odúban, mondta, hogy az a nagy terve a Unisysnek, hogy majd velünk, olcsó magyarokkal pótolnak pár embert a cégnél, szóval néhányuknál igencsak rezeg a léc. Csütörtök délután Slobi is megerõsítette ezt a tézist, amikor sétáltunk vissza a terepszemlérõl. Természetesen nem kérdeztem rá, vagyis nem így. Azt tudakoltam, hányan vannak a cégnél, mert most sokan a szabadságukat töltik, nem igazán lehet megszámolni. Azt felelte, hogy a diszpécser lányokkal, a service centerrel, mindennel együtt 25-en, de most ezt fentrõl le akarják csökkenteni 12-re. Az azért derék, na, fele annyi emberrel elvégeztetni. Közben ugye Mikiék a Davidnál voltak, szokás szerint új híreket hoztak délutánra a villamosra. David szerint a Philippe már akkor tudta ezt, amikor minket interjúztatott Pesten, és azóta már az itteniek is tudják. Neki is állítólag azt mondták, hogy leküldjük hozzád a magyarokat, de ne mondj nekik semmit. Zsír... Persze van, aki az õ szavaival biztosra benyalta magát a cégnél, de ahogy az elõzõ napok unalmában nézelõdtünk, rájöttünk, hogy egyáltalán nincs csodálkoznivaló azon, hogy egy-két ember hozzánk se szól. Nem hogy majd még tanítanak is minket, ja... Fasza egy helyzet, ülünk, mint a birkák, õk meg azt várják, melyiküket küldik el, hogy mi legyünk az újoncok a székében. Talán Alan is erre a leépítésre utalt, mikor azt mondta, "minél gazdagabb egy cég, annál nehezebben lehet vele tárgyalni". István szerint ugyanis a Novartis rendelte el a dolgot, hogy neki elég kevesebb ember is erre a munkára.

Szóval kurva jól indult a nap, ráadásul még a villamost is elbalfaszkodtuk. Fél 9 után 1-2 perccel szoktunk a 6-ossal menni, most elõbb kiértünk a megállóba. Jött egy 2-es, felszálltunk arra, a Messeplatzig az is elvisz minket. Ezzel még semmi baj nem is volt, de ott át kell szállni. Normál esetben a 14-essel megyünk a Dreirosenbrückéig, az a végállomás, onnan azonban a villamos 1-esként közlekedik tovább, utazunk vele még egy megállót, és pont a Novartis Campusnál tesz le bennünket. Most viszont a 14-esre sokat kellett volna várni. Ja, sokat, volt majdnem 10 perc, az itt már sok - a jóhoz könnyen hozzászokik a paraszt. Jött viszont egy egyes, hú, az milyen jó, felszállunk, aztán fasza lesz. Beszéltük is már korábban, hogy nem 9 elõtt két perccel kéne beesni, fõleg nem akkor, amikor már lesz is dolgunk tényleg. Ezzel meg olyan háromnegyed környékére bent lehettünk volna. Igen ám, csakhogy az 1-es nem ment át a hídon, hanem elkanyarodott jobbra. Valami nagyon buzi vonala van, de a térképen is hiába néztük volna, mert ott se éppen így néz ki. A következõ megállónál rögtön leugrottunk, de innen gyalogolni kellett, mert már nem volt idõ villamost várni. Vissza a hídig, át a Rajnán, majd be a Campus legvégébe. (Bázel közlekedési hálózata: http://href.hu/x/9tvb) Szegény István a fájó bokájával nem éppen erre vágyott. Egy-két percet késtünk csak, de jóformán senki nem volt bent. Én mindjárt be is paráztam, hogy ezek már elmentek a gépeket költöztetni, eddig se voltunk a szívük csücskei, most meg jól rábaszunk. Végül az egyik diszpécser lánytól megtudtuk, hogy csak szüneten vannak. Hát mi is felvettük a munkát, leültünk, és ott is maradtunk délig. A többiek közben el-elmentek kísérgetni egy-egy supportert, rám nem került rám a sor. Délben mentünk át az 503-asba költöztetni a gépeket. Elsõ körben szétkaptunk mindent, a monitor és a számítógépek kivételével az összes kis szutykot - billentyûzet, egér, docking station, táp, Kensington-zár - bezacskóztuk. Egy óra körül meg is voltunk ezzel. Gábor nagyon fel volt dobva, hogy végre valami feladatunk volt, akármilyen kulimunka, de legalább egy kicsit hasznosnak érezte magát. Mondjuk, annál, amit eddig csináltunk, bármi hasznosabb. Slobitól kaptunk fél óra ebédszünetet, fél kettõkor a 14-en volt találkozó, addigra a költöztetõk felviszik a gépeket, nekünk majd újra helyre kell állítani a munkaállomásokat. Fél óra az nem sok, meg is voltam zavarodva, és valami sajtszószt kértem a tésztára, hát, nem voltam megelégedve az ízélménnyel. Toltam hozzá a kenyeret vadul, úgyhogy legalább jóllaktam. Miki bezzeg dupla adag lasagnét kapott meg még egy kis rizottót, meg még bolognai szószt rá, úgyhogy õ most kurva jól járt. Rá is fért a zabás gyomrára. :D
Fél kettõkor annak rendje és módja szerint nekikezdtünk a melónak. Háromra meg is voltunk. Én nem voltam túl termékeny, beválogattam egy olyan faszi asztalát, akinek három monitora, asztali gépe meg laptopja is volt, több ezer kábel, ott szoptam vele egy jó háromnegyed órát legalább. Kilométerrõl kellett neki húzni netkábelt is, mert rövidnek bizonyult, amit a hálózatosok otthagytak. Cickány James sokat segített, tényleg nagyon rendes gyerek. Mondta, hogy ha valaki, akkor õ aztán igazán tudja, milyen kezdõnek lenni. A végén már a Miki is odajött segíteni, ketten csináltuk, de aztán meg kiderült, hogy kevés az elosztó a dugaszokhoz képest, annyi szarnak kell áram. Slobi szerzett másik elosztót, visszamentem, összedugaszoltam gyorsan. Mikor mindennel kész voltunk, átnéztük az egész szintet, minden kap-e áramot, összeszedtük a zacskókat. Akkor nézem, hogy kurvára nem úgy van az a munkahely, ahogy hagytam. A laptop monitorostól egy asztallal odébbköltözött. Miki mondta, hogy szólt neki egy faszi - aki mondanom se kell, végignézte az egész szenvedésemet korábban -, hogy azt a másik asztalra kell tenni, szóval azt még megcsinálta. Persze az is kiderült, hogy az elsõ elosztót korábban önmagába sikerült bedugnunk. Derék teljesítmény, de rá tudom fogni a kábelrengetegre. :D Ivan megpróbálta elintézni, hogy hadd menjünk haza korábban, de Slobi azért ezt még nem engedte meg.
A délután hátralévõ része persze megint dögléssel telt. Én kínomban már a saját poénomon röhögtem, a többiek meg azon, ahogy én röhögök. Még jó, hogy ekkor éppen szinte üres volt az iroda, mert nem bírtam volna abbahagyni. Fél ötkor, hál' Istennek, elõkerült Remo, szólt, hogy mehetünk, nem gond. Nem is kellett kétszer mondani. Azt azért még megvártuk, amíg közli, hogy hétfõn végre kapunk laptopot, és nem kell hédereznünk egész nap. Feltelepítjük magunknak, aztán végre a BMC-rõl is beszél nekünk valaki. Gábor a második németórájára indult, mi többiek hazamentünk. Úgy beszéltük meg, hogy fél 9-kor találkozunk a Barfüsserplatzon. Kérdi István, hogy miért pont ott, mondom, mert ez jutott eszembe. :D Megvacsoráztunk, aztán õ a Mikivel átment az utca túloldalára a strandra. Én nem tartottam velük, már hazafelé majd elaludtam a villamoson. Jó volt kicsit begyógyulni a gép elé, rá is flesseltem a blogra. Nagyon sokáig úgyse akartak maradni, egy óra sem telt el, már kopogtattak is a szobakulcsukért. 5 frankot talán nem ért ez a kis idõ, de nagyon felfrissültek, mint mondták, bár a víz kurva hideg.

Este aztán bevillamosoztunk a városba. A Marktplatzon átutazva jöttünk rá, hogy aznap este jazzkoncertek vannak szerte a belvárosban, talán 16 színpadon. Marha jó volt, tiszta mediterrán hangulat megint, több ezer ember, sörös pavilonok - nagyon fontos! Ittunk is négy sört 20 frankért. István egyáltalán nem sörös, de a hangulat kedvéért bevállalt egyet velünk. :) Jó sokáig sétálgattunk aztán, meg-megálltunk a színpadoknál, a legtöbbet egy (valószínûleg) magyar bandánál, a Conference-nél idõztünk. Csak a nevekbõl gondoltuk, Ferenc, Kristóf, Robi, de ez mindegy is, eszméletlen hangulatot csináltak, jól zenéltek és énekeltek. Aztán leültünk még egy kicsit a Barfüsserplatzon a templom elõtti lépcsõre, oda még bõven odahallatszott a zene. Kurva jó este volt, ez volt talán eddig a legjobb. Viszont most elõször éreztem, hogy hiányzik a Kinga. Szerettem volna megfogni a kezét, és körbevezetni a városban, megmutatni neki az épületeket, a zenét, az egész hangulatot, amit mi négyen átéltünk. Biztos a jazzes élmény, meg a sok kézenfogva járkáló fiatal látványa juttatott el idáig.
Hazaérve még egy Showder Klubot terveztünk, de elmaradt. Begyógyultunk a számítógépterembe, amit most már kurvára utálok. Ott basszuk el az idõt, komolyan mondom. Ha lenne net a szobákban, senki nem vergõdne, hogy mindjárt mehetünk filmezni, csak még ezt megnézem, meg azt. Meguntam, elálmosodtam, lezuhanyoztam, elájultam.

A szombati terv a sokáig alvás, majd fõzés, délutánra pedig Németországban körülnézés volt, fõleg olcsó élelmiszerboltot akartunk keresni. Én a magam részérõl tökéletesen teljesítettem is a délelõtti feladatot, 11 körül ébredtem. Miki addigra már elõrehaladott állapotban tartott a paprikás krumplival. Otthonról hozott krumplit, hagymát, paprikát, paradicsomot, és mindent, ami ehhez még kellhet. De annyit, hogy egy hadseregnek is elég lenne. Mi egy kicsit azért szarul éreztük magunkat, hogy mindent õ ad a kajába, ráadásul még palacsintát is sütöttek ketten a Gáborral, mert a Mikinek ahhoz is megvolt minden alapanyaga. Istvánnal egyedül tejért kellett elmennünk a boltba. Miki bizonygatta, hogy nem kell azon aggódnunk, hogy õ etet minket, mert vagy megesszük, vagy megromlik a cucc, és kidobja. Szóval istentelen zabálás volt kilátásban, azt kell mondanom, hogy ezt is teljesítettük hibátlanul. Illetve Istvánnak annyira nem adta a csípõs paprikás krumpli, de végül arra is akadt jelentkezõ, elfogyott maradéktalanul. Miki mondta még valamikor a héten, hogy náluk minden csípõs, a házi készítésû ketchupot hozta példának, amibõl az anyukája csinált csípõs és enyhén csípõs változatot. :) A krumplit is igyekezett nem túl erõsre csinálni, István ízlését sajnos nem sikerült belõnie. Sebaj, majd legközelebb.

Ebéd után egy kicsit még pihegtünk, mielõtt elindultunk Németországba. Kimostam, anya, jelentem, az öblítõ egész jó. :) Legközelebb talán egy kicsivel többet kell beleönteni, de amúgy jó illata van, meg minden, bár ezen felül fogalmam sincs, mit kell tudnia egy öblítõnek. Az alagsorból felvittem a mosott ruhát teregetni a másodikra, mert István már felállította oda a szárítót a saját ruháinak. Hát, sikerült annyira telekajálnom magam, hogy a lépcsõzéstõl, meg a hajolgatástól mindjárt minden bajom volt, izzadtam, meg mittudomén. István meg jött, hogy akkor menjünk már, hát tudtam volna még heverni egy kicsit. Azért elindultunk, a 6-os villamosra szálltunk - ezúttal a külváros irányába. Nem akartunk sok idõt eltölteni, hogy egy kicsit még pihenhessünk az este elõtt, aznap volt ugyanis a zenei fesztivál utolsó napja. Azt terveztük, hogy csak keresztülutazunk a német részen, aztán ha valamit látunk, akkor késõbb Gábor átvisz minket kocsival megnézni. Persze a bérletünk nem volt érvényes, mert ez teljes mértékben német buszjárat. 2,20 euróért vagy 4,40 frankért vitt el minket a végállomásig. A pofám szakadt le, ennyi pénzért otthon elutazok Acsától Veszprémig... Frankban meg a dupláját elkérték az eurónak, hát az sokkal több, szólok. Láttunk egy Aldit félúton, meg is beszéltük, hogy oda akár át lehet majd autózni. Meg ha Weil am Rheinbe megyünk, mindenképp kocsival tesszük, mert busszal nem épp kifizetõdõ. A végállomáson átszálltunk a 8-as villamosra, elutaztunk a 6-os vonaláig. Ott viszont találtunk egy svájci Aldit, amit eddig nem is láttuk, mert a 8-as vonala merõleges a 6-oséra, és a keresztezõdés másik oldalán áll meg. Be is mentünk, gondoltuk, körülnézünk. Kb. a harmadik lépés után fordultam vissza bevásárlókocsiért. Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a bejáraton nem lehet kimenni, akkor sem, ha kívülrõl épp valakinek kinyitja az ajtót a mozgásérzékelõ. Éktelen sípolásba kezdett az ajtó, én kb. olyan fejjel fordultam meg, mint aki még nem járt áruházban. Viszont el kell mondanom, hogy már ezért megérte a Németországi buszjegy, hogy ezt az Aldit megtaláljuk. Sokkal olcsóbb, mint bármi, ahol eddig jártunk. Ráadásul a legtöbb terméken magyar felirat is van. :D Sikerült vennünk jó pár dolgot, Gábor javasolta, hogy beszéljük meg, mit ebédelünk másnap, aztán vásároljuk meg a cuccot ahhoz is. Miki aztán megint rádumált minket, hogy elõször a hozott anyagot fogyasszuk el, úgyhogy a tepsis krumpli mellett döntöttünk.

Hazamentünk, kicsit gépeztünk, pihengettünk, aztán elkezdtük nézni a Watchmen címû filmet. István már a hét elején szerette volna megnézni velünk, de mostanra jutottunk el odáig. Miután kiderült, hogy az alagsori tévészobában nem tudjuk rákötni a laptopot a tévére, hosszas tanakodás után a földszinti nappaliba költöztünk. Leengedtük az összes redõnyt, behúztuk az ebédlõ felõli térelválasztó ajtókat, és nekiestünk a filmnek. Én korábban sok negatívumot olvastam róla, úgy is álltam neki, hogy ha elalszom, az se baj. Azt ugyan csak a legvégére sikerült, de közben interneteztem kicsit a számítógépteremben, visszamentem, folytattam a filmezést, Gábor szintén belealudt, de Istvánnak tetszett azért. Na, és utána akkor még bementünk a városba, fél 12 körül lehetett, mire odaértünk. Meg is lepõdtünk, mert a jazz-fesztiválnak nyoma sem volt, emberek is jóval kevesebben az elõzõ napihoz képest. Úgy megilletõdtünk, hogy csak leültünk a fiatalok közé a Barfüsserplatzon a lépcsõre, és beszélgettünk, meg figyeltük, ki merre indul. Kellett volna iszogatni egy kicsit, mert így punnyadásba fordult az este. Kicsit sétáltunk, nekem sikerült a lépcsõrõl lefelé egy üvegpoharat két csaj segge alá rúgni, ahogy léptem - hoztam a formám. Az utolsó villamossal hazamentünk, még beraktuk az elõzõ estére tervezett Showder Klubot, Gábor abba is belegyógyult, végül aztán vagy háromnegyed három volt, mire ágyba kerültem.

Ebbe a bejegyzésbe a péntek este készült képekbõl válogattam. A tegnapi posztba is szúrtam be pár általunk készített fényképet, nézzétek meg, érdemes. A közlekedési térképen pedig jobb felül, de talán inkább középtájt, az Eglisee megállónál lakunk; a Novartis Campus a legfelsõ Rajna-híd bal oldalán található.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. aug. 16. 14:35 | címkék: Bázel, munka, napom | 5 komment

Napközben unalom, este fun

Kérlek benneteket, hogy kattintsatok a bejegyzés címére mindig, és úgy olvassátok, hogy lássam, melyikre hányan voltatok kíváncsiak.

A szerdai napot a service centerben, új keletû nevén a cickányodúban töltöttem. Hogy mi az, és hogy kerültem oda, illetve hogy hogy telt a hirtelen megint eltelt három nap, na, ez jön most.
A szerdai mindjárt úgy indult, hogy elvágtam az ujjam. Csoda, hogy eddig tartott, mert már elsõ nap megállapítottuk, hogy milyen fasza éles a nagykés, amivel a szalámit szeljük. Bal hüvelykujjnak pont a vége bõ fél centi hosszan. Azt meg hogyan? Le akartam fejteni a diákcsemege héját vagy hogy mondják azt hivatalosan. Elõször törölgettem a vérem, de aztán a Miki rábeszélt a ragtapaszra, mert a késes manõveremmel kiderült az elsõ otthon hagyott cucc is, azt ugyanis nem hoztam magammal. Még jó, hogy az õ anyukája védõnõ, így ragtapasza is egy raklappal van neki.
A délelõtt teljes egészében unalmas ücsörgéssel telt, senki nem ért rá, vagy talán nem is akart foglalkozni velünk. Nem tudom, mit gondolnak már rólunk, de nekünk is kurva kényelmetlen feladat nélkül ott ülni, az unalomtól vagy ásítozunk, vagy röhögünk egymáson. Nem épp egy ideális munkahelyi morál, ráadásul még a többieket is zavarhatjuk vele. Délben kész megváltás volt ebédelni menni, komolyan mondom a tankönyvraktári meló jutott eszembe. Reggel a tízórai szünetet vártuk, utána az ebédet, utána meg, hogy hazamehessünk. Amint délre váltott az óra, itt is kilõttünk, és a felhõben találtuk magunkat ismét. Mert mint kiderült, a fura alakú üvegépület a Cloud Restaurant, azért van ilyen alakja. Elõre szólok, mocskosul bezabáltunk. Sikerült telerakatni a kedden kifigyelt hatalmas salátástálat raviolival meg rizottóval, meg még valami kis golyószerû tésztával, és még ezt leöntetni bolognai szósszal 13,50-ért. Az ital kérdését okosan megoldottam, kértem egy pohár vizet, ami ingyen van. :D Evés közben egyszer azért el kellett gondolkodnom, hogy meg bírom-e enni az egészet. Gábornak ajánlgattam, mert õ valami disznóhúst evett nagyjából egy tenyérnyi krumplipürészerû körettel, nem tûnt túl kiadósnak. De mivel azt mondta, nem fél attól, hogy nem fog elfogyni a tésztám, betúrtam további gondolkodás nélkül. Utána sétálgattunk még egy kicsit, aztán visszamentünk az irodába. Már épp kezdett az ebéd utáni pilledés a délelõtti totál unalomba fordulni, amikor jött Slobodan, vagy ahogy mindenki hívja: Slobi, hogy kell neki egy önkéntes. Gyorsan fel is ugrottam, vigyen valahová innen, mert elalszom. Hát igen ám, csak azt felejtettem el, hogy már délelõtt elmondta, hogy valakit le akar vinni majd a service centerbe, és én most erre jelentkeztem. Ez a legutóbbi bejegyzésben elkerülendõnek leírt szervizközpont, ahol azt az azóta Kiss Ádám humorista után cickánynak nevezett srácot láttuk. Nos, õ ugyan nem ott dolgozik, csak ott ismerkedtünk meg vele, de a cickányodú, -tanya és hasonló jelzõk rajta maradtak a service centeren. Lementem tehát Slobival, 40 körüli fickó, teljesen jó fej, bár magáz minket, ami kicsit furává teszi õt a többiekhez képest. Egy David Martin nevû srácra bízott, akinek be nem állt a pofája egész ötig. És ha már én ezt mondom, akkor tényleg sokat beszél. Néhány szó azért esett arról is, hogy mivel foglalkoznak az ottaniak, de fõleg arról tanultam, mi a probléma a Unisysnél, mi a Novartisnál, ki az, aki jó fej, és kivel kell vigyázni. Utóbbi csoportba tartozik Remo is, sõt Philippe Schlachter is, akivel a második körös felvételit csináltuk. Mesélt érdekes dolgokat, na, végül azzal búcsúzott, hogy ahol füstjelzõ van, ott kamera is a mûanyag mögött, úgyhogy majd figyelünk. Mondtam utána a többieknek, hogy nem tudom róla eldönteni, hogy ennyire belelát a cég mûködésébe, vagy ennyire ki van akadva. Amúgy egy teljesen rendes srác, adott egy kis cetlit is a fontos kollégák telefonszámával. A beszélgetésünk második felét már irányítottnak nevezném, rátereltem az internetes problémáinkra, hogy ha már beszél, akkor haladjon elõre a netbekötõs folyamat is. Ajánlott egy Cablecom nevû céget, akik a tévékábelen kötnek netet. Meg is néztük a honlapjukat, elérhetõ a Wohnheimban, szóval annak ellenére bizakodó voltam, hogy a tévészoba az alagsorban van, mi meg az elsõ és a második emeleten. Amúgy David azt mondta, hogy õ úgy tudja, négyünk közül egy ember az õ kollégája lesz majd odalent. Na, mondom, fasza. Bár szakmailag kicsit több kihívást jelentene, mint gépeket költöztetni, meg alapvetõ szoftveres problémákat megoldani, mégsem szeretnék egész nap egy levegõtlen és meleg helyen gépeket csavarozni meg tesztelni. Hála Istennek, talán jogsis embert keresnek. Az egyik kollégája, aki most éppen szabadságon van, októberben elmegy a cégtõl, mert közel nyugdíjas korára egyedül emelt meg egy 25 kilós hálózati nyomtatót, és sérvet kapott, szóval leselejtezik. Az õ melója meg ilyen kis vezetgetõs, kényelmes dolog - a Campusok között kéne fuvaroznia a gépeket, fõleg a Rajna egyik partjáról a másikra. Nagyon remélem, hogy nem én leszek, akivel pótolják majd.

 

Délután természetesen megint bementünk a városba. Gábornak 6-kor kezdõdött az elsõ nyelvórája, mi hárman pedig a telefonos projektet próbáltuk elõrevinni. Voltunk a Swisscomnál, majd az Orange-nál is. Utóbbinál egy szemrevaló olasz csaj még a tiltott lehetõségeket is elmondta. Vegyünk egy ócska telefont, vigyük be szerdán, és 100 frankkal olcsóbban kapunk újat. :) Ennek ellenére mégis abban maradtunk, hogy a Swisscomnál vegyünk telefont, mert akkor a Unisys havi 60 frankkal támogat bennünket. Arról már sikerült letennem, hogy valami csodatelefont újítsak magamnak, sokba kerülne, a legtöbb helyen két éves hûségnyilatkozattal adják, azzal meg mit kezdjek az egy év leteltével.
A telefonos ügyintézés után bementünk egy Migrosba a belvárosban. Ez az üzlet négyszintes volt, az aluljárószinten élelmiszer, feljebb ruhák, elektronika, mindenféle. Lent sikerült vennem kenyeret, 300 gramm 2,30-ért, de valami extább teljes kiõrlésû magvas cucc, és ami a legfontosabb, hogy kenyééér, sõt finom is volt. Megvettük a hét elején kifigyelt karton almalevet is, fejenként 2,10-re jött ki 3 doboz, teljesen jó még otthoni mércével is. A kocsiba került még egy hatos pakk puding, meg egy karton ásványvíz. Utóbbiból van egy budget változat is, 1,70-ért egy karton, de az azért felér egy Tesco gazdaságossal, úgyhogy inkább a minõségibb saját márkát választottam. Hazacígõltük, megkajáltunk, aztán begyógyultunk a számítógépekhez. Gábor írt közben SMS-t még a németóráról, egy szó állt az üzenetben: agyhalál. :) Hazaérve elkezdett mesélni, tényleg nagyon lezsibbasztották, kb. két órán keresztül a bemutatkozásig jutottak. Majdnem behugyáltam a röhögéstõl azon, ahogy magyarázta, milyen feladatokat kaptak: ugyanazt kellett leírni a papírra, mint amit egy sorral feljebb elolvastak, mégis volt, akinek ez gondot jelentett. Pedig ahogy a Gábor mondta: "Olyan gyökér feladat volt, hogy akkor is meg tudnám csinálni, ha kínaiul lenne." :D Közben elõkerült a Monika is, beszéltünk neki a netrõl, mondta, hogy a mostani net is Cablecomos, jó hír, de meg kell kérdeznie a fõnökét, hogy hogyan tovább. Elvileg van a 115-ös szobában egy lezárt netkábel, szerinte azt is újra lehetne aktiválni, lelkes is lettem ettõl megint, kell már az a net nagyon. Azt is megtudtuk tõle, hogy aznap este Bázelben játszották a Svájc - Olaszország barátságos focimeccset, jó lett volna errõl elõbb tudni. Két srác a szállásról kint is volt, a többiek az alagsorban nézték. Le is mentünk hozzájuk, aztán elsétálva a pingpong meg a csocsóasztal mellett kedvet kaptunk egy kis játékhoz. Jól elvoltunk, jóval 11 után mentünk fel, azt hiszem.

Másnap reggel Slobi mindjárt a Davidhoz küldött, de mivel elõtte sokat lázadtam, hogy nem akarok odamenni, István - hál' Istennek - jelentkezett, hogy eljön velem. Slobinak is tetszett az ötlet, mondta, hogy késõbb cserélhetünk a másik kettõvel. Lent Daviddal megint jól eldumáltunk, bár elmesélte ugyanazokat a dolgokat az Istvánnak is, mint nekem elõzõ nap. Sebaj, legalább figyeltem, hogyan beszél, jó lesz raktározni a német szavakat. Kicsit már láttuk dolgozni is, laptopokat vizsgált, telefonálgatott, mutogatta a céges rendszert, a BMC-t. Adott róla egy kinyomtatott anyagot, amit õ szedett össze innen-onnan, mert állítólag neki se mondta el senki, az egész BMC-s oktatás fél óra volt, majd tessék, használjad. Egyszer elõkerült a Gábor, az Elias nevû kollégát kísérgette, és már volt belépõkártyája. Remo elvitte õket, Gábor nekünk is elmagyarázta, hová kell menni, mit kell csinálni, szóval át is vágtattunk. Kellett a várostól kapott papír a betelepülésrõl, meg az útlevél, csinált a néni egy fényképet, aztán egy biztonsági elõadást kattintgattunk végig számítógépen, feleltünk pár kérdésre, kinyomtattuk a bizonyítványt, és már a kezünkben is volt a kártya. Fasza. Dél lesz húsz perc múlva, akkor talán annyira ne siessünk, tettünk egy kis kerülõutat a service centerig. A Campusnak az a része is tele van meglepetésekkel. Gyakorlatilag az út alatt van egy gyalogos sétány a határ túloldalára, Franciaországba. Ha már a Novartisnak van ott is épülete, nehogy kerülni kelljen a parasztnak. Persze belépõkártyával használható üveg forgóajtó, azon kívül pedig padlótól plafonig üvegfal, hogy ne járhasson át akárki. Visszaérve David el is hajtott minket ebédelni, nem is kellett kétszer mondania. Aznap valami indiait ettünk, currys rizs volt kis csirkével, zöldségekkel. Gábor felfedezte, hogy a pult szélén mindenki szelhet magának kenyeret, amennyit csak nem szégyell, szóval ismét jóllaktunk. :D Ebéd után még egy kis édességet is bevállaltunk, jó drága volt, de megkívántuk mindannyian. Sétáltunk kicsit a Campuson, megint belebotlottunk egy csodálatos belsõ udvarba. Keskeny, hosszú, téglalap alakú mesterséges tó, nincs tíz centi mély, az alján nagy kavicsok, márvány padka, és az egész udvar teli van 4-5 méter magas, de alig arasznyi vastag törzsû nyírfákkal, amik árnyat adnak az alattuk ülõknek. Pihentünk ott egy negyed órát, meg is beszéltük, hogy legközelebb oda visszük a sütit, hihetetlen nyugalmat árasztott a hely. 

 

Délután Gábor és Miki váltott minket a service centerben, István pedig hamar a cickánnyal indult on-site supportra, amit ugye késõbb is csinálni fogunk. Jó, legyen elég a cickányozásból, James Cooknak hívják a srácot, angol származású svájci, és igazából mi is csak akkor hívjuk cickánynak, amikor nem akarjuk, hogy tudja, róla beszélünk. Engem az Ivan nevû munkatárshoz irányítottak, aki elmondta, hogy pénteken lesz egy nagyobb költöztetés, azt fogjuk elõkészíteni, de egy kicsit még várjak, mert még van egy kis dolga, aztán beszél a Slobival, és jönnek majd szólni, ha indulhatunk. Elkezdtem olvasni David BMC-s cuccát, de megint bekapcsolt az ebéd utáni gyógymód. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, egyszer arra kaptam fel a fejem, hogy úgy bebólintok, hogy a kezemben tartott papírt gyûröm már. 10 percenként kijártam a WC-re mosakodni, hogy bírjam egyedül. István visszajött közben, õ mentett meg, de fél percig se beszélgettünk, keresett is az Ivan, hogy akkor mehetünk. Útközben elmondták, hogy az egyik épület második emeletérõl kell másnap 57 gépet a legfelsõ, 14. szintre költöztetni, illetve felviszik majd, nekünk újra össze kell csak dugni. Fentrõl belátni az egész várost, mutatták is, hogy a Novartis meddig terjed, hogy a francia határ túloldalán melyik épület az övék, meg hogy ott a sportpályájuk is. Megint csak azt tudom mondani, felfoghatatlan, mennyi pénz van itt. Új épületek nõnek ki a földbõl, egy Campus-térképen látszanak a jövõbeni tervek is: minden régi épület felújítva vagy ledózerolva, hogy helyet adjon egy újabb palotának, rengeteg park, a Rajna-parton sétány, függõkert, biztosan lélegzetelállító lesz, már így is az.
Negyed négy körül elindultunk a bankba, Remo mondta, hogy menjünk idõben. Hamar megtaláltuk, sétálgattunk a környéken, és úgy döntöttünk, a számlanyitás után hazamegyünk enni, és este utazunk vissza a városba. Fõleg István volt, aki már többször mondta, hogy egy kis éjszakai életet szeretne látni, mert nem hiszi el, hogy akikkel munkaidõ után 1-2 órával találkozunk a belvárosban, este is ott van. A Credit Suisse-ben az emeletre irányítottak minket, ahol elõször leültettek egy teremben, vízzel kínáltak, majd magunkra hagytak egy negyed órára. Hát mit ne mondjak, nem egy OTP, na, pedig most már azért azok is egész jól néznek ki. A kontakt elénk tette az elõre kinyomtatott szerzõdést. Közben mondta, milyen feltételek vonatkoznak ránk, ingyenes a számlavezetés stb. Még jó, hogy Gábor is ott ült, az angliai egy éve után egyértelmû volt neki, hogy az ingyenes történettel még kártyás fizetés sem lehetséges, csak készpénzfelvétel. Hamar közöltük is, hogy nekünk ez így nem jó, a következõ ajánlat már emberibb volt, ugyan 40 frank, de a fizetésünk mellett évente talán megengedhetõ ennyi, azt hiszem.
A villamosról leszállva bementünk végre az ottani Migrosba is, Gábor is akart boltolni egy kicsit. Vettünk is gyorsan félárazott négyes csomag pizzát, amit megsütöttünk, és beburkoltuk jóízûen. Közben Miki beszélt a szállás vezetõjével az internetrõl. Nem túl biztató hírekkel tért vissza, Beatrice ugyanis nem akar félmegoldásokat. Nem tudom, mirõl beszél, itt semmilyen félmegoldás nincsen, netet akarunk és kész. Fasz kivan már, hogy vergõdni kell, hogy a családommal és a barátokkal híreket közöljek. Ha lenne net a saját szobámban, minden nap egy 5-10 percet azért rászánnék erre. Ja, meg a másik, hogy még zenét se tudok letölteni. Mixing még bejön, de tölteni már nem enged, mert az is le van tiltva. A billentyûzet ostoba svájci-német kiosztású, MSN nincsen, nem is lehet, Skype szintén szóba sem jöhet. És akkor még nem is beszéltünk a torrentrõl... Hogyan fogom letölteni a sorozatokat? Mindenesetre Beatrice azt ígérte, beszél az aprentasszal, hogy mik a lehetõségek. Ez megint jó kérdés, hogy mit ért aprentas alatt, nekem olyannak hangzik, mint a Mátrixban az orákulum. Hát remélem, pozitív dolgokat hallunk tõle, mert különben nem tudom, mit csinálunk. USB-stickes mobilinternet nem éppen kifizetõdõ, plusz a sebessége is hitvány, emiatt elköltözni, mikor minden más fasza, az meg elég meggondolatlan dolog lenne...
Nem is tudom, talán fél 8 körül indultunk vissza a városba, leszálltunk a Rajnánál, a parti sétányon krúzoltunk folyásiránynak megfelelõen. Számomra meglepõ volt, milyen sok ember úszik, illetve inkább viteti magát a sodrással. Van egy kis kerek vízálló szütyõjük, ruha bele, aztán lehet sállani a vízáramban. A sétányon aztán már sikerült jó csajokba is beleszaladni. Az egyikük különösen szép lány volt, az Esztire emlékeztetett. Leültek a parta, mi a sétányon pont felettük néztük a túlpartot. Sírtam is felette egy negyed órát, mire a többiek el tudtak vonszolni onnan. :) Elindultunk a másik irányba, kicsit mi is lepihentünk a parton a kompnál, de aztán inkább átsétáltunk. A komp különben kurva érdekes elven mûködik, bár lehet, ez csak nekem új. Egy keresztben kifüggesztett kötélhez van rögzítve, hogy el ne vigye a sodrás, de azt kihasználva viszi át az utasokat a túlpartra, úgy fordítja a hajót a kormányos, hogy az áramlás átterelje a hajót. A híd másik oldalára érve már kezdett szürkülni, illetve addigra Gábor is nagyon megõrült már egy sörért, szóval kis séta után bementünk egy sétálóutcába. Komolyan mondom, Spanyolországra emlékeztetett, kávézó étterem hátán, mindegyik tömve emberekkel, hangulat, jókedv, itt-ott zene. Az árak viszont... Biztos unjátok már, de fel kell háborodnom rajta, István deci bora és hármunk 4 deci söre volt közel 25 frank. Az majd 4500 forint, segítek. Ettõl függetlenül azonban jó kis este volt, de mire kisétáltunk a villamoshoz, minden baj elért. Elfáradtam, a lábam is fájt már, sokat gyalogoltunk aznap, meg hát egész héten. Hazaérve meg is fürödtem, mire a többiek észbe kaptak, már aludtam is.
Tudom, három napot ígértem a bejegyzés elején, mégis kettõ lesz belõle most. Péntek éjfél múlt, nemrég értünk haza a városból, úgy terveztem, hogy megírom a mai napot is, de csak pár mondatot írtam az elõzõ kettõhöz. Képek holnap, az István és a Miki tegnapi képeivel szeretném ezt a bejegyzést megtûzdelni. Holnap délelõtt igyekszem a mai napról is beszámolni. Most még egy Showder Klub, jó éjszakát!

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. aug. 15. 0:29 | címkék: Bázel, munka, napom | még nincsenek kommentek

Novartis Campus

Megint két nap eseményeit kell egy bejegyzésbe írnom. Könnyen meglehet, hogy ez lesz a rendszer, amíg nem lesz saját internetünk. Sõt talán utána is, majd meglátjuk, mert egyelõre úgy tûnik, nem sok idõ meg kedv marad a blogolásra munka után. Mindkét nap bementünk a városba, volt intéznivalónk is, meg nézelõdtünk, sétálgattunk. De haladjunk csak szépen sorjában.
Hétfõn háromnegyed hétkor jó kisfiú módjára felkeltem, mint az elõzõ posztban írtam is, fél 9-re kellett a Unisyshez menni. Nekiálltam inget vasalni, hát elég szerencsétlenül ment, talán mondanom se kell. Aztán azért úgy több-kevesebb sikerrel megoldottam a feladatot. István bezzeg szart az egészre, ingben volt ugyan, de õ aztán nem vasalt, mégse nézett ki tréül. Biztos kell hozzá azért valami minimális izomzat is, nem ilyen kutyatest, mint az enyém. Na, mindegy... Mikivel megreggeliztünk, negyed 9-kor már a Novartis Campusnál voltunk. Már a látogatói bejáratnál is egy impozáns épület fogadja az embert, egy üvegkocka, akkora ajtó nyNovartis Campus bejaratílik automatikusan, mint valami hangárnál, belül a recepcióspulttól a falakig minden bõrrel bevonva. Michael Nied nevére emlékeztünk, de a recepciós srác felvilágosított minket, hogy ilyen név az õ rendszerében nincsen, neki Novartis-kontakt nevét mondjuk. Hmm, fasza, kis vitatkozás, hogy biztos jól értette-e a nevet, igen, biztos. Tettünk egy próbát a HR-es csaj nevével, hát, neki Myriam Hausere sincsen a gépben. Myriam sajnos szombaton nem tudott megvárni minket a szálláson, nem is csoda, mert jóval késõbb érkeztünk az elõre bejelentettnél. Kicsit hiányolni is kezdtem a tõle kapott információkat, mikor a recepciós felajánlotta, hogy felhívja. Közben mi vadul túrtunk a kapott papírjaink között, ki is derítettük, hogy egy bizonyos Remo Lisa - segítek: srác - lesz a kapcsolattartónk, aki közben oda is ért. Bediktáltuk a neveinket, egy plasztikkártyára rá is nyomták a vendéglátó nevével és az ideiglenes belépõ érvényességével együtt. Ebbõl persze az lett, hogy Miki a nagy igyekezet ellenére is Mikolsként lett elkönyvelve, na, sebaj.
Remo hátravezetett minket a Unisys irodájához, ami a Campus túlsó felén található. Közben beszélt is mindenfélét, de rengeteg épületet felújítanak, elég nagy zaj volt, nem nagyon hallottam. Meg nem is figyeltem rá, tátott szájjal bambultam az "ipari" parkot. Nem véletlen az idézõjel, inkább park, mint ipari. Egyetlen gyárkémény füstölt csak, meg az építõmunkások és gépeik zaja emlékeztetett csak a Magyarországon ismert ipari parkokra. Az épületek fele csupa üveg, rengeteg növény - fák, bokrok, füves területek, sétányok, szökõkutak, éttermek, bámulatos az egész. Persze a Unisys irodája a legótvarosabb épületben van, mint azt késõbb megtudtuk, valószínû már minden vadiúj lesz, de az 511-es még mindig ugyanilyen. Mintha valami senkiházi kis cég nagyzolásból a Novartis Campusban bérelt volna irodát, de a kis pénzéért csak ezt kapta. A felújítás miatt csak a parkoló felõl lehet megközelíteni, az elsõ emeleten egy nem túl nagy terület az övék, levegõtlen, sötét, régi ablakokkal, nem ezt vártam, na. Itt már megtaláltuk Michael Niedet is. Õ valami vezetõféle, de nem emlékszem pontosan, mert azóta már annyi emberrel találkoztam, örülök, ha a nevük eszembe jut, nem hogy az, hogy melyikük mivel foglalkozik. Egy darabig vártunk Myriamra, aztán elkezdtük az elõadást. A Unisysrõl beszélt (németül), eszembe se jutott volna, hogy közel 140 éves múlttal rendelkezõ cég. Jó, persze, azóta már egyáltalán nem azzal foglalkozik, több fúzió után kapta a mai nevét '96-ban, az elsõ írógépre ma már szinte senki nem emlékszik rajtuk kívül. Közben befutott Myriam is, Zürichbõl jött, szóval a késés megbocsátható. Nagyon csinos és kedves hölgy, tegezõdünk, mint mondta, a svájciak inkább tegezõ kultúrájúak. Michael még kicsit beszélt a Unisys szervezeti felépítésérõl, majd Myriam kapta meg a szót. Kérdezte, mindenkinek megfelel-e, ha németül beszél. Legszívesebben megkértem volna, hogy inkább angolul, de újra magamra kell szednem a németet, az meg csak úgy megy, ha hallgatom, és beszélem.
Myriam elõször mindenféle papírokat töltetett ki velünk, ezek nagy része a bejelentkezéshez kellett. Svájcban az országba való megérkezés után legkésõbb 15 nappal be kell jelenteni, hogy itt fogunk lakni, sõt, az országon belüli migrációt is regisztrálják. Azután diagramokat mutogatott a Unisysrõl, és egy pár szót beszélt a Novartisszal való kapcsolatukról. Remo közben megkérdezte, milyen pizzát ennénk, dél körül meg is hozta õket - cégszámlára persze. Tök kussban elkezdtünk kajálni, egyedül a két svájci beszélgetett. Én végig Mikit figyeltem, aki bevallottan nem tud lassan enni. Gondoltam, megvárom, milyen tempót vesz fel, aztán alkalmazkodok, és ha zabálás is lesz a vége, legalább nem egyedül teszem. :D Vékony tésztájú pizza volt, még Myriam is félbehajtva ette a szeleteket, szóval simán megoldható lett volna a mutatvány 5 perc alatt. Aztán úgy nagyjából egyszerre mind a négyen végeztünk, István maradt utoljára. Myriam több mint a felét meghagyta a sajátjának, közölte, hogy nem bír sokat enni, ha szeretnénk, az övét is eloszthatjuk. Gondolkodtam, hogy mit gondolna, ha mindjárt rácsapnánk. Inkább ültem nyugodtan, meg azért elég is volt, amit addig ettem. István végzett a sajátjával, majd szolidan elvett egy szeletet Myriaméból. Na, nekünk hármunknak több sem kellett, két perc múlva már nem volt az asztalon egy falat sem. :D
Kaja után Myriam még egy kicsit beszélgetett velünk, megtudtuk, hogy a Unisys svájci központja Thalwilban, egy Zürich melletti kisvárosban van. Jövõ szerdán el is utazunk megnézni. Délután kettõre kell odaérnünk, remélhetõleg utána Zürichben is lesz egy kis idõnk. Ettõl nagyon lelkes lettem, nem gondoltam volna, hogy mindjárt utazni fogunk, és hogy ennyire szeretnének minket mindennel megismertetni. Myriam azt is kérte tõlünk, hogy ha bármi miatt nem érezzük jól magunkat, legyen az a szállás, a munka, akármi, szóljunk neki, mert nagyon fontos az, hogy elégedettek legyünk. Azt mondta, a cég kifizeti az utazás költségeit, csupán a blokkokat kell megõrizni. Ezután elvitt minket a fogalmamsincsmilyen hivatalba, ahol leadtuk a bejelentkezéshez szükséges papírokat. Mivel nem volt fényképünk, egy automatában 8 frankért csinálnunk kellett az épületben. Maga a bejelentés 25 további frank volt, a Unisys ezt is visszatéríti.
Visszafelé egyedül utaztunk, Myriam ment is vissza Zürichbe. A délután hátralévõ részében Remora voltunk bízva, mint kiderült, õ lesz a mentorunk. Elég stresszes srác, István megtudta tõle, hogy a cégnél õ az, aki mindenhez ért egy kicsit. Szóval van dolga bõven, most meg még minket is a nyakába varrtak. Kicsit úgy is tûnt, nem nagyon fûlik a foga az egészhez. Miközben beszélgettünk, jött egy srác, hogy neki most feladata akadt, ketten mehetünk megnézni, ha szeretnénk. Gáborral elindultunk, a Campus elejébe tartottunk. Egy hatalmas, teljesen üveg épületbe mentünk be, téglalap alakú, belül udvar, középen két-három folyosó köti össze a téglalap hosszabbik oldalait minden szinten. Kicsit várni kellett az angolul beszélõ hölgyre, másik asztalhoz fog ülni, át kell költöztetni a számítógépét. Nagy feladat, de azért hárman nekiestünk. Amikor épp nem fértem oda az asztalhoz, bámészkodtam. Csodálatos érzés volt az üvegpalotában lenni, a világ különféle országaiból származó öltönyösöket figyelni. Semmi nyoma nem volt az otthon bizonyára tapasztalható lenézõsdinek, mindenki üdvözölt, mosolyogtak ránk, és megköszönték a munkánkat. Az épületbe kívülrõl is belátni, és ahogy a negyedikrõl az udvaron át lenéztem a túloldali alsóbb szintekre, láttam, ahogy lámpafénynél dolgoztak. Ugyanis közben beborult, mire végeztünk, elkezdett esni is. Na, most nekem nem hogy ott nem volt esernyõm, de egyáltalán nincsen. Veszprémbõl hazaköltözve sem volt már meg, egész évben nem használtam, ezen felbátorodva valaki biztos sajátjának gondolta a kedves lakótársak közül, és elrakta. :) Az irodába visszafelé meg is áztunk tehát egy kicsit. Innentõl öt óráig tömény unalom. István és Miki várták, hogy ugyanúgy mehessenek valakivel megnézni, hogy zajlik az on-site support, mint mi, de mindenki ügyfélnél volt, Remo sem ért rá velünk foglalkozni. Ötkor aztán kisétáltunk a villamosmegállóba. Segítek ám, itt senki nem indul haza már negyed órával öt elõtt, hogy elérje az elõbbi járatot. Gyakorlatilag öt percnél többet egyik megállóban sem kell várni a villamosra, én egyelõre feldolgozni sem bírom, hogy lehet egy ekkora városnak ennyi villamosvonala meg egyáltalán jármûve. A forgalmasabb tereken szó szerint egymást érik a villamosok, a kijelzõn mutatott idõpontnak megfelelõen meg is érkeznek, ahogy illik. Az aznapi terv a bérlet és a hálózati csatlakozóadapter beszerzése volt. Reggel napijegyet vettünk a villamosra, hát, talán 8 frankért, a bérlet meg 67, szóval még úgy is megérte, hogy csak a naptári hónap végéig érvényes. Sõt, 25 éven aluliként csak 43-at kellett fizetni érte, egyedül szegény Miki baszott rá a 27 évével. Próbáltam vigasztalni, hogy ne aggódjon, mert novemberben a Gábor is betölti, de hát nyilván nem ezen múlt a boldogsága. :) Ráadásul ezzel a bérlettel egész Basel-Stadt kantonban utazhatunk, sőt egészen messzire. Utána kicsit forgolódtunk ott a téren, gyalog akartuk megkeresni a Media Marktot, amit a térképen egész közelre jelölt be Monika a közlekedési társasághoz képest. Persze hamar kiderült, hogy ezúttal tévedett. Mikor meguntuk a sétálást, egymástól függetlenül Istvánnal együtt úgy döntöttünk, hogy rákérdezünk az utcán. Mindketten úgy jártunk, hogy utcai árusnak néztek minket. Nekem válaszolni se akartak, István aztán utánakiabált az emberének, hogy csak a Media Marktot keressük, a csaj nagy röhögés után útba is igazított minket. Le kellett menni a francia vasútig, ami megint csak egy impozáns épület, modern, mozgólépcsõs, rengeteg üzlettel, a Media Markt is a vasútállomás épületében van. Ott jó sok idõt eltöltöttünk, számolgattuk az árakat, és meg kell, hogy mondjam, olcsóbbak a dolgok, mint otthon. Legalábbis a nagy részük. A konnektorhoz való átalakítót végül 8,90-ért vettük. Tulajdonképpen az se sok, ha azt vesszük, hogy otthon egyféle volt, kb a duplájáért. Elosztóért meg majd átmegyünk Németországba. :)
Megéheztünk, hazaindultunk. Egy átszállással megoldható volt az út. Még be akartunk nézni a Migrosba, ez egy élelmiszerbolt a szálláshoz nagyon közel, pont a villamosmegállónál. Olyan falusi bolt és Lidl közötti méret. Még vasárnap kinéztük az üvegen keresztül, hogy akciós, és így már olcsó a dobozos almalé. Persze, 8 órakor nem volt már nyitva, fél 7-kor bezárt. A szálláson Monikánál éppen a kultúra és szórakozás volt napirenden. A konyhában kapott el minket, nagyon kedves volt, tényleg sok mindent ajánlott, kurva jó lehetõségek vannak a városban. Gábor egyszer odasúgta nekem, hogy mehetne már, mert õ mindjárt éhen veszik. :D Monika mintha értette volna, István következõ kérdésére már azt felelte, hogy az irodájában megmutatja az interneten. Addigra már én is nagyon éhes voltam, különösen hogy a Mikivel azért ittunk egy korty pálinkát aznap este is, mielõtt Monika elõkerült volna. Vacsora közben azon röhögtünk a srácokkal, hogy a déli pizzázás közben a nagy csöndben mennyire kattogott mindannyiunk agya. Én ugye a Mikit figyeltem, õ azon tûnõdött, hogy mi miért eszünk ilyen lassan, kínjában már minden falat után ivott; István azon, hogy biztos megint õ lesz az utolsó, Gábor megint valami máson. Azon visítottunk, hogy legközelebb nem tudunk majd úgy leülni enni, hogy ne ez jusson az eszünkbe. :D Kaja után Monika hozott még egy csomó netrõl nyomtatott szórakozási lehetõséget. Nekem a legjobban a strandszerû bulihely tetszik, ami a város legmagasabb irodaházának a tetején van. A képek alapján marha jól néz ki, egyszer mindenképpen el kell menni oda, bár a Gábor tériszonyos. Monika beszélt egy kultúrkártyaszerû lehetõségrõl, amivel például kedvezményesen vagy akár ingyen lehet színházba, múzeumba, könyvtárba, uszodába járni. Persze ez is csak 15 és 25 év között váltható ki, Miki megint rábaszott. Kérdeztem Monikát, hogy egy FC Basel focimeccsre mennyi lehet a belépõ, közölte, hogy tud adni ingyenjegyet. Kapják a csapattól, mert a másik aprentas ifjúsági szállóban szoktak megszállni talán a Basel hazai meccsére ideutazó ellenfelek, vagy én nem tudom. A lényeg, hogy erre nem kell pénzt kiadni, és amúgy is érdekelt volna.
Estére filmezést beszéltünk a srácokkal, de elbasztuk az idõt a számítógépteremben, úgyhogy ebbõl aztán nem lett semmi. Mikivel ketten azért megnéztünk egy rész Showder Klubot a harmadik évadból. Megbeszéltük, hogy kedden a hétfõihez hasonlóan korábban kelünk. Ráértünk egy fél órával késõbb elindulni itthonról, de engem már nagyon érdekelt a Migros a villamosmegállónál. Reggel ki is mentünk, bár a Gábor úgy emlékezett, hogy fél 9-kor nyit csak, este még szólt is. Hát, természetesen igaza volt, sebaj, legalább sétáltunk pár percet. Aznap már nem voltam hajlandó ingben menni, Gáboron kívül mindenki így döntött, galléros póló, oszt jónapot. Délelõtt angol elõadásokat hallgattunk. Az elsõt egy Marek - jól figyelj - Grzegorzewski nevû lengyel faszi tartotta. Nagyon jó fej és közvetlen ember, õ az account menedzser a cégnél. Jót beszélgettünk, esett szó a borokról, és a lengyel-magyar jó barátságról is. :) Arra azért felhívta a figyelmünket, hogy a svájciak ebben sem hasonlítanak ránk. Eleinte távolságtartóbbak, nem olyan közvetlenek, mint a lengyelek vagy a magyarok. Utána Alan Regan service desk menedzser jött Angliából, aki heti két napot tölt Bázelben. Õ fõleg a Novartisról beszélt, õ a Unisys és a Novartis közötti kapocs, és hozzánk hasonlóan field engineerként kezdte, szóval mint mondta, van hová eljutni. Szintén egy hihetetlen közvetlen és segítõkész pali, sok hasznos tanáccsal ellátott bennünket. Kávézni is kimentünk, kicsit fostunk útközben, hogy majd valami burzsuj helyre visz minket, ahol majd 30 frank lesz egy kávé, ehhez képest egy konténerbüféhez mentünk. Így is 2,90-et fizettem egy hûtõs, dobozos tejeskávéért. Úgy látszik, ezt meg kell szokni. Ha mindig az árakat figyeli az ember, éhen meg szomjan marad, az élvezetekrõl, mint a kávé, meg le lehet mondani.
Azért ebédszünetben igyekeztünk olcsóbb lehetõségeket keresni. Elõször azért megnéztük a halakkal teli medencét, amirõl Alan mesélt. Alkarnyi, színesebbnél színesebb halak, egyik sem olcsóbb 2-300 franknál, ahogy az angol mondta. Van pénz a Novartisnál bõven, a Campus hátsó fele 3-4 hónapja még a város utcáihoz tartozott, ezt is Alantõl tudjuk. Csak aztán a gyógyszercég terjeszkedik, és megvette a várostól kedvesen... Talán innen a pénz a villamosokra meg minden másra. Szóval ebédszünetben meg olcsó kaját kerestünk, de a fõtt ételbõl nehezen engedett volna mindegyikünk, így aztán egy újabb üvegcsodában találtuk magunkat a Campus közepén. Fabrikstrasse - Novartis Campus CantineValami rózsához tudnám hasolnítani. Kör alaprajzú, de legyezõszerûen újabb üvegszárnyak merednek az ég felé. A bejáratnál találkoztunk két magyar csajjal, 30 körüliek, de a köszönés viszonzásán túl jobban nem érdeklõdtek a velünk való beszélgetésre. Pedig a tervem szerint tõlük tudtuk volna meg, hol érdemes ebédelni. Semmi gond, megoldottuk magunk. Különféle szekciókra van osztva az étterem, világkonyha, regionális ízek, saláta- és levesbár, snackbár, talán ennyi. Rendesen chefsapkás szakácsok, úgy éreztem magam, mint valami ötcsillagos szálloda éttermében, annak ellenére, hogy sose voltam olyan helyen. Mi végül sajtos csirkehúst ettünk spätzlével, valami szósszal, bár én épp egy tésztával teli mélytányért cipelõ fickót figyeltem, mikor Miki szólt, hogy van hús is. :D 15 valamennyit fizettünk az ételért meg egy fél liter ásványvízért, amit elsõre sokallottam. Aztán utánaszámolva már nem is vészes az itteni fizetéshez képest. Havonta 20 munkanappal számolva 300 frank körül van a meleg kaja, amihez a 700 frankos szállásköltséget hozzáadva még mindig marad a cost of livingként adott pénzbõl például hideg kajára való. Egész jó izû is volt az ebéd, sõt a mennyiséggel sem voltak különösebb problémák. Elég hangulatos volt, ahogy ebédszünetben meglepték a Campust az emberek. Alan szerint tízezer ember munkahelye lesz, ha befejezõdnek a mostani felújítások, építkezések. Most talán 8 ezren lehetnek.
Délután Remo tartott elõadást. Mivel a laptopjainkat valószínáleg csak a bevándorlós kártyánk kiállítása (kb 2 hét) után kapjuk meg a Novartistól, a szabályokról mesélt. A Novartis elég szigorú cég, érthetõ is, a gyógyszeriparban különösen kemény farkastörvények uralkodnak, mocskos nagy pénzek mozognak, az üzleti titkokat hihetetlen feszesen kell kezelni. A technológiai jellegû elõadásokat Remoék szeretnék úgy megtartani, hogy már elõttünk is van számítógép. Ez mindenképpen pozitív például az IBM-hez képest, ahol sok technikai dolog csak lógott a levegõben, mivel nem tudtuk együtt csinálni az elõadóval. Remo legutolsó hírei szerint a laptop kiadásához talán a papír is elég lesz, amit a hivatalban kaptunk a kártyánk kiállításáig, így akár már pénteken is megkaphatjuk. A papírral kellett a közlekedési vállalatnál (BVB) a bérletet is kiváltani, azzal tudunk telefont, internetet vásárolni. A bankszámla nyitásához is szükség lesz rá, Myriam már meg is beszélte a Credit Suisse-nél az emberével, csütörtökön 4-re vár bennünket. Szóval Remo elõadása. Közben tényleg majdnem elaludtam, csodálom, hogy nem pofozott fel, nehéz volt az egész napi angol után újra a németet hallgatni, rendesen húzott már a fejem. (Ehhez képest már most is negyed kettõ van, aztán itt gépelek még mindig.) Alig vártam, hogy végezzen, aztán elvitt minket néhány épülettel odébb a Unisys Novartis Campus-béli szervizközpontjába. Na, az aztán még egy igazi biodroid hely, ha láttátok volna az egyik srácot, akit mi láttunk, értenétek, remélem, oda minél kevesebbszer visz az utunk. Az irodában újra a faszverés volt napirenden. Fél 4-tõl megint csak azt vártuk, hátha jön valaki, akivel végre a Miki és az István is elmehet megnézni, hogy is zajlik egy helyszíni munkavégzés, amilyet majd nekünk is csinálni kell. Az utolsó háromnegyed órában kínunkban már az egyik srácot interjúvoltuk, hogy hol érdemes telefont vásárolni. Még Michael Nied mondta elsõ nap, hogy a Unisys Swisscommal kötött szerzõdése alapján egy frankért lehet telefont venni, a számlán szereplõ üzleti hívásokat ráadásul ki is fizetné a cég. Ehhez képest aztán elõzõ nap a neten túrva minden mobiltársaságnál találtunk egy frankért vihetõ készülékeket. Végül Alant találtuk be a kérdéssel, elsõ szóra felhívta volna Michaelt, de hangposta jelentkezett. Azt mondta, holnap megy Thalwilba, ott mindenképp keres nekünk valakit, aki tud válaszolni. Azért munka után magunk is utánakérdeztünk a városban, de nem a Swisscomnál, hanem a Sunrise-nál. Háromnegyed órát álltunk sorba, mert mindkét ügyintézõ valami hisztis vevõvel bajlódott. Végül kaptunk ajánlatot, ami igazából csak akkor kedvezõ, ha már van Sunrise-os internet-végpont a szálláson, különben a kiépítés 100-150 frankba kerül. Ezután persze már jól hangzó ajánlatot kaptunk, de kell hozzá a vezetékes telefon is, szóval ez valószínû nem pálya, a Swisscom meg bezárt, amíg emitt sorban álltunk. Kicsit sétáltunk, majd bementünk egy Coop-ba. Az otthonihoz hasonlóan ez is olyan bolt, ami mindenhol megtalálható. Itt viszont a kicsitõl az egészen nagyig, méret szerint egyre bõvülõ árukészlettel, a cipõig, ruháig bezárólag. Ez egy élelmiszereket árusító fajta volt, hát ki is kellett akadni, mert ez aztán tényleg drága volt. Azért a Miki és az István vettek valami frissen kisült pékárut, amit egy téren fiatalok freestyle jazz-zenéje és kellemes mennyiségû ember mellett el is fogyasztottunk a tér lépcsõjén ülve.
Hazafelé megint nem tudtunk bemenni a Migrosba, mert megint bezárt addigra. A szálláson találkoztunk a vezetõvel, akirõl én egész eddig azt hittem, hogy Monika az. Nos, a mai új arcot Beatrice-nak hívják, talán tulajdonos is, vagy mifene. Kedves õ is, de nekem valamiért még vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, nem tudom, miért. Beszélgettünk pár percet, majd megvacsoráztunk a srácokkal. Utána az én szobámban gyûltünk össze. Istvánnal a Vista meg az én XP-m összehangolásán dolgoztunk, ami kicsit nehezen ugyan, de azért sikerült. Kicsit játszottunk, közben megjött a Miki, aki megint feldobta a Showder Klubos ötletét. Hívtuk is a le a Gábort, aztán négyen megnéztünk egy részt. Na, már ezután láttam, hogy idõben fekvés ma se lesz, mert sok mesélnivalóm van, úgyhogy el is mentünk szépen fürdeni mindannyian, õk már biztosan alszanak is régen. Szerdán fõleg a Removal leszünk, remélem, nem megint a dögunalom lesz, mint az elsõ két délutánon. Gábor már este megy németre is, mi a Mikivel majd csak jövõ szerdától járunk majd. Gábornak lesz a kezdõ este 6-tól 8-ig, nekünk a haladó utána 10-ig, szerdán és pénteken. Mit ne mondjak, fasza lesz, olyankor este nem tudom, mit fogok megérteni a tananyagból. De ez van, újra jól akarok beszélni németül, úgyhogy tolni kell rendesen. Most jó éjszakát, bár ma már le nem megyek feltölteni ezt a bejegyzést, majd reggel, addigra meg úgyse lesz aktuális. Mindegy, jó éjt!

 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. aug. 12. 7:31 | címkék: Bázel, munka, napom | 3 komment

Elsõ bejegyzés Bázelbõl

Kezdjük a pénteknél, mert azóta nem született új bejegyzés. Délelõtt apával még bementünk Fehérvárra, bank, pénzváltó, meg a délutáni sütögetésre ez-az a Tescoból. Együtt tartottuk a Flóra születésnapját az én, hát, hogy is mondjam, búcsúztatómmal talán. Egy kis grillezés, torta, kellemes beszélgetés, iszogatás, jól éreztem magam. Az unokanõvéremék is a faluban voltak a hétvégén, õket is áthívtuk, nekik teljesen új volt ez Svájc-dolog, és ahogy meséltem mindent újra az elejérõl, egyre jobban ráhangolódtam a dologra. Este elbúcsúztam a húgomtól és a barátjától, majd volt egy, hmmm, érdekes msn-beszélgetésem a Kingával... Fél egykor sikerült lefeküdnöm, kettõkor meg már keltem is, mivel négyre Veszprémben kellett lenni. Az egyik kollégám, Miki, bérelt egy Volkswagen Transportert, azzal utaztunk Svájcba. Mivel Mezõberényben lakik, úgy döntöttek a szüleivel, hogy még pénteken elmennek Veszprémig, hogy másnap azzal annyival is kevesebbet kelljen vezetni. Szóval négy után nem sokkal indultunk Veszprémbõl, a szülõktõl való búcsú is könnyebb volt, mint vártam, bár még péntek este volt egy mélypontom ebbõl a szempontból is. Jó tempóban kezdtük az utat, de persze ahogy az várható volt, München elõtt bedugult a német autópálya, ha jól emlékszem, volt egy szakasz, ahol 6 kilométert tettünk meg egy óra alatt. Ezt a hat kilométert kihúzott oldalajtóval kezdtük, majd az autópályán való sétába torkollott. Felújítás, baleset, minden volt, ami nem kellett, szóval ráértünk kicsit levegõzni. Ráadásul volt még ebbõl kettõ, egy talán München után, és még egy az osztrák határ elõtt. Talán furcsának találjátok, hogy Münchent emlegetem, nos, az a helyzet, hogy az Alpokat csak München felõl lehet gyorsforgalmi úton megkerülni. A svájci határ elõtt nem sokkal elkezdett szakadni az esõ is, szóval idõ és napsütés híján hamar elvetettük a Bodensee-i pihenõt, ahogy azt az út elején terveztük. A svájci határnál az elõzetes elvárásokhoz képest kicsit mindjárt csalódnunk kellett a svájci emberekben, nem voltak túl segítõkészek a határõrök, még a kocsiból sem szabadott kiszállnunk autópálya-matricát venni, amíg az útleveleket nem ellenõrizték, sõt késõbb a matricavásárlásnál is meglehetõsen lenézõen bántak velünk. Na, sebaj, nagy nehezen, három szándékos és több kényszerû pihenõvel végül este 8 óra környékén érkeztünk a szálláshoz Bázelbe. Nagy segítség volt a GPS, anélkül azért nehezebben találtunk volna ide. A Unisys-es HR-es hölgy nem várt meg minket, sõt elõször úgy tûnt, a szállás vezetõje, Monika sem, mert hiába csöngettünk, telefonáltunk, csak nem nyílott az ajtó. Csak elõkerült aztán, otthonról jött már motorral. Nagyon kedves, segítõkész volt, megmutatta a szobánkat, majd mind a négy szintet végigjártuk az ifjúsági szállóban. Eszméletlen jó helyen lakunk, szóhoz sem tudtam jutni, frissen felújított, a bútorok nagy része is vadonat új. A szoba hatalmas, két emberre tervezték, de egyedül lakjuk majd. Két dupla ajtós szekrény, a szoba teljes szélességében íróasztal zárható fiókokkal, két székkel, egy nagy polc, ágy, fogas, és jön még egy fotel és egy éjjeliszekrény. Egyelõre még elég üresen kong a lépteinktõl, de a polcot már igyekeztem otthonossá tenni a tánccsoporttól kapott képpel, az kis zacskó acsai földdel meg a hamuba sült pogácsával. :)
Van zárható szekrényünk a folyosón, a konyhában, sõt a hûtõben is van mindenkinek egy doboza, amit csak a saját kulcsával tud kinyitni. Nyilván mindenkinek ismerõs a helyzet, hogy valami kedvére valót talál a hûtõben, ami sajnos nem az övé, de gondolja, ha egy kicsit vesz belõle, abból nem lehet baj. Így szokott minden eltûnni, a "fogyasztó" viszont soha nem kerül elõ. Pénzt, értéket minden további nélkül hagyhatunk a nyitott szobában Monika szerint, de a hûtõben a dobozba pakoljunk. A hûtõn amúgy nem kell nekünk, gyakornokoknak osztozunk a tanulókkal, ahogy mélyhûtõ is külön van nekik.
A földszinten a konyha és az irodák mellett van egy tanulószoba (sose fogjuk használni, egy asztal az egész négy székkel), a számítógépes terem, 4 gép meg egy nyomtató, Mikivel késõbb próbáltunk hazaírni, de jelszó híján nem sikerült. Van egy nappaliszerû helyiség két kanapéval, fotelekkel, biliárdasztal, bárpult saját hûtõvel, bárszékekkel, és innen nyílik az erkély is. Van még egy nagy és világos ebédlõ. Az egész épületre jellemzõ, hogy világos, a szobák rövidebb oldala is teljes szélességében ablakos. Kivéve az alagsort, ahová értelemszerûen kevés természetes fény jut, sõt az egész szint bunker jellegû. Legalábbis még nem sikerült magyarázatot találni a jó húsz centi vastag vasajtókra és -ablakokra. :) Ezen a szinten lehet egyébként a sportolni, itt található egy szoba csocsó- és pingpongasztallal, bokszzsákkal, egy másikban tekepálya van. Alagsori még a tévészoba, a mosókonyha, a biciklitároló is. Amint lehet, igyekszem képeket csinálni a szállásról, és közzétenni.
Szombat este még kicsit tekéztünk meg söröztünk, de nem tartott soká, kimerített az utazás, hiába bólintottam be párszor az úton, kellett már egy rendes alvás. Meg egy jólesõ zuhany, igényes a fürdõ is, egyáltalán nincs tömegszállás jellege, nem az a három zuhanyrózsa a falon, aztán egymás seggében állunk alatta. Szépen szeparált kabinok, fogas a belépõn, zuhanyfüggöny, ráadásul a mosdóknál is van mindenkinek saját szekrénye. Fürdés után annak rendje és módja szerint bele is süppedtem az ágyba, amit Miki anyukája nagyon kedvesen megvetett nekünk, míg mi lent szórakoztunk. Jól aludtam, bár a takaró elég vastag, kicsit melegem volt alatta.
Mikivel az elsõ emeleten kaptunk szobát, én a 107-est, Gábor és István, a késõbb érkezett kollégák a felettünk lévõ szinten laknak. Õk szombat este indultak Gyõrbõl kocsival. Kérdezték SMS-ben, milyen a szállás, beadtuk nekik, hogy egy rakás szar, el is hitték. :) Vasárnap hajnalban, 5 körül érkeztek. Miki állítólag próbált felkelteni, de miután semmire se reagáltam, hagyott aludni. Végül negyed nyolc, fél nyolc tájban ébredtem, beszélgetést hallottam. Kimásztam az ágyból, mert el akartam köszönni a szüleitõl és az öccsétõl. Együtt megreggeliztünk, õk 9 körül hazaindultak. Mikivel elpakoltuk a cuccunkat, aztán megvizsgáltuk a mosógépet. Mire végeztünk, István is belébredt. Beszélgettünk egy kicsit, közben Gábor is magához tért, úgyhogy megpróbáltuk nekik elmagyarázni, amit elõzõ este Monikától hallottunk. Õszintén szólva a fele dologról lemaradtam, mert bámultam az új lakóhelyem, miközben beszélt, fáradt is voltam, meg hát a svájci német tényleg nem egy Hochdeutsch, bár Monika azért igyekszik szépen beszélni. Miután Gábor és István is kitöltötték a papírokat, ebédeltünk egy kis szendvicset, aztán elindultunk a városba. Egy darabig mentünk saját kútfõbõl választva az útirányt, de hamar visszafordultunk a Monikától kapott térképekért és villamosmenetrendekért. Úgy döntöttünk, megkeressük a Novartis Campust, ahová hétfõ reggel dolgozni kell menni. Gyalog indultunk el a villamossínek mentén, de egy fél óra séta után melegünk is lett, meg kellõen el is fáradtunk ahhoz, hogy vegyünk egy-egy sört, és megigyuk egy padon. :) Egy jó órát ültünk, figyelgettük az embereket, beszélgettünk, aztán nekiindultunk megint. A következõ villamosmegállóban, ahol egyébként is át kell majd szállnunk, a bliccelés mellett döntöttünk, illetve István a pesti rutinjával olyan gyorsan fellépett a leghátsó ajtón, hogy nekünk aztán eszünkbe sem jutott, hogy nem követjük. :D A Novartis Campusnál leszálltunk, sétálva indultunk visszafelé. A hídon a Rajna fölé könyökölve kapott el elõször a Svájc-fíling, amikor végignéztem a városon. Korábban már vártuk ezt Mikivel, de megbeszéltük, hogy fogalmunk sincs, milyen érzése kell, hogy legyen az embernek Svájcban. Ott a hídon ez az izgalom volt leginkább. Forgalmas város, háromféle rendszámú autó, emberek színes kavalkádja, helyiek mellett indiaiak, arabok, négerek, valóban sokféle ez a város. Az egyik utcában üvegpalota, néhány száz méterrel odébb csöndes parkban fekszenek, a Rajna partján padokon ülnek az emberek, fiatalok kosaraznak a sportpályán. Séta közben az éttermek árait is figyelgettük, hát, 15-20 frank alatt nem találtunk semmit, és ez nagyjából mindenhol valami salátát jelentett. Végül egy török kajáldában ettünk 10,50-ért egy gyros-szerûséget, csak ez nem pitában volt, hanem feltekerték, azt mondanám, hogy a Yufka Dönerre hasonlított. István pizzát választott, de mi jobban jártunk, bár azt mondtam, hogy soha nem ettem még meg ilyen gyorsan 1900 forintot. Kicsit sétáltunk még, de aztán megint villamosra szálltunk, és visszautaztunk a szállásra. Fél 8 körül lehetett, felmentem a Gáborhoz a laptoppal, mert õ hozott magával átalakítót a svájci konnektorokhoz. Amik amúgy meglehetõsen érdekesek, eddig legalább háromfélével találkoztam, ezek között volt olyan is, amibe az itteni éjjeli lámpa csatlakozóját sem sikerült bedugni. Akik tisztában vannak a mûszaki képességeimmel, azoknak mondanám, hogy nem nekem nem sikerült, én konkrétan meg sem próbáltam, mert az én szobámban ilyen konnektor nincsen. :) Elkezdtem írni ezt a bejegyzést, de aztán inkább beszélgettem a Gáborral. Közben lassan szivárogtak az emberek a szállásra, Svájcban már kezdõdik az iskola. Aztán megjött Monika is, az irodájában beszélgettünk vele, felelt pár kérdésünkre fõleg az utazással kapcsolatban. Õszintén szólva majdnem elaludtam közben, néha nem is értettem, mit beszél, kicsit fosok is attól, hogy ez késõbb se lesz jobb. A szobába menet összefutottunk pár sráccal, bemutatkoztak, de Ullysesen kívül egyiknek sem értettük a nevét. Aztán én még találkoztam egy Peterrel, próbált érdeklõdni, de nem bírtam beszélni vele, valahogy nem lettek mondatok a szavakból, úgyhogy egy schönen Abenddel búcsúzott is hamar. Kicsit erõltettem még a blogolást, de aztán inkább Istvánnal filmeztem egy fél órát. Megbeszéltük a srácokkal, mikor kelünk, holnap fél 9-re kell a Novartishoz menni, fényképet csinálnak rólunk a belépõkártyához, 9-kor pedig kezdõdnek az elõadások. Zuhany után a szobám elõtt Monika feddte meg a régi lakókat, hogy ne csináljanak már úgy, mint aki nem ismeri a házirendet. Mikivel meg a Gáborral beszéltük is elõtte, hogy fura, hogy 10 után is hangosan szól a zene, meg mindenfelé mászkálnak, mi meg naiv gyerekek módjára azt hittük, itt ilyen nem lesz.
Most vasárnap este, illetve már hétfõ van, negyed egy. Leültem befejezni a blogot, reggel igyekszem is feltölteni. Elõre is elnézést kérek, ha hiányzik a szövegbõl az összetartó erõ, de mostanra tényleg nagyon fáradt vagyok, ráadásul annyi mindent akartam leírni egyszerre. Pedig biztos, hogy még maradt is ki valami. Kép most nem lesz a szöveg mellé, talán késõbb keresek mellé valamit, de reggel valószínûleg vasalnom is kell, mert azt beszéltük, hogy ingben megyünk, szóval a képet senki ne kérje számon egyelõre.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. aug. 10. 21:30 | címkék: Bázel, utazás | 8 komment

Visszaszámlálás

Sok mindent nem tudok most írni. Elbúcsúztam mindenkitől, 6 óra múlva már biztosan úton leszünk. Viszlát, Magyarország!
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. aug. 7. 22:30 | címkék: utazás | még nincsenek kommentek
« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »