Helvetia looks at the Rhine

Kezdjük is a legelsőként megemlített, és a legszárazabb témával, a főnöki ebéddel. Ortwin, az új, ógermán nevű, műbűbájtól duzzadó észak-német felettesünk vezetési stílusa szerint kijelölt, kommunikációval kikövezett, menedzsermosollyal szegélyezett út második állomásával. Az első ugyanis az ebédről szóló megbeszélés volt, ahol húsz perc alatt mindjárt sikerült megutáltatnia magát négyünknél. Az egyik mondatában még biztosított minket a támogatásáról, a másikban már Remohoz zavart minket, mert ő nem ér rá a problémáinkkal foglalkozni. Kedélyes mosoly mögé bújtatott oltásokkal tarkítva közölte, hogy együtt foguk ebédelni vele és néhány Novartis-fejessel valamikor azon a héten. A következő egy hetet beszűkült gyomorral töltöttem, ugyanis ennyi idő telt el a tényleges munkaebédig. Amitől egyáltalán nem kellett tartanom, bár az épület előtt az öltönyösöket várva már kurvára minden bajom volt. Egyetlen ember jelent meg végül, Daniel, valami Novartisos IT-dolgozó, még csak nem is öltönyben. Nagyon kedves, szimpatikus megjelenésű úr, teljesen baráti hangulatban fogyasztottuk el az ételt, bár Ortwin többször kísérletezett ingoványos talajra terelni a beszélgetést. De a politika és a gazdaság is nyelvi problémák nélkül lepergett rólunk, büszkén álltuk a sarat. Ahogy aztán Ortwin beszámolt róla, elégedett is volt velünk a Novartisos bátyja, csak a németünket találta kicsit gyengének. Na, most szerintem ez Ortwin személyes véleménye, csak így egyszerűbb volt elmondania. Ugyanis ő az, akinek a folyamatos vigyorgástól artikulátlanná válik a beszéde, és minden második szavát úgy kell kitalálni, a másik fószert mindannyian értettük, válaszoltunk neki.
Az első megbeszélésen szóvá tettük az oktatások hiányát, ennek eredménye egy hetes kényszerpihenő lett. Mindenki más megszakadt, annyi hibajegy érkezett be, nekünk meg nem oszthattak a diszpécserek semmit. Helyette adtak egy linket egy rakás tömény és vajmi kevés hasznos információt sejtető olvasnivalóval, hogy tanuljunk. Az ebéd napján kaptunk újra tennivalót, és az aznapi ügyfeleinket felhívták, hogy megtudakolják, mennyire elégedettek a munkánkkal. Azóta gyakorlatilag három igen izgalmas feladat permutálódik a mindennapjainkban, mindegyik hardvermozgatással kapcsolatos. Mostanában kicserélhetünk heti 2-3 akksit. Jeszoké... Néhány hete jeleztük a felháborodásunkat a magyar HR felé, akik az itteni igen divatos szóval eszkalálták, azaz magasabb szintre terjesztették a dolgot, és ígértek valami oktatást novemberre. Na, majd meglátjuk...

Az ebédhez képest jelentősen nagyobb lelkesedéssel ugrottunk neki négy hete az első kollégákkal töltött esténknek. Három hétvégén keresztül Oktoberfest volt a ZicZac nevű szórakozóhelyen, ami ez idő tájt évek óta állandó helyszíne az AWB-knek. Ennek az első napjára sikerült eljutnunk Gábor kivételével hármunknak, ő mire a németjéről odaért, már nem volt kedve bejönni, és a bő félórásra jósolt várakozási idő se lelkesítette túlzottan. Illetve az sem, hogy addigra már tudtam neki mesélni a literes korsó sörökről. Vagy még tudtam mesélni... Ugyanis mi 9 óra körül már ott voltunk, az első Maß után megérkezett Stevie, neki köszönhetően jöttek sorban a Jägermeisterek is, majd a második és a harmadik liter sör. Közben hogy, hogy nem, az asztal tetején találtam magam. Illetve mindenki az asztal tetején volt, dőlt a sör, a bajor ruhás lányok nem győzték cipelni a korsókat. Egy korábban sosem tapasztalt érzés kerített hatalmába, ahogy összeborulva üvöltöttem a kollégákkal egy-egy általam is ismert dalt. Kultúrájában többnek érezhettem magam a mellettem ugráló két másik magyarnál. Köszönhetem ezt is a Kingának és a vele töltött idő alatt átélt utánozhatatlan hangulatú szári összetartásoknak...
Aztán kezdett elbaszódni az este. Az első vécére vezető utamról úgy értem vissza, hogy nem tudtam, hol a szemüvegem. Bizonytalan ideig tartó veszett keresést követően jobbnak láttam hazamenni. Ebben Gábor sietett a segítségemre kocsival, mert a ZicZac a 6-os villamos vonalának jóformán a másik végén található. Közben kaptam egy nehezen dekódolható SMS-t Istvántól, hogy megtalálta a szemüvegem, de valószínűleg nem fogok neki örülni. Másnap aztán tényleg így lett, még felismerhető volt egykoron szemüveg mivolta, de kíméletlenül megtiporták. Megpróbáltam újrahajtogatni, de az orrnyerge a kezembe porladt. Kénytelen voltam beismerni, hogy megtörtént velem az, amiért eddig talán a legjobban lenéztem az embereket. Korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy tudja valaki elhagyni a fejéről a szemüvegét, azt a dolgot, ami a látássérült emberek egyik legnagyobb kincse. Még gondolkodtam is, mielőtt elindultunk előző este, hogy felvegyem-e, vagy hagyjam otthon, ahogy mindig szoktam, aztán végül rosszul döntöttem. A "baleset" előtt is szerettem volna új szemüveget csináltatni, de jobb lett volna, ha jut időm tájékozódni a lehetőségekről, mint hogy aztán három hetet homályban tölteni nélküle. Azt talán felesleges is mondanom, milyen kínos volt az ügyfeleknél a monitorba belemászva elemezgetni a problémáikat. Kis optikák közti jobbra-balra küldözgetés, szemorvossal fenyegetőzés után végül újra látok. Hála Istennek, olyan szemüvegem van, amilyenre vágytam, az előzővel ellentétben örömmel hordom. A történet apró adaléka még, hogy előtte egy disznókezű fodrász megcsonkított. Direkt közöltem vele, hogy hosszas vívódás után elhatároztam, újra megkísérelem megnöveszteni a hajam, és csak kicsit szabjon le a végéből. Ehhez képest ormótlan, mindennemű szépérzéket bántó frizurát kreált, mindezt a buli napjára. Másnap a Gáborral letolattam az egészet. Hogy jön ez a szemüveghez? Nehéz volt a fejformámhoz és az ízlésemnek megfelelő szemüvegkeretet választani egy olyan arcra, amelyet a tükörben meglátva nem hittem el, hogy hozzám tartozik, annyira kerek.
Azt azért még elmondanám mentségemre, hogy az Oktoberfestes estén István és Miki is beleült a teleportba, és nem csak az én szemüvegem temetője lett a morgartenringi kocsma. ;) Miki rákövetkező héten még megismételte a ZicZac-estét, én jobbnak láttam egy ideig pihentetni a szórakozás ezen formáját. Azóta a kollégák is meséltek ezt-azt, Stevie számolatlanul hagyta el a pulóvereit és a telefonjait a korábbi Oktoberfesteken, Montinak "úgyse ég" címszóval lángra lobbantották a szakállát, Mirko az idein végigvágta az alkarját egy koccintásnál eltört, de továbbra is vadul lóbált korsóval... Veszélyes világ ez. :)

A ZicZac-os borulást következő hétvégén valami nagyon furcsa történt, ami igencsak megviselte a szemüveg miatt már amúgy is kissé tépett gyermeklelkemet. Egy lány érkezett hétvégére a Wohnheimba. (A srác, akihez jött, neve elhallgatását kérte, szóval legyen elég ennyi. Aztán mindhárman úgy tisztázzák le a dolgot a kérdésekkel kopogtatókkal, ahogy akarják.) Ami engem illet, kifejezetten szarul viseltem az udvarlásukat, egymáshoz intézett kedves szavaikat, apró puszikat, simogatásokat, a kézenfogva, ölelkezve sétálást. Minduntalan a Kinga jutott eszembe róluk, főleg hogy akkortájt amúgy is rengeteget gondoltam rá. Gáborral abban az időben sokat beszélgettünk a kapcsolatokról, miután méltatlan körülmények között szakított vele a barátnője. Sajnos meg kellett állapítanunk, hogy egy évig egyedüllétre vagyunk kárhoztatva. Vagy legalábbis olyasvalakit biztos nem találunk, aki lelkiekben annyira közel áll hozzánk, mint neki az Emi és nekem a Kinga. Erre betoppan egy lány, akit bár semmilyen szempontból nem találtam vonzónak, mégis rá emlékeztet. Tömérdek megválaszolatlan kérdés merült fel bennem újra ezekben a napokban. Egy-két órát tudtam aztán beszélgetni vele MSN-en. Végül vegyes érzelmekkel álltam fel az asztaltól, de örültem, hogy legalább olvashattam azokat a szavakat, amelyeket régóta szerettem volna hallani. Azóta is nehezen viselem, hogy egy csapásra véget ért az az időszak, amelynek annyi érzelmet, tudást, tapasztalatot, új ismerőst - boldogságot köszönhetek. De elmúlt, hogy helyet adjon egy új fejezetnek, amelynek történetét itt élem meg Svájcban. Ahol ismét csupa újdonság fogad, és újra olyan dolgokkal kell megküzdenem, amelyekkel még sohasem találkoztam korábban. Hát álmodom tovább...

A legfrissebb hír, amelyet ebbe a bejegyzésbe szánok, múlt hétvégéről való, szombaton egy kellemes estét töltöttünk négy magyar fiatal társaságában. Ennek előzménye a bázeli magyarok klubján talált apróhirdetés. Egyikük, Viki, érdeklődött, hogy karácsony körül jutna-e neki egy hely valaki mellett az autóban, hogy olcsóbban megússza a hazautat Magyarországra. Mire észrevettem, és Gábor írt neki, már lefoglalta a repülőjegyet mégis, de több levélváltás után találkoztunk, és kávéztunk egyet a belvárosban. Majd múlt hétvégére meghívott négyünket a barátnőjéhez, és két további barátjukhoz. Nagyon jó volt magyar fiatalokkal beszélgetni, még ha az aprócska lakásból hely híján az erkélyre szorultunk is. Iszogattunk, nevettünk aztán Bea és Attila hazafelé, mi a két lánnyal, Vikivel és a házigazda Gabival a Paddy’s nevű ír bár felé vettük az irányt. Itt aztán nem sok időt töltöttünk mi srácok, már a bejutás is hosszadalmas volt, bent iszonyatos tömeg tolongott, ittunk egy sört, körbedulakodtuk mindkét szintet, aztán hazataxiztunk. Viki azóta is írt már, Gábor Attilával is egyezkedett e-mailben, remélem, hamarosan megismételjük a múlt szombatot, én nagyon jól éreztem magam.

Ezen a hétvégén pedig megkezdődött a három hétig tartó Herbstmesse, azaz a bázeli búcsú, illetve Gábor családja érkezett látogatóba. Ezekről az élményeimről számolok be a következő posztban. A mostaniban a Dreiländerecknél, azaz Svájc, Németország és Franciaország határán István által készített fényképekből mutatok néhányat.