Flórára várva

Az elmúlt három hetünk beszámolója egyaránt tartalmaz kesernyés hangvételű és vidám dolgokat, egyelőre még magam sem tudom, melyik lesz többségben.

Azzal nem untatnálak benneteket, mennyire rakás szar hét volt munka szempontjából mindhárom megint. Rendkívül pozitív dolgok zajlanak viszont a Wohnheimban. Érkezett egy új gyakornok, vagy én nem is tudom, mi, hiszen teljes állásban dolgozik a Novartisnál. Olasz, Nicola névre hallgat, amely bármennyire is femininnek (jó, hogy bétaverziós, tehát angol Office-t telepítettem, most nem tudom, m-mel vagy n-nel írják ezt...) hangzik, egy srácról van szó. Mondanám, hogy tipikus olasz, de annyira sok olasszal még nem találkoztam, hogy ezt megtehetném. Mindenesetre illik rá a sztereotípia, harsány, gesztikulál, ha kell, ha nem; mindenképpen jól öltözik, jóformán csak Lacoste cucca van; és kiakadt, amikor megtudta, hogy mi magyarok édes tésztákat is eszünk. :) Azóta se jutott eszembe annak a túrós sütinek a neve, amiben spagetti van, anya, ha tudod, írd meg feltétlenül, mert a többi magyar se hisz nekem, hogy ilyen létezik! :) Annyit tudok még elmondani róla, hogy a Judit is szokta sütni. :) Nicolára visszatérve, örülök neki, hogy itt van, legalább angolul is társalgunk, és mindig jókedvre deríti az embert. Márciustól jön további öt gyakornok, ezzel foglalttá válik az összes szoba.

Azonfelül, és nem tudom, hogy ebben az olasznak mennyi szerepe van, úgy néz csak sikerül kiépít(tet)eni a vezeték nélküli hálózatot a Wohnheimban. Ő kezdett el lázadni, hogy a szerződésben nem egészen arról volt szó, hogy majd ekkor, meg majd akkor. Kicsit felrázott minket is a Csipkerózsika-álmunkból, társául szegődtunk a kérdezősködésben, bár nekünk valójában fogalmunk sincs, mi van a szerződésben, hiszen azt a Unisys kötötte az Aprentassal. Valószínűleg ez vezetett egy nagyon rosszul időzített, a kelleténél kicsit agresszívebb hangvételben megfogalmazott e-mailhez, amelyet István a tudtunk nélkül küldött el Myriamnak. Gábor kezdeményezésére pénteken rögtön munka után leültünk egy sörre megbeszélni a szerencsétlenül alakult helyzetet, illetve megoldási javaslatokat kiötletelni. Úgy érzem, felnőtt beszélgetést folytattunk, amely nem csapott át vádaskodásba. A véleménycsere eredményeképpen pedig megállapodtunk, hogy ezentúl mindannyian sokkal jobban odafigyelünk a cselekedeinkre, és igyekszünk elkerülni azt, hogy az egyén ballépéseit négyünkre, sőt a nemzetünkre általánosítsák.

Ezután hazamentünk gyorsan lezuhanyozni, kajálni és kicsit előjégerezni az estére, majd csatlakoztunk a kollégákhoz az AWB-n, amely ezúttal a tradícionális helyszínen, a Bücheli bárban kezdődött. (Amelynek valami megmagyarázhatatlan okból nincsen honlapja, szóval nem tudom itt megmutatni.) Sajnos nem tudtunk túl sokat beszélgetni, mivel eléggé szétszórva ültünk, és addigra elég nagy zsivaj is volt. Viszont Gáborral felfedeztük az itallapon az Unicumot, amit aztán gyorsan meg is ismertettünk a svájciakkal. Pont kettőnknek nem jutott, kiürült az üveg, de aztán Jägerrel kompenzáltak bennünket, amit végül nem engedtek kifizetni. :) A társaság nagy része aztán a Paddy’s-ben folytatta az estét, Gáborral és egy akkor megismert svájci sráccal mi az Atlantisba mentünk inkább. Már régóta szerettem volna megnézni, csak eddig mindig elriasztott a tömeg, és korábban azt hittem, sokkal kisebb. Péntekenként fasza kis deep housera lehet nyitni a hétvégét, jól éreztem magam, a svájci gyereket rögtön a ruhatár után elhagytuk, igazából azt se tudom, hogy hívják. Mire hazaértünk, István és Miki meglepő módon már otthon voltak, annyira nem adta nekik aznap az este.

Másnap este Gabival ketten a City Beachre mentünk, amiről már szintén sokat hallottunk, a mostani téli helyszínen, a Dreispitzhalléban tapasztaltunk először nyarat a télben. Attól eltekintve, hogy alig sikerült odatalálnunk az esőben, nagyon jót beszélgettünk, pótoltuk kicsit, ami kimaradt, mióta ő Klybeckben dolgozik. A City Beachről nem is mondok semmit, kövessétek a linket, és nézzétek meg a képeket magatok. ;) A főoldalon lévő képek a téli helyszínről valók, a nyári Messeplatzos képekért kattintsatok ide.

Vasárnap délután szaunázni mentünk a gyúrdába. Szintén ketten, mert Miki előző este betejezett, ami a laktózérzékenységével és a fáradtságával együtt kicsit kifordította. Ezért nem tartott velünk a City Beachre sem. Bio kecsketejet vett, így ahogy mondta, „nagy a valószínűsége annak, hogy ez tényleg tartalmaz is tejet”. :) A szauna marha jól esett, az újból kiújuló megfázásomra is jótékony hatást gyakorolt, egyedül a nyakláncomat felejtettem el ostoba módon levetni, így 10 perc mozdulatlanság után igencsak meglepődtem, amikor lyukat égetett körbe a nyakamon.

Utána ittunk egy kávét a Starbucksban, mert mégiscsak ott igazán finom, majd beültünk a Mittébe, ahol a kávé árát és (szerintem) minőségen aluli voltát ellensúlyozandó, legalább nem kell félóránként jelszót kérni az internethasználathoz. Kicsit tudtam beszélni a családdal is, de sajnos csak MSN-en, még mindig vergődök a webkamera és a mikrofon életre keltésén a Windows 7 alatt.

Mindent egybevetve ez volt az eddigi legjobb hétvégém a svájci tartózkodásom során, ezúton is köszönöm mindenkinek, aki szerepet vállalt benne.


Rákövetkező pénteken volt Bázelben a Múzeumok Éjszakája. István kettőnknek már a Campuson beszerezte az ingyenjegyet, a 25 éven felüliek is féláron, 10 frankért kapták meg a Novartisos belépőkártyával. Este hattól hajnali kettőig lehetett garázdálkodni a résztvevő múzeumokban, a többségükben a szokásos kiállítások mellett különleges ajánlatokkal is várták az embert. Ebbe a múzeum profiljához tartozó időszakos kiállításokon és programokon kívül például étel- és italmérés is beletartozott. Nem is beszélve a csak erre az estére üzembe állított buszjáratokról, amelyek az összes múzeumot útba ejtették, illetve a pont Riehen felé közlekedő oldtimer villamosokról.

Nagyon vártam ezt az estét, de azon a héten is kimerített és kiakasztott a munka, így a pénteki munkaidő lejártának közeledtével egyre szívesebben mentem volna inkább sörözni valahová. Főleg amikor kiderült, hogy nem légből kapott szóbeszéd, hogy alig látni valamit a kiállításokból, viszont rengeteg ember van. Az első állomáson, a Kunstmuseumban majdnem sikerült is elaludni, mire megtaláltuk a számomra ismertebb festők műveit. Persze, szépek a középkori festmények is, de valahogy a negyvennyolcadik ikon után már nem tud lekötni. Gábor és István fel is ismerték, hogy tovább kell haladniuk, bennünk Mikivel még buzgón lüktetett az akarat, hogy ha már bejöttünk, megnézünk mindent. Másodszorra az utca túloldalán lévő Antikenmuseumba látogattunk, ez már egy fokkal érdekesebb volt, de úgy éjfél után nem sokkal, az egyiptomi részre érve megint ásítozni kezdtem. Ezután újraegyesítettük a társaságot, és a mindannyiunkat érdeklő, több szempontból is monumentális Museum Tinguelyt választottuk utolsó állomásként. Ez már jóval közelebb állt a valahol mélyen még bennem rejlő mérnökszívhez. Hazafelé múzeumos busszal terveztünk menni, de azt nem kalkuláltuk be, hogy a térképen hozzánk legközelebb jelölt múzeum azért odébb van még a Wohnheimtól. Sebaj, legalább megtehettünk néhány megállót az oldtimer villamossal.

Másnapra a péntekről elmaradt gyúrás jutott, de meg kell mondjam, nagyon jól esett, és elégedett voltam a teljesítményemmel is. Hazaérve még püföltem egy kicsit az alagsori bokszzsákot is. Persze szét is basztam vele az ujjaimat, úgy látszik, nem véletlenül találták ki a bokszkesztyűt, mindenesetre jó volt mozogni, elfáradni.

Vasárnap takarítottam, illetve a privát és a céges laptopon is rendet kellett tennem különféle okokból... A többiek a péntek este véletlenül felfedezett óvárostba mentek sétálni és fotózni (innen a képek, ezúttal Mikitől), én viszont mindenképpen el akartam intézni az előbb említett dolgokat.


Erre a hétvégére viszont elbaszódott a hangulatom, és tulajdonképp meg se tudom mondani, mitől. Vannak fizikai és lelki tényezői is, hogy melyik mekkora hangsúllyal, nem tudom megmondani, tényleg. Szerepe van a német esténknek is, amelyet tökéletesre szerettem volna szervezni, erre időközben kiderült, hogy a megszavazott szombat egybeesik a húgom itt eltöltendő hosszú hétvégéjével. Sebaj, megbeszéltem vele, így is élvezni fogja, szívesen megismeri a barátaimat, majd átnézi a németet, jó lesz - engem mégsem nyugtatott meg teljesen. Egyszerűen nem így terveztem, így sem tölt itt olyan sok időt, most meg még más dolgom is lesz közben. Azóta megtudtam, hogy Steven kívül Amara se tud eljönni. Ez nem csak azért tört le, mert nekem hiányozni fog, hanem mert fogalmam sincs, a többiekre milyen hatást gyakorol, ha kiderül, hogy a leginkább központi személyiség nem lesz jelen. Be kéne már látnom, hogy nincs tökéletes, annak kell örülni, ami jut, és abban a pozitívat látni. Milyen egyszerű mondat, és sokszor milyen nehezemre esik mégis így cselekedni... Ráadásul felszínre tört a (talán mondhatom) régi énem, aki előkotorja az összes problémáját, ha egy előkerül, szóval ez a hétvége nem telt éppen pozitív gondolatokkal. Bár a külvilágnak igyekeztem kevés jelét adni ennek, sikerült jól bemutatnom ezt az oldalamat is szegény Eminek, aki Gáborral töltötte a hosszú hétvégét, ezúton is elnézést kérnék tőle.

Szombaton Luzernbe mentek kirándulni, nekem viszont kedvem sem volt, és ezzel az ő hangulatukat sem akartam elrontani, meg farmert kell vennem asap. A valaha volt legjobb nadrágom ülepe kilyukadt, és bár hiányát egyelőre pótolhatatlannak érzem, valamit mégis muszáj lenne keríteni helyette. Úgyhogy én Luzern helyett a Stückibe mentem. Az időjárási viszonyokat tekintve talán jobban is jártam, viszont lassan tényleg igaz lesz, amit már néhány hónapja is mondtam: én valószínűleg nem kapok magamra nadrágot ebben az országban. Alapvetően nem sokat láttam, ami egyáltalán tetszik, ebből ki kellett szűrni a kurva drágákat, a maradék meg valami elbaszott méretezésű. Ráadásul a svájci eladóknál az érdeklődés sem olyan egyszerű, bár ismét találtam egy olyat, aki valamilyen módon Magyarországhoz kötődik. Kicsit dumáltunk, de volt egy fura érzésem, hogy homár, úgyhogy elköszöntem és beutaztam a városba egy kávéra. Blogot írogattam, ami az alapvető szükségletek ellátásán kívül kitöltötte a hétvége többi részét is.

Wettsteinbrücke

A héten viszont minden fasza lesz, már látom. Jön a Flóra, és szépen megmutatom neki, milyen csodás városban élek, milyen rendkívüli helyen dolgozhatok, és milyen nagyszerű emberek vesznek körül. Alig várom!

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2010. febr. 3. 9:07 | címkék: Bázel, buli, hangulat | 7 komment

Újult erővel

Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni, egy hónapja volt, hogy felkerült az utolsó. Szégyelltem is magam már akkor is, mert lett volna mit mesélni. Azóta egy újabb hónap telt el, és csak gyarapodtak az élményeim. Viszont eltökéltem, hogy mindegyikről egyetlen rövidke bekezdést fogok írni. Ha másképp lenne, nehezen találnánk embert a Földön, aki végigolvasná. :)

Kezdjük is mindjárt a csütörtöki német utáni sörözéssel. A legutóbb még arról számoltam be, hogy nem sikerült összehozni, ketten iszogattunk a Mikivel, mert a többieknek más programjuk volt. Azóta rendszeressé vált, el sem tudnám képzelni a csütörtök estéket, hogy ne igyunk meg valamit- hol többen, hol kevesebben. A két ukrán és a macedón lányon, illetve a sajnos főállású apuka Stevenen kívül azonban mindenki megjelent eddig legalább egyszer. Szeretem ezeket az estéket, jól szórakozunk, sokat nevetünk, és egyre jobban megismerjük egymást a többiekkel. Amellett, hogy valóban hasznos, hogy egész este németül beszélgetünk, a tanfolyamot is beleszámítva 4-5 órán át folyamatosan. Össze sem hasonlítható a munkahellyel, ahol a Novartis-dolgozókkal gyakorlatilag ugyanazokat a mondatokat váltjuk nap, mint nap. December 15-én pedig egy karácsonyi vacsorát tartottunk a csoporttal egy mexikói étteremben, ahová Steve, sőt még a tanárunk is eljött. Faszán sikerült, már le is beszéltük a következő eventeket, a Welcome 2010 újévi bulit, és nálunk a magyar estet. :)

Társalgás szempontjából azért kellemesebb a légkör a Campuson is. Hála Istennek a munkatársakkal is egyre jobb a kapcsolatunk. Odajönnek hozzánk dumálni, én is odamegyek hozzájuk. Már nem csak a napi feladatokkal kapcsolatban egyeztetünk, és megoldási módszerekről kérdezünk. Érdeklődünk a másik hétvégéje felől, együtt nézzük a YouTube-videókat. Nagyot lendített az egyébként is erősödő folyamaton, hogy ismét részt vettünk egy AWB-n. Ezúttal a Dreh-Bar nevű körhintából lassan forgó forralt boros sátorrá alakított egységben kezdtük meg az estét, amely aztán egy nagyon apró kocsmában folytatódott, végül a Paddy’s-ben és a Redrocksban zárult. Eliasnak az előbbiben sikerült eltüntetni a Hugo Boss szemüvegét, szóval jelenteném halkan, nem én vagyok az egyetlen balfasz, aki így járt. :D

A kellemes munkahelyi légkör azonban sajnos csak az irodára igaz. Valami megbolondult a Campuson, mindenki most akarja elintézni az összes problémáját. Folyamatosan futkosunk, december utolsó két-három hetében naponta fél órát ültem egyhuzamban a legtöbbet, ebédszünetben. Az Assente napokra előre tele van azóta is, néha becsúszik egy-egy olyan feladat is, aminek már itt nem is sikerült időt szorítani, mégis meg kell csinálnunk. Időközben Remo hathatós segítségével teljesítettük a Novartis IT-tesztjét, aminek abban a pillanatban nagyon örültem, amikor láttam az eredményt, azóta viszont főképp csak bosszúságot okozott. Nem tudom, kinek az utasítására, de kiküldtek bennünket olyan problémákat megoldani, amelyekhez továbbra sem értünk. Fel nem fogom, miért gondolja bárki is, hogy a teamleaderünkkel közösen végigkattintgatott teszttől majd okosabbak leszünk. Mindenesetre nem hiányzott az érzés, hogy ötlettelenül álljak a felhasználó előtt, telefonálgassak összevissza, majd a hónom alatt bevigyem a laptopot az irodába, hogy ott együtt derítsük ki, mi okozhatja a gondot. Persze ez is elviselhetőbb az első hónapokhoz képest, mert a kollégák tényleg maximálisan segítőkészek, Elias valamelyik nap egyszerre segített nekem és Gábornak - amellett, hogy közben a saját dolgát is el kellett végeznie. Az előző év utolsó munkanapján viszont odáig jutottam idegileg, hogy nem vagyok hajlandó tovább dolgozni ilyen faszari cégnek. Az aznap esti céges karácsonyi vacsorán kicsit azért lehűtöttem magam, de annál azért több eszem van, hogy egy-egy elhintett dicséretféle elfeledtesse velem a beváltatlan ígéreteket. Sajnos ez rányomta a bélyegét az otthoni érdeklődőknek adott válaszaimra is, viszont úgy döntöttem, nem fogok hazudni; egyszerűen nem érzem magam olyan jól a munkahelyen, ahogyan kéne.


Az otthon töltött ünnepek krónikája előtt azonban nem hagyhatom említés nélkül a zürichi kirándulásunkat és a névnapomat sem. Előbbi egy négyen eltöltött fasza nap volt egy gyönyörű városban, amely nappal ragyogó napsütéssel várt minket, estére pedig karácsonyi fényekbe öltözött. Hihetetlen pillanatokat éltem át a Zürchersee partján a mólón lógatva a lábam, vagy a Grossmünster tornyából tekintve a városra. Gábor az ezt követő hétvégén Magyarországra utazott kapcsolatot (újra)építeni, hétfőn pedig előzetes köszöntési bejelentés, majd mégis a meglepetésig kavart változtatások után mákos gubát készítettek nekem a srácok. Hihetetlenül jóleső érzés volt. Főleg az hatott meg, hogy Gábornak még kiflit meg mákot venni is volt esze az otthon töltött, hát, kurva rövid idő alatt.

Az elmúlt két hónap leginkább feltöltő eseménye viszont az otthon töltött két hét volt. Hihetetlenül hosszú, soha véget nem érőnek tűnő úttal kezdődött a hó borította Európán keresztül, a végére már-már reményt vesztettem, hogy sose érek haza. 500 méterre a házunktól kényszerpihenőt kellett tartani, hogy feltegyük a hóláncot, és otthon is hólapátolással nyitottam, még azelőtt, hogy bementem volna a lakásba. Utána viszont két hét tömény nyugalom a családdal, beszélgetés, szórakozás, kávézás, sörözés, vacsora rég nem látott barátokkal. És egy különleges karácsony, amire már nagyon vágytam. Bár talán az tette különlegessé, hogy előtte ennyi időt töltöttünk egymástól távol. A legközelebbi hazautazás alkalmával pedig majd azok a cimborák élveznek prioritást, akikkel most sajnos nem sikerült találkozni.

Amarának tökéletesen igaza van: nagyon nehéz visszarázódni a bázeli hétköznapokba azután, hogy otthon ilyen nagyszerű időt töltöttünk. Nem is találtam a helyem egész héten. Ráadásul ezen csak rontott, hogy Gábort áthelyezték Klybeckbe, a folyó túlpartjára. Iszonyat sok időt töltöttünk korábban együtt, segítettünk a egymásnak a munkában, kávéztunk, beszélgettünk, felvidítottuk a másikat, ha szar kedve volt. Nagyon lehangolt, hogy ezentúl napközben nem találkozunk, hiányozni fog minden, amit az előbb felsoroltam. Ezen kívül a németórák is veszítettek a hangulatukból azzal, hogy a régi tanárunk szabadságon van, ezen a kurzuson már nem oktat minket. Az új tanár is teljesen jó fej, de mivel nem ismerjük annyira, kevesebb a röhögés, és még azt sem mondhatom, hogy ezáltal többet tanulunk. Mindegy, lassan újra belerázódok a dolgokba, bele kell rázódnom, és élvezni is fogom, tudom. De egyelőre nehéz, keményen keresni kell a pozitívumot mindenben.

Kicsikét ez a poszt is egyfajta visszatalálás a blogolás útjára. Kijöttem a gyakorlatból, talán nem is baj, mert így nem lett olyan terjengős ez a bejegyzés. Viszont így nem érzem annyira magaménak, de közületek talán többen lesznek, akik szívesen olvassák majd. A részletes verzió is megvan, ha valamelyik bekezdés tartalmát szívesebben olvasnátok bővebben kifejtve, jelezzétek a kommentekben, és külön bejegyzésként felteszem.

Képeket a zürichi kirándulásunk alkalmával készítettek közül válogattam. Az alábbi három viszont Bázelben készült, ezek közül a Dreh-Bar fényei nem az igaziak, ezen később lehet, javítani fogunk. Mivel megújult a freeblog szerkesztőfelülete, és ezáltal további 100 megabájt tárhelyet kaptunk, egyelőre nem volt szükség arra, hogy a flickr-ről linkeljem ide a képeket. Viszont úgy döntöttem, mégis felteszem oda ezeket, és még néhányat, ami itt nem kapott helyet. Szokjátok, mert úgy gondolom, szükség lesz rá a későbbiekben. :) Illetve így meg tudok mutatni párat azok közül is, amit nem válogattam be ide.

Szerkesztve: Oldalra került egy Flickr-logó, arra kattintva érhetitek el a fotógyűjteményem, ahol egyelőre csak a zürichi fotókat láthatjátok, a későbbiekben viszont albumokba rendezve böngészhettek a képek között. Ezen a ponton ismét fontosnak tartom megjegyezni, hogy a képeket - néhány kivétellel - nem én készítettem, nem az én érdemem (saram), ha valami különösen jól (szarul) sikerült. Átalakult az iWiW- és a Facebook-profilom elérésére szolgáló képecske is, valamint a Twitter-ablak immár a legutóbbi mikroblog-bejegyzésem mutatja. Természetesen erre kattintva továbbra is a Twitter-oldalamra juttok, ahol az összes korábbi 140 karakteres dörmögésem megtekinthető. Immár az egér bal gombjával kattintva is új böngészőfülön nyílnak a linkek. Ehhez természetesen engedélyezni kell a lapfüles böngészést, különben új ablak nyílik kattintásra. Úgy gondolom, a változások által minőségében fejlődött az oldal, a véleményeteket természetesen szívesen fogadom a hozzászólásokban.

Felkerültek Gábor Wohnheimról 2009 augusztusában és a bázeli éjszakáról 2009 szeptemberében készített képei a Flickr-re. Előbbiek nem teljesen aktuálisak, hiszen azóta üvegasztallal és bőrfotellel bővült a szobáink bútorzata, illetve kicsit át is rendeztük a berendezési tárgyakat, hogy ezeknek minél megfelelőbb helyet biztosítsunk. Ezenkívül az alagsori szabadidős terem is új festést kapott, a képen még felújítás közben látható. Remélem, örömötök lelitek a nézelődésben, a napfényes és a zöld növényzetről készült fotók kis enyhülést hozhatnak a télbe. :) Egyelőre ezzel kell beérjétek, ugyanis havonta 100 megabájtnyi fotót engedélyez feltölteni a rendszer. Igyekszem tartani az időrendet, és amint lehet, újabb fényképeket megosztani veletek. Ezekről itt a blogon, illetve a Twitteren tájékoztatlak benneteket.
Valamint még egy változásra hívnám fel a figyelmeteket a bloggal kapcsolatban. Ez az első bejegyzés, amelyet sorkizártra igazítva tekinthettek meg. Ennek használatát a nagykönyv kerülendőként említi, viszont nem kérdés, hogy ízlésesebb megjelenésű. Kérlek benneteket, hogy ha hibákat tapasztaltok a megjelenítésben, a hozzászólásokban jelezzétek!


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2010. jan. 11. 9:47 | címkék: buli, hangulat, kép, Magyarország, munka, utazás | még nincsenek kommentek

Echo 2

Tegnap megírtam az új bejegyzést, de nem vagyok vele elégedett, így egyelőre nem kerül fel. Időrendjét tekintve igencsak zavaros, nem is jutott eszembe minden, amit le akartam írni. Megpróbálom rendbetenni, de nem tudom, mennyi idő jut rá. Ez a hét különösen sűrűnek ígérkezik. Holnap a németes csoporttal megyünk karácsonyi vacsorára, szerdán meccs. Csütörtökön szintén német, bár szerintem utána most nem fogunk sörözni. Pénteken céges karácsonyi vacsora, szombaton pedig végre hazautazunk. Egy-egy karácsonyi ajándék is hiányzik még, azt sem tudom, hova sűrítem a naptárban. Illetve a képeket is be kell gyűjtenem a srácoktól.

Szeretném még azelőtt feltölteni, hogy elutaznánk, hogy aztán az otthon töltött idő külön bejegyzésbe kerülhessen. Bár Magyarországon se lesz nagyon időm üldögélni, írogatni.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. dec. 14. 9:48 | címkék: echo | 5 komment

Bazi nagy haláltorony avagy a Mesés Esés

Három hete péntek délután valami megmagyarázhatatlan okból semmi dolgunk nem volt, így Gáborral még a családja érkezése előtt körbejártuk a Campust, hogy kiválasszuk, mely épületeket érdemes megmutatni nekik. Természetesen akadnak olyan irodaházak, amelyek az abszolút favorit kategóriába esnek, ezeket ezúttal nem kerestük fel. Helyette igyekeztünk megtalálni a legmagasabb toronyházakból eső legjobb kilátást. Az egyik ilyen 16. emeletén felfedeztünk egy szinte teljesen kihalt szárnyat, a legtöbb irodában még bútorok sem voltak. Tökéletes, hogy a velem és Istvánnal kisebb turistacsoportra dagadt családnak megmutassuk, milyen csodás városban él a fiuk. Mire megérkeztek, a nap is kisütött a délutánt addig uraló szürke fellegek mögül, meséssé varázsolva az amúgy is magával ragadó látképet. Istvánnal aztán nem vártuk meg a túra végét, hagytuk Gábort is érvényesülni, végülis hozzá érkeztek látogatóba. Hazautaztunk a Werkbusszal, de nemsokára ők is követtek bennünket, és az otthoni jóságok kipakolása után egy fenséges vacsora fogadott minket. Jól elbeszélgettünk utána, nagyon-nagyon kellemes este volt, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen hibátlanul magam.

Az egész hétvégét körbelengő gondoskodó légkör nem merült ki a közös étkezésekben. Sikerült örökbefogadtatnom magam a hétvégére Gábor családjával, főképp anyukájával - ahogy ezzel már korábban viccelődtem is. :) Sajnos sikerült megfáznom, így a hegyekbe, az Eigerhez tett kirándulásukra nem tartottam velük vasárnap, de rengeteget beszélgettünk, és az együtt töltött idő az otthoni családi hangulatot költöztette a Wohnheimba.

Ugyanezen a hétvégén nyitott a Herbstmesse, azaz a bázeli búcsú is. Szombat este tettünk is egy kört a srácokkal. Ez esetben ez Miki nélkül zajlott, ő ugyanis szerda hajnalban hazarepült Magyarországra. Az apukája a hatvanadik születésnapját ünnepelte, Miki pedig hazament meglepni őt. Helyette Gábor öccse, Andris tartott velünk. Felültünk a Münsterplatznál felállított hatvan méteres óriáskerékre, amelyről jóformán az egész várost beláttuk éjszakai pompájában. Vagyis belátta, aki ki mert nézni a fülke ablakán. :P Hatalmas élményt jelentett. Hát még a Messeplatzon felállított szabadesést szimuláló tornyon töltött néhány - de annál hosszabbnak tűnő - perc. Ezt még az óriáskerékről figyeltük ki, és a nagy számnak köszönhetően Gábor befizetett minket egy menetre. Hát, most ha azt mondom, atttyavilááág, azzal még nagyon keveset árultam el az élményről. Ráadásul pont egy olyan székbe szólt a jegyem, amelyből a Ramada Plaza üveg toronyépületében láttam magunkat, ahogy 15 méteres másodpercenkénti sebességgel zuhanunk… Mindezt szintén hatvan méterről, ha már a számoknál tartunk. Állat vót, na, alig győztem ordítani. Jót is tett a torkomnak, persze, hogy másnap minden bajom volt, aztán kihagytam a hegyeket…

Hétfőn meg nem mentem dolgozni. Fájt a torkom, a fejem, fáradt voltam; jobbnak láttam inkább pihenni. 11-kor aztán meg már szégyelltem magam, mert annyira nem voltam szarul, hogy ne tudtam volna elvégezni a feladatom. Mindegy, legalább betegebb nem lettem. Gábor anyukája csinált nekem teát, egész hétvégén folyamatosan érdeklődött, nincs-e lázam, hogy érzem magam. Hétfőn ismét együtt ebédeltünk, majd búcsút vettünk egymástól. Csak köszönettel tartozom nekik a kedvességükért és a gondoskodásukért.

A nap hátralévő részét iszonyatos kínlódással töltöttem - az unalomtól. Filmet néztem, feküdtem, a több ezredik liter teát ittam. Éreztem korábban is, hogy megfáztam, és az előző hetekben igyekeztem kiteázni a betegséget. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem egészen úgy működik, mint az egyetemi éveim alatt, hogy néhány óránként haza tudok menni, vagy akár egy-egy napot "büntetlenül" kihagyni, és otthon gyógyulni. Próbáltam feszülni, hogy ne verjen le a betegség, de aztán csak sikerült neki. Egy napnál többet viszont nem kellett kihagynom, hál’ Istennek. Az irodába is vittem teát, meg NeoCitrant, ráérős időmben ittam ezt-azt, szóval megmaradok.

Pénteken már szórakozni is volt erőm, Zürichbe utaztunk. A néhány hete megismert magyar fiatalok közül Gabi zongorázik, és ő hívott minket a koncertjére még kedden este, amikor beugrottunk egy sörre illetve kávéra egy bárba. Pénteken tehát Vikivel kiegészülve kocsiba pattantunk munka és egy gyors zuhany után, mert fél 8-kor már kezdődött a műsor. Zürich pedig egy jó órányi autóútra van. Az előadás kortársként volt meghirdetve, ennek megfelelően nagy része teljesen érthetetlen maradt számunkra. Összességében régi, 1920-as évekbeli fekete-fehér némafilmek megzenésítéséről szólt, de néha olyan összevisszaságban, és a fülemet bántóan szólaltak meg a hangszerek, hogy a szünetben megváltás volt a kávéautomatához rohanni. Mégis úgy gondolom, hogy megérte elmenni, és nem csak a szocializálódás miatt. Láttunk valami újdonságot, amelyet magunktól valószínűleg eszünkbe se jutott volna megtekinteni, és egy-egy dallamot kifejezetten kellemes volt hallgatni. Gabi is felettébb boldog volt, hogy elutaztunk az előadására, ami nagyjából másfél órát tartott. Utána mindannyian sétáltunk egyet, Attila volt a kalauzunk, mivel ő Zürichben is élt korábban. Beültünk egy…, hááát, még nem étterem, de már nem dönereshez, ettünk egy gyrost, beszélgettünk. Aztán megállapodtunk, hogy hazautazunk Bázelbe, és ott megyünk el megünnepelni Miki és Gábor születésnapját. Gabi, Bea és Attila elszaladtak a vonatra, mi újra autóba szálltunk, ahol aztán nemcsak nekem, de Istvánnak és Mikinek is sikerült elaludnia. Négyünk közül aztán utóbbi volt az egyetlen, aki Vikivel és a többiekkel még megivott valamit a városban, mi hárman eldőltünk itthon.

Istvánnak másnap jött a nagynénje egy újabb adag otthoni ellátmánnyal. Mi sajnos nem találkoztunk vele, elég rövid időt töltött a Wohnheimban, amíg mi aludtunk, azután várost néztek, és a nagynéni rohant is tovább a dolgára. Kénytelen vagyok tehát a bőséges mennyiségű és kiváló pogácsát itt megköszönni, amellyel az aznapra csúsztatott ivászathoz szolgált alapozóként. :)

Amíg ők a várost járták, mi egy IKEÁ-t derítettünk fel az utolsó négyzetméterig, majd két elektronikai nagyáruházat is, míg végül Gábornak is megtaláltuk a megfelelő ajándékot a születésnapjára. Utána még gyorsan átugrottunk Németországba is, hogy legyen mit enni-inni este. A pizzavacsora elkészültéig felhívtam a húgocskámat, aki épp táncpróbán volt. Kihangosította a telefonját, így hallhattam a hangjukat egy kicsit. Nagyon hiányzott már, és örömmel hallgattam őket, ahogy az otthoni dolgokról mesélnek. Még ha nem is mindenki szólalt meg, egy picit úgy éreztem, mintha ott lennék. Csak azt nem értem, miért nekem kellett élménybeszámolót tartani megint, mikor arra itt ez a nyavalyás blog… Nem magamnak írom, öázz, hányszor mondjam még?

A pizza után előszedtem az ünnepi Feiglingot, aki nem ismerné, asszem, német kotyvalék, fügevodka, jó cucc, még az idei nemzetiségi napos első kóstolásnál megkapta az ajánlott pecsét. ;) Itt üzenném, Kenny, hogy az egyik üvegcsének az alján negyvenvalahányas szám állt, na, annyiszor egyikünk se volt hajlandó odakoppintani az asztalhoz. :D Utána még fogyasztottunk ezt-azt, ki-ki saját ízlése és habitusa szerinti italt és mennyiséget. Végül hárman indultunk útnak, István nem érezte túl jól magát, kimerítette a kevés alvás és az egész napos idegenvezetés, inkább lefeküdt aludni. Mi a 36-os busszal egyenesen a St. Jakob Arenához mentünk, újra a Musikpark A2-be. Nem kockáztattuk meg, hogy egy ismeretlen helyen valami bohóc kidobó elrontsa a születésnapi hangulatot azzal, hogy nem enged be. Ezzel itt nem is volt gond, viszont egy bő másfél órát álltunk sorba vámpírok, zombik, boszorkányok és egyéb rémségek között, mielőtt bejutottunk. Október 31-e lévén Halloween-parti volt, a jelmezben érkezőknek ingyenes belépővel, és sorsolási részvétellel. Méltó buli volt, bár Gábor elfáradt, és talán fél négy körül hazaindult, Mikivel már villamossal jöttünk haza, hétkor dőltünk az ágyba.

Csütörtökre pedig a németes csoporttársainkkal terveztünk iszogatást Mikivel. Még múlt héten érdeklődtünk, lenne-e rá igény, és nagy örömünkre egész sok jelentkező akadt. Ráadásul azok közül, akikkel jól megértjük magunkat órán, és szívesen összejárnánk velük. Végül sajnos ketten maradtunk itt is. Néhányan hazautaztak a szülőhazájukba, már órára sem jöttek, Steven, az angol srác a kisfiára kellett, hogy vigyázzon, mások egyszerűen csak elfelejtették, mert kedden nem esett róla szó. Mindenesetre jövő csütörtökre lefixáltunk egy újabb időpontot. Mikivel azért nagyon nem csüggedtünk, megittunk két sört az Amara, a spanyol lány által ajánlott eoipso nevű közeli helyen. Eszméletlen hangulatos, azt beszéltük, hogy valószínűleg a villamosok alvóhelye lehetett régen. Méretes belmagasságú tágas csarnok, egy légtér a bár és az étterem, megtartották a hatalmas vasajtót, még a WC is egészen autentikus a tejüvegek mögött. Ráadásul este fél tízig, amíg vacsorázni is lehet, tilos a dohányzás. Aznap különösen jó napom volt: végre lezárhattam a lidércnyomásos „adatmentős nő” ügyét, amely a hardware returnnel együtt már szeptember másodika óta húzódott. Megkapta az engedélyt a volt kollégája adataival való munkavégzésre, így visszaállíthattuk annak a felhasználói fiókját, és kiírhattam a levelezését. Előtte azért még levert a víz, amíg zajlott a DVD-írás, Gábort kísértem el az 503-as épületbe egy monitort kicserélni. Nem is tudom, miért tartottam vele, utálom azt az irodaházat, mióta zajlik ez az „adatmentős nő”-mizéria. Persze, hogy ugyanabba az irodahelyiségbe kellett mennünk, ahol ő is dolgozik, amikor felismertem hátulról, levert a víz, legszívesebben elrohantam volna. Mint annak idején, mikor Norbival felmentünk a Garzon Bútor raktárépületének a tetejére még a tankönyvraktáras meló elől sunnyogva, és a Márti rajtakapott minket. :) Mindegy, kimagyaráztam magam Frau Baumgartennél is, sőt, meglepően kedvesen reagált, amikor rögtön azzal nyitottam, hogy épp most írom ki a szarait lemezre. Szóval volt mire koccintani este, kár, hogy a többiek nem jöttek németről, remek hangulatban voltam, szívesen beszélgettem volna velük.

Pénteken ismét Mikivel ketten krúzoltunk, mert ő még jóformán nem is járt a Herbstmessén azon kívül, hogy minden este azon keresztül vezet az utunk a Campusról hazafelé. Gábor németen, István edzésen, úgy beszéltük meg, hogy később csatlakoznak. Ebből aztán nem lett semmi, mert mire ők jöttek volna, meguntuk a sétálást. Előtte még felültem az óriáskerékre a Mikivel is, hogy ne kelljen egyedül szomorkodnia odafent. Egész más élményt jelentett vele, és négy svájcival ülni a kabinban, és viszonylag csendben a várost csodálni, mint két hete azt hallgatni, hogy senki ne fészkalódjon, mert felborítjuk az óriáskerék egyensúlyát, és mind a Rajnában végezzük. :) Betúrtunk egy-egy sült kolbászt - Basler Herbsmesse Spezial, viccelsz? -, egy másik standnál ettünk valami baszott cukros, de ízletes habos, ostyás, csokis csodaédességet. Aztán ittunk volna egy sört megint, de addigra már fél 11 körül járt az idő, és kezdett csöpörögni az eső, szóval természetesen minden talpalatnyi értelmes embereknek való hely foglalt volt a belvárosban. Fel is hívtuk a srácokat, hogy nem érdemes beutazniuk, majd másnap pótoljuk.

Nos, a másnapból az lett, hogy miután szolidban megnéztünk két rész Dextert, Gábor kitalálta, hogy kezdjünk el iszogatni, aztán menjünk be valahová, és ha buli lesz megint, hát, Istenem. Még pénteken a helyi ingyenes napilapban találtam partiajánlót, aznap fel is túrtam kora este az internet (höhö), hogy tájékozódjak a helyszínekről. Legalább tíz különböző helyet találtam, bár őszintén szólva inkább csak azoknak néztem utána, ahol elektronikus zenei event szerepelt a programban. Szívesen mentem volna már egy olyan szórakozóhelyre, ahol ínyemre való zene szól. Messzire nem akartunk menni, mert a változatosság kedvéért megint esett, de ezúttal megnéztünk volna valami újat. Gáborral ketten meg is szavaztuk magunknak a Singerhaust a Marktplatzon. István és Miki lelki világához nem áll túl közel ez a fajta zenei stílus, így ők ismét Paddy Reilly ír bárjában kötöttek ki a Heuwaage-viaduktnál. Nem is baj, hogy nem maradtunk négyen együtt, mert így mindannyian maradéktalanul jól szórakoztunk. Gáboron is láttam végre, hogy felszabadult, bár gondolom, ehhez az igényes helyen és a régóta áhított zenén kívül hozzájárult a pár Jäger meg sör is, amit még beküldtünk odabent. A bejutásnál sem akadtak nehézségek ezen a helyen sem, hála Istennek, magyarán minden adott volt egy fasza estéhez. Gáborral négy óra körül értünk haza gyalog, útközben még magunkhoz vettünk némi húst egy gyrososnál, Istvánék az első villamossal jöttek megint, szintén emlékezetes estéjük volt.

A munkáról csak két mondat. Múlt hétfőn jött egy levél a Novartis IT-tól egy linkkel, amelyen keresztül a tesztet tudjuk elérni, amelynek 80% feletti teljesítéséért adminisztrátori jogosultságokat kaphatunk végre. István mellé odaült a Remo, sikeres is lett a tesztje, egy hete pénteken mellém és Gábor mellé már a nagyon segítőkész, de szellemileg nem egészen tiszta Christophot osztották be. Természetesen nem szereztünk kellő mennyiségű pontot ahhoz, hogy megfeleljünk, de még ennyire se futotta volna, ha Ivan nem áll a hátunk mögé, majd veszi át teljesen az irányítást Christophtól. Egy-két kérdésre még ők sem tudták a választ, sőt, rákérdeztek a tesztben olyan programra is, amelyről még csak nem is hallottak. Szép. Mi meg így a semmiből csináljuk meg. Meg is beszéltük, hogy hétfőn ráülünk a Remo nyakára, hogy segítsen. Ehhez képest közölte, hogy fussuk át még egyszer a training materialt, aztán menni fog az. WTF?! Gábor megnézte, lófaszra se elég, semmi se szerepelt a tesztben szinte az ott olvasottak közül. Én alapból leszartam, biztos megéreztem, hogy felesleges. Ebben a témában mindenesetre még update következik...

Nagy örömömben, hogy végre fel tudtam tölteni ezt a bejegyzést, nem jut eszembe semmi megfelelő cím. Szavazásra bocsátom a kérdést, mert már nagyon éhes vagyok, és eddig jóformán egyik címmel sem voltam elégedett.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. nov. 13. 19:26 | címkék: Bázel, buli, hangulat, kép, munka | 12 komment

Echo 1

Jelentem, az új bejegyzés elkészült. Még vasárnap este. Még Gábortól várok néhány fényképet, amelyeken kicsit igazítani kell, aztán töltöm is fel. Tegnap sajnos nem volt rá ideje, elég sűrű napunk volt a munkahelyen is, aztán alig bírtunk kikeveredni a kocsival a Novartis mélygarázsából. Gyorsan átraboltunk Németországba vásárolni, mert már nagyon rég töltöttük fel a készleteinket, és hétvégén sem jutott rá idő. Fél nyolc körül végeztünk otthon a kipakolással, aztán még elmentünk edzeni, jóformán zárásig ott voltunk. Tíz óra után még vacsora, zuhany, már nem várhattam el tőle, hogy nekiálljon a fotókkal vacakolni. Főleg, hogy én is acélfáradtan zuhantam az ágyba, előtte csak egy kis olvasásra futotta a maradék erőmből. Még hétvégén végeztem a Rejtő-könyvvel, A láthatatlan légióval. Annyira nem ragadott magával, de egyszer mindenképp megérte elolvasni. Nekem kicsit zavaros volt a sok szereplővel, hazugságokkal, elég volt kihámozni, mikor mi történik. Tegnap este aztán nekikezdtem Orwell 1984-ének, amit Gábortól kaptam kölcsön, és már régóta szeretném elolvasni. Első fejezet, pipa, eddig eszméletlen érdekes, holott még sok minden nem történt, de vonz a téma, eddig is vonzott, bár helyenként már ezt is túl sarkosnak érzem.

Szóval kitartás, nemsokára jön a poszt, vidám, jó hangulatú lett, remélem, örömmel olvassátok majd. Ma nekem németre kell mennem este, utána szerintem egy sör is lecsúszik, Gábor meg szerelőhöz viszi a kocsit, de remélem, legkésőbb holnap felkerülhet az elmúlt két hét.

Frissítve: A képek is készen vannak, de természetesen újabb problémába ütköztem. Miután rádugtam a céges gépemre az újonnan vásárolt külső vinyómat, bassza felismerni a pendriveomat. Michel itt velem szemben azt mondta, hogy törölni kell az USB-drivereket, és egy újraindítás után minden fasza lesz. Nos, ez szintén csak super accounttal tehető meg, amivel én nem rendelkezem. Illetve szintén nem volt 10 olyan szabad percünk, amikor ő is ráért, hogy megcsináljuk, meg én is. Szóval amint egy olyan számítógép elé kerülök, ahol egyszerre van működő USB-port és szintén működő internetkapcsolat, azonnal feldobom a bejegyzést. Ez minden valószínűség szerint ma este lesz. Hazamentek a diákok a Wohnheimból, szabad a gépterem, és nekem sincs egyéb dolgom betervezve mára. Még a szemüvegemet hozom el az optikustól, mivel sikerült végre megrendelnem az ajándék kerettel a nomád lencsét, ami majd jó lesz sportolni, meg ide-oda, ahol féltem esetleg a mostanit. De bizony mondom néktek, ma lesz poszt. :)

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. nov. 10. 10:25 | címkék: echo | 1 komment
Régebbiek | Végére »