Bazi nagy haláltorony avagy a Mesés Esés

Három hete péntek délután valami megmagyarázhatatlan okból semmi dolgunk nem volt, így Gáborral még a családja érkezése előtt körbejártuk a Campust, hogy kiválasszuk, mely épületeket érdemes megmutatni nekik. Természetesen akadnak olyan irodaházak, amelyek az abszolút favorit kategóriába esnek, ezeket ezúttal nem kerestük fel. Helyette igyekeztünk megtalálni a legmagasabb toronyházakból eső legjobb kilátást. Az egyik ilyen 16. emeletén felfedeztünk egy szinte teljesen kihalt szárnyat, a legtöbb irodában még bútorok sem voltak. Tökéletes, hogy a velem és Istvánnal kisebb turistacsoportra dagadt családnak megmutassuk, milyen csodás városban él a fiuk. Mire megérkeztek, a nap is kisütött a délutánt addig uraló szürke fellegek mögül, meséssé varázsolva az amúgy is magával ragadó látképet. Istvánnal aztán nem vártuk meg a túra végét, hagytuk Gábort is érvényesülni, végülis hozzá érkeztek látogatóba. Hazautaztunk a Werkbusszal, de nemsokára ők is követtek bennünket, és az otthoni jóságok kipakolása után egy fenséges vacsora fogadott minket. Jól elbeszélgettünk utána, nagyon-nagyon kellemes este volt, nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen hibátlanul magam.

Az egész hétvégét körbelengő gondoskodó légkör nem merült ki a közös étkezésekben. Sikerült örökbefogadtatnom magam a hétvégére Gábor családjával, főképp anyukájával - ahogy ezzel már korábban viccelődtem is. :) Sajnos sikerült megfáznom, így a hegyekbe, az Eigerhez tett kirándulásukra nem tartottam velük vasárnap, de rengeteget beszélgettünk, és az együtt töltött idő az otthoni családi hangulatot költöztette a Wohnheimba.

 

Ugyanezen a hétvégén nyitott a Herbstmesse, azaz a bázeli búcsú is. Szombat este tettünk is egy kört a srácokkal. Ez esetben ez Miki nélkül zajlott, ő ugyanis szerda hajnalban hazarepült Magyarországra. Az apukája a hatvanadik születésnapját ünnepelte, Miki pedig hazament meglepni őt. Helyette Gábor öccse, Andris tartott velünk. Felültünk a Münsterplatznál felállított hatvan méteres óriáskerékre, amelyről jóformán az egész várost beláttuk éjszakai pompájában. Vagyis belátta, aki ki mert nézni a fülke ablakán. :P Hatalmas élményt jelentett. Hát még a Messeplatzon felállított szabadesést szimuláló tornyon töltött néhány - de annál hosszabbnak tűnő - perc. Ezt még az óriáskerékről figyeltük ki, és a nagy számnak köszönhetően Gábor befizetett minket egy menetre. Hát, most ha azt mondom, atttyavilááág, azzal még nagyon keveset árultam el az élményről. Ráadásul pont egy olyan székbe szólt a jegyem, amelyből a Ramada Plaza üveg toronyépületében láttam magunkat, ahogy 15 méteres másodpercenkénti sebességgel zuhanunk… Mindezt szintén hatvan méterről, ha már a számoknál tartunk. Állat vót, na, alig győztem ordítani. Jót is tett a torkomnak, persze, hogy másnap minden bajom volt, aztán kihagytam a hegyeket…

    

Hétfőn meg nem mentem dolgozni. Fájt a torkom, a fejem, fáradt voltam; jobbnak láttam inkább pihenni. 11-kor aztán meg már szégyelltem magam, mert annyira nem voltam szarul, hogy ne tudtam volna elvégezni a feladatom. Mindegy, legalább betegebb nem lettem. Gábor anyukája csinált nekem teát, egész hétvégén folyamatosan érdeklődött, nincs-e lázam, hogy érzem magam. Hétfőn ismét együtt ebédeltünk, majd búcsút vettünk egymástól. Csak köszönettel tartozom nekik a kedvességükért és a gondoskodásukért.

A nap hátralévő részét iszonyatos kínlódással töltöttem - az unalomtól. Filmet néztem, feküdtem, a több ezredik liter teát ittam. Éreztem korábban is, hogy megfáztam, és az előző hetekben igyekeztem kiteázni a betegséget. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem egészen úgy működik, mint az egyetemi éveim alatt, hogy néhány óránként haza tudok menni, vagy akár egy-egy napot „büntetlenül” kihagyni, és otthon gyógyulni. Próbáltam feszülni, hogy ne verjen le a betegség, de aztán csak sikerült neki. Egy napnál többet viszont nem kellett kihagynom, hál’ Istennek. Az irodába is vittem teát, meg NeoCitrant, ráérős időmben ittam ezt-azt, szóval megmaradok.

 

Pénteken már szórakozni is volt erőm, Zürichbe utaztunk. A néhány hete megismert magyar fiatalok közül Gabi zongorázik, és ő hívott minket a koncertjére még kedden este, amikor beugrottunk egy sörre illetve kávéra egy bárba. Pénteken tehát Vikivel kiegészülve kocsiba pattantunk munka és egy gyors zuhany után, mert fél 8-kor már kezdődött a műsor. Zürich pedig egy jó órányi autóútra van. Az előadás kortársként volt meghirdetve, ennek megfelelően nagy része teljesen érthetetlen maradt számunkra. Összességében régi, 1920-as évekbeli fekete-fehér némafilmek megzenésítéséről szólt, de néha olyan összevisszaságban, és a fülemet bántóan szólaltak meg a hangszerek, hogy a szünetben megváltás volt a kávéautomatához rohanni. Mégis úgy gondolom, hogy megérte elmenni, és nem csak a szocializálódás miatt. Láttunk valami újdonságot, amelyet magunktól valószínűleg eszünkbe se jutott volna megtekinteni, és egy-egy dallamot kifejezetten kellemes volt hallgatni. Gabi is felettébb boldog volt, hogy elutaztunk az előadására, ami nagyjából másfél órát tartott. Utána mindannyian sétáltunk egyet, Attila volt a kalauzunk, mivel ő Zürichben is élt korábban. Beültünk egy…, hááát, még nem étterem, de már nem dönereshez, ettünk egy gyrost, beszélgettünk. Aztán megállapodtunk, hogy hazautazunk Bázelbe, és ott megyünk el megünnepelni Miki és Gábor születésnapját. Gabi, Bea és Attila elszaladtak a vonatra, mi újra autóba szálltunk, ahol aztán nemcsak nekem, de Istvánnak és Mikinek is sikerült elaludnia. Négyünk közül aztán utóbbi volt az egyetlen, aki Vikivel és a többiekkel még megivott valamit a városban, mi hárman eldőltünk itthon.

   

Istvánnak másnap jött a nagynénje egy újabb adag otthoni ellátmánnyal. Mi sajnos nem találkoztunk vele, elég rövid időt töltött a Wohnheimban, amíg mi aludtunk, azután várost néztek, és a nagynéni rohant is tovább a dolgára. Kénytelen vagyok tehát a bőséges mennyiségű és kiváló pogácsát itt megköszönni, amellyel az aznapra csúsztatott ivászathoz szolgált alapozóként. :)

Amíg ők a várost járták, mi egy IKEÁ-t derítettünk fel az utolsó négyzetméterig, majd két elektronikai nagyáruházat is, míg végül Gábornak is megtaláltuk a megfelelő ajándékot a születésnapjára. Utána még gyorsan átugrottunk Németországba is, hogy legyen mit enni-inni este. A pizzavacsora elkészültéig felhívtam a húgocskámat, aki épp táncpróbán volt. Kihangosította a telefonját, így hallhattam a hangjukat egy kicsit. Nagyon hiányzott már, és örömmel hallgattam őket, ahogy az otthoni dolgokról mesélnek. Még ha nem is mindenki szólalt meg, egy picit úgy éreztem, mintha ott lennék. Csak azt nem értem, miért nekem kellett élménybeszámolót tartani megint, mikor arra itt ez a nyavalyás blog… Nem magamnak írom, öázz, hányszor mondjam még?

A pizza után előszedtem az ünnepi Feiglingot, aki nem ismerné, asszem, német kotyvalék, fügevodka, jó cucc, még az idei nemzetiségi napos első kóstolásnál megkapta az ajánlott pecsét. ;) Itt üzenném, Kenny, hogy az egyik üvegcsének az alján negyvenvalahányas szám állt, na, annyiszor egyikünk se volt hajlandó odakoppintani az asztalhoz. :D Utána még fogyasztottunk ezt-azt, ki-ki saját ízlése és habitusa szerinti italt és mennyiséget. Végül hárman indultunk útnak, István nem érezte túl jól magát, kimerítette a kevés alvás és az egész napos idegenvezetés, inkább lefeküdt aludni. Mi a 36-os busszal egyenesen a St. Jakob Arenához mentünk, újra a Musikpark A2-be. Nem kockáztattuk meg, hogy egy ismeretlen helyen valami bohóc kidobó elrontsa a születésnapi hangulatot azzal, hogy nem enged be. Ezzel itt nem is volt gond, viszont egy bő másfél órát álltunk sorba vámpírok, zombik, boszorkányok és egyéb rémségek között, mielőtt bejutottunk. Október 31-e lévén Halloween-parti volt, a jelmezben érkezőknek ingyenes belépővel, és sorsolási részvétellel. Méltó buli volt, bár Gábor elfáradt, és talán fél négy körül hazaindult, Mikivel már villamossal jöttünk haza, hétkor dőltünk az ágyba.

 

Csütörtökre pedig a németes csoporttársainkkal terveztünk iszogatást Mikivel. Még múlt héten érdeklődtünk, lenne-e rá igény, és nagy örömünkre egész sok jelentkező akadt. Ráadásul azok közül, akikkel jól megértjük magunkat órán, és szívesen összejárnánk velük. Végül sajnos ketten maradtunk itt is. Néhányan hazautaztak a szülőhazájukba, már órára sem jöttek, Steven, az angol srác a kisfiára kellett, hogy vigyázzon, mások egyszerűen csak elfelejtették, mert kedden nem esett róla szó. Mindenesetre jövő csütörtökre lefixáltunk egy újabb időpontot. Mikivel azért nagyon nem csüggedtünk, megittunk két sört az Amara, a spanyol lány által ajánlott eoipso nevű közeli helyen. Eszméletlen hangulatos, azt beszéltük, hogy valószínűleg a villamosok alvóhelye lehetett régen. Méretes belmagasságú tágas csarnok, egy légtér a bár és az étterem, megtartották a hatalmas vasajtót, még a WC is egészen autentikus a tejüvegek mögött. Ráadásul este fél tízig, amíg vacsorázni is lehet, tilos a dohányzás. Aznap különösen jó napom volt: végre lezárhattam a lidércnyomásos „adatmentős nő” ügyét, amely a hardware returnnel együtt már szeptember másodika óta húzódott. Megkapta az engedélyt a volt kollégája adataival való munkavégzésre, így visszaállíthattuk annak a felhasználói fiókját, és kiírhattam a levelezését. Előtte azért még levert a víz, amíg zajlott a DVD-írás, Gábort kísértem el az 503-as épületbe egy monitort kicserélni. Nem is tudom, miért tartottam vele, utálom azt az irodaházat, mióta zajlik ez az „adatmentős nő”-mizéria. Persze, hogy ugyanabba az irodahelyiségbe kellett mennünk, ahol ő is dolgozik, amikor felismertem hátulról, levert a víz, legszívesebben elrohantam volna. Mint annak idején, mikor Norbival felmentünk a Garzon Bútor raktárépületének a tetejére még a tankönyvraktáras meló elől sunnyogva, és a Márti rajtakapott minket. :) Mindegy, kimagyaráztam magam Frau Baumgartennél is, sőt, meglepően kedvesen reagált, amikor rögtön azzal nyitottam, hogy épp most írom ki a szarait lemezre. Szóval volt mire koccintani este, kár, hogy a többiek nem jöttek németről, remek hangulatban voltam, szívesen beszélgettem volna velük.

   

Pénteken ismét Mikivel ketten krúzoltunk, mert ő még jóformán nem is járt a Herbstmessén azon kívül, hogy minden este azon keresztül vezet az utunk a Campusról hazafelé. Gábor németen, István edzésen, úgy beszéltük meg, hogy később csatlakoznak. Ebből aztán nem lett semmi, mert mire ők jöttek volna, meguntuk a sétálást. Előtte még felültem az óriáskerékre a Mikivel is, hogy ne kelljen egyedül szomorkodnia odafent. Egész más élményt jelentett vele, és négy svájcival ülni a kabinban, és viszonylag csendben a várost csodálni, mint két hete azt hallgatni, hogy senki ne fészkalódjon, mert felborítjuk az óriáskerék egyensúlyát, és mind a Rajnában végezzük. :) Betúrtunk egy-egy sült kolbászt - Basler Herbsmesse Spezial, viccelsz? -, egy másik standnál ettünk valami baszott cukros, de ízletes habos, ostyás, csokis csodaédességet. Aztán ittunk volna egy sört megint, de addigra már fél 11 körül járt az idő, és kezdett csöpörögni az eső, szóval természetesen minden talpalatnyi értelmes embereknek való hely foglalt volt a belvárosban. Fel is hívtuk a srácokat, hogy nem érdemes beutazniuk, majd másnap pótoljuk.

Nos, a másnapból az lett, hogy miután szolidban megnéztünk két rész Dextert, Gábor kitalálta, hogy kezdjünk el iszogatni, aztán menjünk be valahová, és ha buli lesz megint, hát, Istenem. Még pénteken a helyi ingyenes napilapban találtam partiajánlót, aznap fel is túrtam kora este az internet (höhö), hogy tájékozódjak a helyszínekről. Legalább tíz különböző helyet találtam, bár őszintén szólva inkább csak azoknak néztem utána, ahol elektronikus zenei event szerepelt a programban. Szívesen mentem volna már egy olyan szórakozóhelyre, ahol ínyemre való zene szól. Messzire nem akartunk menni, mert a változatosság kedvéért megint esett, de ezúttal megnéztünk volna valami újat. Gáborral ketten meg is szavaztuk magunknak a Singerhaust a Marktplatzon. István és Miki lelki világához nem áll túl közel ez a fajta zenei stílus, így ők ismét Paddy Reilly ír bárjában kötöttek ki a Heuwaage-viaduktnál. Nem is baj, hogy nem maradtunk négyen együtt, mert így mindannyian maradéktalanul jól szórakoztunk. Gáboron is láttam végre, hogy felszabadult, bár gondolom, ehhez az igényes helyen és a régóta áhított zenén kívül hozzájárult a pár Jäger meg sör is, amit még beküldtünk odabent. A bejutásnál sem akadtak nehézségek ezen a helyen sem, hála Istennek, magyarán minden adott volt egy fasza estéhez. Gáborral négy óra körül értünk haza gyalog, útközben még magunkhoz vettünk némi húst egy gyrososnál, Istvánék az első villamossal jöttek megint, szintén emlékezetes estéjük volt.

  

A munkáról csak két mondat. Múlt hétfőn jött egy levél a Novartis IT-tól egy linkkel, amelyen keresztül a tesztet tudjuk elérni, amelynek 80% feletti teljesítéséért adminisztrátori jogosultságokat kaphatunk végre. István mellé odaült a Remo, sikeres is lett a tesztje, egy hete pénteken mellém és Gábor mellé már a nagyon segítőkész, de szellemileg nem egészen tiszta Christophot osztották be. Természetesen nem szereztünk kellő mennyiségű pontot ahhoz, hogy megfeleljünk, de még ennyire se futotta volna, ha Ivan nem áll a hátunk mögé, majd veszi át teljesen az irányítást Christophtól. Egy-két kérdésre még ők sem tudták a választ, sőt, rákérdeztek a tesztben olyan programra is, amelyről még csak nem is hallottak. Szép. Mi meg így a semmiből csináljuk meg. Meg is beszéltük, hogy hétfőn ráülünk a Remo nyakára, hogy segítsen. Ehhez képest közölte, hogy fussuk át még egyszer a training materialt, aztán menni fog az. WTF?! Gábor megnézte, lófaszra se elég, semmi se szerepelt a tesztben szinte az ott olvasottak közül. Én alapból leszartam, biztos megéreztem, hogy felesleges. Ebben a témában mindenesetre még update következik...

Nagy örömömben, hogy végre fel tudtam tölteni ezt a bejegyzést, nem jut eszembe semmi megfelelő cím. Szavazásra bocsátom a kérdést, mert már nagyon éhes vagyok, és eddig jóformán egyik címmel sem voltam elégedett.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. nov. 13. 19:26 | címkék: Bázel, buli, hangulat, kép, munka | 5 komment

Echo 1

Jelentem, az új bejegyzés elkészült. Még vasárnap este. Még Gábortól várok néhány fényképet, amelyeken kicsit igazítani kell, aztán töltöm is fel. Tegnap sajnos nem volt rá ideje, elég sűrű napunk volt a munkahelyen is, aztán alig bírtunk kikeveredni a kocsival a Novartis mélygarázsából. Gyorsan átraboltunk Németországba vásárolni, mert már nagyon rég töltöttük fel a készleteinket, és hétvégén sem jutott rá idő. Fél nyolc körül végeztünk otthon a kipakolással, aztán még elmentünk edzeni, jóformán zárásig ott voltunk. Tíz óra után még vacsora, zuhany, már nem várhattam el tőle, hogy nekiálljon a fotókkal vacakolni. Főleg, hogy én is acélfáradtan zuhantam az ágyba, előtte csak egy kis olvasásra futotta a maradék erőmből. Még hétvégén végeztem a Rejtő-könyvvel, A láthatatlan légióval. Annyira nem ragadott magával, de egyszer mindenképp megérte elolvasni. Nekem kicsit zavaros volt a sok szereplővel, hazugságokkal, elég volt kihámozni, mikor mi történik. Tegnap este aztán nekikezdtem Orwell 1984-ének, amit Gábortól kaptam kölcsön, és már régóta szeretném elolvasni. Első fejezet, pipa, eddig eszméletlen érdekes, holott még sok minden nem történt, de vonz a téma, eddig is vonzott, bár helyenként már ezt is túl sarkosnak érzem.

Szóval kitartás, nemsokára jön a poszt, vidám, jó hangulatú lett, remélem, örömmel olvassátok majd. Ma nekem németre kell mennem este, utána szerintem egy sör is lecsúszik, Gábor meg szerelőhöz viszi a kocsit, de remélem, legkésőbb holnap felkerülhet az elmúlt két hét.

Frissítve: A képek is készen vannak, de természetesen újabb problémába ütköztem. Miután rádugtam a céges gépemre az újonnan vásárolt külső vinyómat, bassza felismerni a pendriveomat. Michel itt velem szemben azt mondta, hogy törölni kell az USB-drivereket, és egy újraindítás után minden fasza lesz. Nos, ez szintén csak super accounttal tehető meg, amivel én nem rendelkezem. Illetve szintén nem volt 10 olyan szabad percünk, amikor ő is ráért, hogy megcsináljuk, meg én is. Szóval amint egy olyan számítógép elé kerülök, ahol egyszerre van működő USB-port és szintén működő internetkapcsolat, azonnal feldobom a bejegyzést. Ez minden valószínűség szerint ma este lesz. Hazamentek a diákok a Wohnheimból, szabad a gépterem, és nekem sincs egyéb dolgom betervezve mára. Még a szemüvegemet hozom el az optikustól, mivel sikerült végre megrendelnem az ajándék kerettel a nomád lencsét, ami majd jó lesz sportolni, meg ide-oda, ahol féltem esetleg a mostanit. De bizony mondom néktek, ma lesz poszt. :)

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. nov. 10. 10:25 | címkék: echo | 1 komment

Dream on dreamer

Az utóbbi hetek kihagyása után végre újabb bejegyzés megalkotásába fogok. A bevezetőben szeretném vázolni, hogy zajlanak a hétköznapjaim, fogadjátok el ezt magyarázatként a hosszú szünetre. Ötig dolgozom, kedden és csütörtökön német tanfolyamra rohanok rögtön munkaidő után, kilenc óra körül érek haza, és állok neki vacsorázni. Szerdán és pénteken pedig igyekszem eljutni edzeni. Hétfő az egyetlen szabad este, amit hiába próbálok tartalmasan eltölteni, általában ez kimerül a rendrakásban, majd lerogyok a számítógép elé. Megnézek egy-egy sorozatot, vagy játszom egy kicsit, mert ezek kikapcsolnak. Beszélgetek a srácokkal - egyre inkább az itteniekkel is, nem csak a magyarokkal -, esetleg a Monikával, ha épp ő van beosztva aznap estére. A blogra pedig nem jut idő. És kedv sem. Igen, talán kifújt a kezdeti lelkesedésem, de annyira nem is telnek változatosan az utóbbi hetek, hogy sokat lehessen regélni róluk. A húgommal való konzultáció és Reni blogjának olvasgatása után úgy döntöttem, nem is fogok. Megpróbálom újra a rendszerességre helyezni a hangsúlyt, kicsit rövidebbre, könnyebben emészthetőbbé varázsolni a blogot. Az olvasmányosságot szeretném megtartani, nekem is jól esik kicsit változatosan fogalmazni, olvasni, beleképzelni magatokat a helyzetembe is könnyebb ezáltal. Ezt a bejegyzést egyfajta hídként képzelem az eddigiek és az új éra közé. Lesz benne munkahelyi történet a "kötelező mosoly"-ebédről, megismerhetitek egy péntek estébe ágyazott személyes drámámat; szót ejtek hullámzó érzelmekről, de lesz mosoly, új ismerősök, meg ami még közben eszembe jut.

  

Kezdjük is a legelsőként megemlített, és a legszárazabb témával, a főnöki ebéddel. Ortwin, az új, ógermán nevű, műbűbájtól duzzadó észak-német felettesünk vezetési stílusa szerint kijelölt, kommunikációval kikövezett, menedzsermosollyal szegélyezett út második állomásával. Az első ugyanis az ebédről szóló megbeszélés volt, ahol húsz perc alatt mindjárt sikerült megutáltatnia magát négyünknél. Az egyik mondatában még biztosított minket a támogatásáról, a másikban már Remohoz zavart minket, mert ő nem ér rá a problémáinkkal foglalkozni. Kedélyes mosoly mögé bújtatott oltásokkal tarkítva közölte, hogy együtt foguk ebédelni vele és néhány Novartis-fejessel valamikor azon a héten. A következő egy hetet beszűkült gyomorral töltöttem, ugyanis ennyi idő telt el a tényleges munkaebédig. Amitől egyáltalán nem kellett tartanom, bár az épület előtt az öltönyösöket várva már kurvára minden bajom volt. Egyetlen ember jelent meg végül, Daniel, valami Novartisos IT-dolgozó, még csak nem is öltönyben. Nagyon kedves, szimpatikus megjelenésű úr, teljesen baráti hangulatban fogyasztottuk el az ételt, bár Ortwin többször kísérletezett ingoványos talajra terelni a beszélgetést. De a politika és a gazdaság is nyelvi problémák nélkül lepergett rólunk, büszkén álltuk a sarat. Ahogy aztán Ortwin beszámolt róla, elégedett is volt velünk a Novartisos bátyja, csak a németünket találta kicsit gyengének. Na, most szerintem ez Ortwin személyes véleménye, csak így egyszerűbb volt elmondania. Ugyanis ő az, akinek a folyamatos vigyorgástól artikulátlanná válik a beszéde, és minden második szavát úgy kell kitalálni, a másik fószert mindannyian értettük, válaszoltunk neki.
Az első megbeszélésen szóvá tettük az oktatások hiányát, ennek eredménye egy hetes kényszerpihenő lett. Mindenki más megszakadt, annyi hibajegy érkezett be, nekünk meg nem oszthattak a diszpécserek semmit. Helyette adtak egy linket egy rakás tömény és vajmi kevés hasznos információt sejtető olvasnivalóval, hogy tanuljunk. Az ebéd napján kaptunk újra tennivalót, és az aznapi ügyfeleinket felhívták, hogy megtudakolják, mennyire elégedettek a munkánkkal. Azóta gyakorlatilag három igen izgalmas feladat permutálódik a mindennapjainkban, mindegyik hardvermozgatással kapcsolatos. Mostanában kicserélhetünk heti 2-3 akksit. Jeszoké... Néhány hete jeleztük a felháborodásunkat a magyar HR felé, akik az itteni igen divatos szóval eszkalálták, azaz magasabb szintre terjesztették a dolgot, és ígértek valami oktatást novemberre. Na, majd meglátjuk...

  

Az ebédhez képest jelentősen nagyobb lelkesedéssel ugrottunk neki négy hete az első kollégákkal töltött esténknek. Három hétvégén keresztül Oktoberfest volt a ZicZac nevű szórakozóhelyen, ami ez idő tájt évek óta állandó helyszíne az AWB-knek. Ennek az első napjára sikerült eljutnunk Gábor kivételével hármunknak, ő mire a németjéről odaért, már nem volt kedve bejönni, és a bő félórásra jósolt várakozási idő se lelkesítette túlzottan. Illetve az sem, hogy addigra már tudtam neki mesélni a literes korsó sörökről. Vagy még tudtam mesélni... Ugyanis mi 9 óra körül már ott voltunk, az első Maß után megérkezett Stevie, neki köszönhetően jöttek sorban a Jägermeisterek is, majd a második és a harmadik liter sör. Közben hogy, hogy nem, az asztal tetején találtam magam. Illetve mindenki az asztal tetején volt, dőlt a sör, a bajor ruhás lányok nem győzték cipelni a korsókat. Egy korábban sosem tapasztalt érzés kerített hatalmába, ahogy összeborulva üvöltöttem a kollégákkal egy-egy általam is ismert dalt. Kultúrájában többnek érezhettem magam a mellettem ugráló két másik magyarnál. Köszönhetem ezt is a Kingának és a vele töltött idő alatt átélt utánozhatatlan hangulatú szári összetartásoknak...
Aztán kezdett elbaszódni az este. Az első vécére vezető utamról úgy értem vissza, hogy nem tudtam, hol a szemüvegem. Bizonytalan ideig tartó veszett keresést követően jobbnak láttam hazamenni. Ebben Gábor sietett a segítségemre kocsival, mert a ZicZac a 6-os villamos vonalának jóformán a másik végén található. Közben kaptam egy nehezen dekódolható SMS-t Istvántól, hogy megtalálta a szemüvegem, de valószínűleg nem fogok neki örülni. Másnap aztán tényleg így lett, még felismerhető volt egykoron szemüveg mivolta, de kíméletlenül megtiporták. Megpróbáltam újrahajtogatni, de az orrnyerge a kezembe porladt. Kénytelen voltam beismerni, hogy megtörtént velem az, amiért eddig talán a legjobban lenéztem az embereket. Korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy tudja valaki elhagyni a fejéről a szemüvegét, azt a dolgot, ami a látássérült emberek egyik legnagyobb kincse. Még gondolkodtam is, mielőtt elindultunk előző este, hogy felvegyem-e, vagy hagyjam otthon, ahogy mindig szoktam, aztán végül rosszul döntöttem. A "baleset" előtt is szerettem volna új szemüveget csináltatni, de jobb lett volna, ha jut időm tájékozódni a lehetőségekről, mint hogy aztán három hetet homályban tölteni nélküle. Azt talán felesleges is mondanom, milyen kínos volt az ügyfeleknél a monitorba belemászva elemezgetni a problémáikat. Kis optikák közti jobbra-balra küldözgetés, szemorvossal fenyegetőzés után végül újra látok. Hála Istennek, olyan szemüvegem van, amilyenre vágytam, az előzővel ellentétben örömmel hordom. A történet apró adaléka még, hogy előtte egy disznókezű fodrász megcsonkított. Direkt közöltem vele, hogy hosszas vívódás után elhatároztam, újra megkísérelem megnöveszteni a hajam, és csak kicsit szabjon le a végéből. Ehhez képest ormótlan, mindennemű szépérzéket bántó frizurát kreált, mindezt a buli napjára. Másnap a Gáborral letolattam az egészet. Hogy jön ez a szemüveghez? Nehéz volt a fejformámhoz és az ízlésemnek megfelelő szemüvegkeretet választani egy olyan arcra, amelyet a tükörben meglátva nem hittem el, hogy hozzám tartozik, annyira kerek.
Azt azért még elmondanám mentségemre, hogy az Oktoberfestes estén István és Miki is beleült a teleportba, és nem csak az én szemüvegem temetője lett a morgartenringi kocsma. ;) Miki rákövetkező héten még megismételte a ZicZac-estét, én jobbnak láttam egy ideig pihentetni a szórakozás ezen formáját. Azóta a kollégák is meséltek ezt-azt, Stevie számolatlanul hagyta el a pulóvereit és a telefonjait a korábbi Oktoberfesteken, Montinak "úgyse ég" címszóval lángra lobbantották a szakállát, Mirko az idein végigvágta az alkarját egy koccintásnál eltört, de továbbra is vadul lóbált korsóval... Veszélyes világ ez. :)

  

A ZicZac-os borulást következő hétvégén valami nagyon furcsa történt, ami igencsak megviselte a szemüveg miatt már amúgy is kissé tépett gyermeklelkemet. Egy lány érkezett hétvégére a Wohnheimba. (A srác, akihez jött, neve elhallgatását kérte, szóval legyen elég ennyi. Aztán mindhárman úgy tisztázzák le a dolgot a kérdésekkel kopogtatókkal, ahogy akarják.) Ami engem illet, kifejezetten szarul viseltem az udvarlásukat, egymáshoz intézett kedves szavaikat, apró puszikat, simogatásokat, a kézenfogva, ölelkezve sétálást. Minduntalan a Kinga jutott eszembe róluk, főleg hogy akkortájt amúgy is rengeteget gondoltam rá. Gáborral abban az időben sokat beszélgettünk a kapcsolatokról, miután méltatlan körülmények között szakított vele a barátnője. Sajnos meg kellett állapítanunk, hogy egy évig egyedüllétre vagyunk kárhoztatva. Vagy legalábbis olyasvalakit biztos nem találunk, aki lelkiekben annyira közel áll hozzánk, mint neki az Emi és nekem a Kinga. Erre betoppan egy lány, akit bár semmilyen szempontból nem találtam vonzónak, mégis rá emlékeztet. Tömérdek megválaszolatlan kérdés merült fel bennem újra ezekben a napokban. Egy-két órát tudtam aztán beszélgetni vele MSN-en. Végül vegyes érzelmekkel álltam fel az asztaltól, de örültem, hogy legalább olvashattam azokat a szavakat, amelyeket régóta szerettem volna hallani. Azóta is nehezen viselem, hogy egy csapásra véget ért az az időszak, amelynek annyi érzelmet, tudást, tapasztalatot, új ismerőst - boldogságot köszönhetek. De elmúlt, hogy helyet adjon egy új fejezetnek, amelynek történetét itt élem meg Svájcban. Ahol ismét csupa újdonság fogad, és újra olyan dolgokkal kell megküzdenem, amelyekkel még sohasem találkoztam korábban. Hát álmodom tovább...

 

A legfrissebb hír, amelyet ebbe a bejegyzésbe szánok, múlt hétvégéről való, szombaton egy kellemes estét töltöttünk négy magyar fiatal társaságában. Ennek előzménye a bázeli magyarok klubján talált apróhirdetés. Egyikük, Viki, érdeklődött, hogy karácsony körül jutna-e neki egy hely valaki mellett az autóban, hogy olcsóbban megússza a hazautat Magyarországra. Mire észrevettem, és Gábor írt neki, már lefoglalta a repülőjegyet mégis, de több levélváltás után találkoztunk, és kávéztunk egyet a belvárosban. Majd múlt hétvégére meghívott négyünket a barátnőjéhez, és két további barátjukhoz. Nagyon jó volt magyar fiatalokkal beszélgetni, még ha az aprócska lakásból hely híján az erkélyre szorultunk is. Iszogattunk, nevettünk aztán Bea és Attila hazafelé, mi a két lánnyal, Vikivel és a házigazda Gabival a Paddy’s nevű ír bár felé vettük az irányt. Itt aztán nem sok időt töltöttünk mi srácok, már a bejutás is hosszadalmas volt, bent iszonyatos tömeg tolongott, ittunk egy sört, körbedulakodtuk mindkét szintet, aztán hazataxiztunk. Viki azóta is írt már, Gábor Attilával is egyezkedett e-mailben, remélem, hamarosan megismételjük a múlt szombatot, én nagyon jól éreztem magam.

 

Ezen a hétvégén pedig megkezdődött a három hétig tartó Herbstmesse, azaz a bázeli búcsú, illetve Gábor családja érkezett látogatóba. Ezekről az élményeimről számolok be a következő posztban. A mostaniban a Dreiländerecknél, azaz Svájc, Németország és Franciaország határán István által készített fényképekből mutatok néhányat.

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. okt. 26. 12:32 | címkék: buli, hangulat, munka | 4 komment

Barátság

Az új bejegyzés írása folyamatban van. Sajnos nem a terveknek megfelelően haladok vele, legyetek türelmesek. Kérlek.

Elnézést kérek mindazoktól, akinek nem válaszoltam a levelére, vagy talán még nem is vettem fel vele a kapcsolatot, mióta elutaztam. Nehéz. Bármily hihetetlen. Sokan vagytok, és mindnyájatok fontos nekem valamiért. Viszont egyszerűen nem tudok mindenkit megemlíteni, nem tudok személyes levelet írni mindannyiótoknak. Létezik olyan ember, aki képes erre, például a Miki két szobával odébb. De nekem egyszerűen nem megy az, hogy éjjelekbe nyúlóan fogalmazzak mindenkinek a személyiségéhez megfelelő hangvételű levelet, amelyben kifejtem, ő miért hiányzik. Pont azért találtam ki, hogy blog formájában osztom meg az érzéseimet, mert ismerem magam, hogy hajlamos vagyok hanyagul kezelni a baráti kapcsolataimat. És amikor már a blogolás is nehezen halad, gondolhatjátok, hogy még kevesebb energiám, hangulatom van az ilyesmihez. Én senkit nem felejtettem el, nem is fogok, úgy gondolom, nem vagyok az a típus. Mindenkihez kötök egy-egy kedves emléket, amelyek örökre megmaradnak. Nem kell attól tartani, hogy akivel sokat találkoztam, sokat beszéltem még otthon, azt nem fogom keresni, amikor hazautazom. Ennyi erővel én is félhetnék, és igazság szerint félek is attól, hogy elveszítelek benneteket, amiért ilyen kevés hírt adok magamról. Hogy jövő augusztustól majd ülhetek a szobámban egyedül, mint ahogy egy évvel ezelőtt is éltem.

Ugyanakkor néha eszembe jut az is, hogy én se kapok semmi információt rólatok. Nem csak ti vesztettetek szem elől engem, hanem én is titeket. Jó lenne néha az otthoni dolgokról olvasni, még ha válaszolni nincs is időm. Örülök minden kétsorosnak a Twitteren, az egyéniségetekre jellemző humornak egy-egy ostoba Facebook-kvíz vagy -játék mellett. Ha ezekhez hozzáfűzök valamit két munkahelyi feladat között, az nem azt jelenti, hogy az egész napot online töltöm, csak épp lusta vagyok levelet írni nektek. Az azt jelenti, hogy szívesen gondolok rátok, és remélem, hogy ti is jókedvvel olvassátok azt a két sort, amit a ti örömötökre szánok. Azt jelenti, hogy tisztában vagyok a hibámmal, és legalább ennyit szeretnék nektek adni magamból. Minden nap. Mert én ezt tartom fontosnak. Hogy tudjátok, élek, gondolok rátok, hogy sok mindenben nem változom. És hogy ugyanannyira lehet számítani rám, ha újra otthon leszek, mint mielőtt elutaztam.

Érzem, hogy nem tudom megfelelő sorrendbe rakni a gondolataimat, kicsit kuszának érzem most a lelkem. Erről is lesz szó a következő (igazi) bejegyzésben, ha egyszer elkészül. Nem ígérek semmit.
 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. okt. 18. 21:14 | címkék: hangulat | 2 komment

Maluma

Tudom, tudom, megint sokat kihagytam. A helyzet pedig az (Gábor: Here’s the thing ;) ), hogy ezúttal nem írok részletesen a napjaimról. Ennek két oka van, az egyik, hogy kezdünk belesüppedni a dolgos hétköznapokba, a feladataink nagyrészt a korábban leírtak közül kerülnek ki, újdonság ilyen téren nemigen adódik. A másik ok pedig, hogy fáradt vagyok, egyre kevesebb időm is van a blogra, mind a munkahelyen, mind utána a szabadidőmben. Őszintén szólva a kedvem is egyre kevesebb hozzá. Ha egyszer ráveszem magam, oldalakat tudok gépelni, csak az tart sokáig, amíg nyitok egy Wordöt, meg még inkább az, hogy végiggondoljam, mi is egyáltalán az, ami megérdemli, hogy a blogba kerüljön. Nem akarok kilométeres posztokat írni a magam szórakoztatására - bár ez is egy szempont -, hogy ti meg aztán elaludjatok a második bekezdésnél. Ez a bejegyzés tehát a következőképpen épül fel: a legutóbbi poszthoz készített jegyzeteim egysoros feljegyzésekké alakultak az igazán említésre méltó eseményekről - ezeket fogom kifejteni.

Az előző bejegyzéshez időben a legközelebb álló ilyen dolog mindjárt a következő hétfőre, tehát hetedikére esett. Négyünk közül egyedül én ültem az irodában, amikor 10 óra körül a főnökünk, Philippe közölte, hogy velünk szeretne ebédelni. Választási lehetőségem nem nagyon volt a válaszadást illetően, de nem is bántam. Ebéd közben kicsit talán kevésbé hivatalos vagy feszült a hangulat az íróasztalokhoz és tárgyalókhoz viszonyítva, elsírhattuk volna a bánatunkat az oktatások hiányáról és mindenről, ami másképp alakult a korábban megbeszéltekhez képest. Értesítettem is a többieket, hogy nekik is legyen idejük válogatott hőbörgésekkel készülni. Erre dél előtt nem sokkal jön a Philippe, hogy sajnálja, de le kell mondania az ebédet. Ez egyfelől dühített, hiszen reggel olyan nyájas volt velünk, kenyérre lehetett kenni, és tényleg készültem is, hogy rákérdezzek bizonyos dolgokra. Másfelől azért megkönnyebbültem, mert nyilvánvalóan nem mindegy, mit és milyen stílusban mond az ember a főnökének. Ezzel pedig már csak az egyelőre még fennálló nyelvi akadályok miatt is számolni kell. Kedélyesen feleltem azért, hogy majd másnap bepótoljuk. Igazán az erre adott válasza lepett meg: "Igen, majd holnap. Vagy talán sohasem..." Csak délután derült ki, mit értett ez alatt. Ugyanis összehívtak egy mindenkire kötelező érvényű megbeszélést negyed ötre, ahol megtudtuk, hogy Philippe-et az átszervezési politika áldozataként áthelyezték. Hogy ez valóban egy másik telephelyre vagy pozícióra történő áthelyezést jelent, avagy ahogy Hadházi mondta valamelyik Showder Klubban: "közös megegyezéssel és néhány nagyobb értékű műszaki cikkel távozott" a cégtől, sose fogjuk megtudni. Jött helyette két újabb fószer, meg egy nő, akik a mellettem lévő íróasztalnál ülnek, csak egy három centis térelválasztó fal választ el minket, és már akkor is napok, talán hetek óta vitatkoztak mindenféle szervezeti és költségvetési problémákról. Ők ismét igyekeztek elhinteni a nagy szavakat a póroknak, mondanom se kell, Ivan már négy órakor előre morgott: "Meeting for nothing." Igaza volt. Ettől függetlenül négyünket nem érintett túl jól a hír, hiszen Philippe volt az, aki tulajdonképpen felvett minket a céghez. Ültünk a megbeszélés után együtt az asztalomnál, épp ezt vitattuk, és biztos vagyok benne, hogy olyan képet vágtunk, amire nem véletlenül jött oda Michael Nied érdeklődni, hogy minden rendben van-e. Habogtunk egy sort, hogy hát úgy nagyjából, egyikünk se merte feltenni a kérdést, hogy most akkor a mi sorsunk hogy alakul ezek után. Ivan szerint nincs mitől tartanunk, biztosított a helyünk a Unisys terveiben, és azóta se szólt senki, hogy holnaptól nem számítanak a munkánkra, úgyhogy remélhetőleg igaza lesz. Azért nyavalyás egy helyzet, és az új főnökök sem igazán érezték szükségét, hogy megnyugtassanak bennünket, vagy a legkisebb közvetlenséget is mutassák felénk, de ugyanígy a korábbi dolgozók felé sem. Azonfelül hetek óta drámáznak a cégről, igyekeznek kitalálni az átszervezés legjobb módját, hogy a Novartis maximálisan elégedett legyen a szolgáltatásainkkal, de alapfogalmakkal nincsenek tisztában. Egyikük a napokban egy annyira egyértelmű dolgot kérdezett a Slobitól, hogy neki az asztalához visszafelé menet sikerült olyan lenéző ábrázatot produkálnia, és még a kezét is úgy megráznia az arca előtt, hogy ha nem hallottam volna az elmúlt hetekben a fal túloldaláról átszűrődő mondatfoszlányokat, akkor is magától értetődő lett volna, hogy meg sem próbálnak mindent megérteni, a lehető legtöbb tényezőt számításba venni. Nem tudom, csak a főokosok ilyen érdektelenek-e, vagy én is így csinálnám hasonló helyzetben, mert egyszerűen nem lehet mindenre figyelni akkor sem, ha tudomásul vesszük a létezését. Tényleg nem tudom. De igyekeznék. Legalább az emberek bizalmát elnyerni, hogy normális légkörben lehessen együtt dolgozni. Bevonni a döntésbe azokat, akik évek, évtizedek óta végzik ezt a munkát. Természetesen nem rájuk bízni a választást adott alternatívák közül, de meghallgatni, mi hogy működik a gyakorlatban, hiszen az a legritkább esetben egyezik az elméletben elképzelttel. Aztán lehet, ez lenne a másik véglet és az újabb példa a rossz menedzsmentre. De én így képzelem a jobb világot. :)

Aznap döcögve bár, de megindult a Krankenkasse-hadművelet is. Épp itt volt az ideje, hogy biztosítót válasszunk, illetőleg egyáltalán halljunk a svájci rendszer sajátosságairól. Bár még most sem ismerek minden részletet, azért röviden prezentálnám az eddig megtudottakat. Biztosan akad köztetek, aki külföldi tapasztalatai során megismerkedett a nyugati mintával, a többiek kedvéért, és a magam megnyugtatására összefoglalom, amit az azóta eltelt két hétben kiderítettünk. Az otthoni társadalombiztosítási rendszerrel ellentétben itt több profitorientált szervezet látja el az egészségbiztosítási feladatot. Grundversicherung (avagy Obligatorische Krankenpflegeversicherung – OKP) néven mindahányan alapvető szolgáltatásokat nyújtanak kötelező jelleggel, ezzel térítve minden svájci lakosnak a háziorvosi, kórházi, gyógyszertári és külföldön tartózkodás esetén a baleseti költségeket. (Szülők, nem köll aggódni, az itteni balesetek esetére is biztosítva vagyunk, ez a Unisysszel kötött szerződésünkben rögzített, a cost-of-livingsből vonódik a mi részünk, a cég meg fizeti az övét.) A Zusatzversicherung pedig biztosítótársaságonként változó úgynevezett kényelmi szolgáltatásokat takar, ezek azok a tényezők, amelyekkel egy-egy társaság igyekezhet magához édesgetni az ügyfeleket. Ilyenek például a különféle terapeuták, fogászati kezelések, sportkurzusok, az egész országra, vagy akár az egész világra kiterjedő, akár privát kórházi kezelések költségei, a betegség alatti jövedelemkiesés kompenzálása. A továbbiakban olvasható sajátosságok a Grundversicherungra vonatkoznak, mivel a másikkal annak "feleslegessége" miatt mi nem foglalkozunk. Felesleges alatt azt értem, hogy hiábavaló a havonta befizetett nagyobb összeg a Zusatzversicherungra, ha nem használjuk ki annak előnyeit. Tehát az OKP keretein belül a társaságok különböző úgynevezett franchise-okat kínálnak, amelyeket nagyjából a 300-2500 frankos intervallumban helyezhetünk el. Ez azt jelenti, hogy az adott franchise-ban meghatározott összeg (egy évre, halmozódik) alatt mindent a biztosított fizet, a felette eső részt pedig a biztosító. Természetesen a havidíj annál magasabb, minél alacsonyabb franchise-t választ a kuncsaft, azaz az én értelmezésem szerint minél betegesebb. Ez a havidíj körülbelül 180 franktól indul, a határ természetesen itt is a csillagos ég. A nekünk ajánlott biztosító esetében a 300 frankos franchise havi díja 250-260 frank környékén van, ha jól emlékszem. Ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy nehéz legyen döntést hozni, az egészet bonyolítja egy cseppet, hogy három különféle modell alapján választhat biztosítást az egyszeri ember. Ettől függően újra kisebb-nagyobb eltérések vannak az árakban. Az első ilyen az úgynevezett HMO-modell, aminél a beteg csak a HMO-tag orvosokhoz fordulhat a panaszaival. Ne kérdezzétek, pontosan mi ez a HMO, mert most itthon gépelek, és az előbb hiába rohantam le a gépterembe, persze hogy nem sikerült megtalálnom azt az oldalt az interneten, amit a munkahelyen fél perc alatt kigugliztam. Pedig ott rendezett formában megtalálható az összes információ, de nélküle a két másik modell neve is a homályban marad. A második a szabad orvosválasztást fontosnak tartóknak kedvez, azonban költségei ennek a legmagasabbak. Ezért létezik egy áthidaló megoldás, amelynél ugyan a betegnek adott a szabad orvosválasztás lehetősége, de betegség esetén előbb egy ingyenesen hívható telefonszámon be kell jelentkeznie a kívánt rendelőbe. Azt hiszem, ez utóbbit Telcare-modellnek hívják.
Adott tehát ez az ugyancsak összetett egészségbiztosítási rendszer, és adott négy ereje teljében lévő fiatal, akik évente csupán egyszer-kétszer betegszenek meg. Mi hiányzik az egyenletből ahhoz, hogy logikus döntést hozhassunk? Egy-egy orvosi vizit díja még biztosan. A kollégák szerint ez egy - már orvosi vizsgálatot igénylően komoly - megfázás esetében 200-250 frankra tehető gyógyszerekkel együtt. (Sokallom...) Illetve a biztosítótársasággal együtt ők sem ajánlják a HMO-modellt, nem tudjuk, miért. Ivan annyit mondott, hogy ő nem szívesen szórakozik a háziorvosokkal, bármi panasza van, inkább rögtön a kórházba megy. Négyünk között még folynak a tárgyalások, de mi valószínűleg mégis ezt a modellt választjuk majd. Tulajdonképpen megegyezik azzal a rendszerrel, mint ami otthon is működik: bajod van, ott a háziorvos, meglátogatod, ő meg majd intézkedik, illetve tájékoztat a további teendőkről. Jelenleg az 1500 frankos franchise 188 frankos havidíja felé billen a mérleg nyelve. Szegény Miki ez esetben is a diszkrimináció áldozata az életkora miatt, neki valamivel többet kell befizetnie. Ruthtal is több levelet váltottunk a héten a témában (mostanában "Hallo meine Lieben megszólítással :) ), a végén már inkább megadta a biztosítótársaságnál lévő kontaktperszóna elérhetőségét. (Akinek a levelében jómagam Soczi Andreasként vagyok feltüntetve. Sebaj, neveztek már Andreynek, Andrésnek is...) Jól illusztrálja, hogy a fáradtságunk mennyire hátráltat hasonlóan komplex döntési feladatok megoldásánál, amit Gábor követett el pénteken öt előtt kb. 10 perccel. Ruth egyik Krankenkasséval kapcsolatos levelére válaszolva akart figyelmeztetni hármunkat, hogy most már tényleg konkrét kérdésekkel kéne megtalálni Ruth (huhahamuárf) és a biztosítós brókerasszonyt. Csakhogy elfelejtette Ruth címét kivenni a címzettlistából, így ő is velünk együtt olvashatta a magyar szöveget, miszerint hétfőn mindenképp válaszolni kell Miszisz Hájruleznek. :D

Egy igen jelentős változást jelentett az életemben, és úgy hiszem, a hozzáállásomban is, amikor egy éves tagsági bérletet vásároltam egy fitneszklubba, magyarán gyúrni kezdtem. Korábban teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha ilyenre vetemedjek. Mindenhol és mindenkinek azt hangoztattam, nagyot fordul a világ, ha én elkezdek konditerembe járni. Hát, nagyot fordult, jelentem. Főleg, hogy magam miatt teszem. Senki nem kért rá, senkinek nem akarok megfelelni, bár egy cseppnyi dac megbúvik a döntés hátterében. Hiányzott a mozgás, de az igazsághoz hozzátartozik, magamtól eszembe se jutott volna pont ezt a fajtáját választani. Ki más oltotta el az első heti nyavalygásom tüzét megint, mint Gábor... Bár tulajdonképp bármelyikük tehette volna, kicsit olyan, mintha felosztották volna a nevelésem maguk között. Gábor felel a hiszti részért, István hűti le a hirtelen indulataimat, Miki meg kezeli a gyerekességem és az ügyetlenségemet. Kezdek férfiemberré válni, és a saját elszántságom mellett ezért őket is köszönet illeti.
Magáról a gyúrásról két hét távlatából nem nagyon szándékozok messzire menő következtetéseket levonni, egyelőre legyen elég annyi, hogy minden alkalommal jól esik a mozgás. Első alkalommal mellém szegődött egy instruktor, a mókás nevű Tobias. Minden előzetes félelmem ellenére nem az az izomtibor, segítőkész, tájékozott, normális ember. Egy adatlap kitöltése után ráküldött a futógépre bemelegíteni, majd megbeszéltük, milyen céllal kezdtem el edzőterembe járni. Az első 2-3 hétre átmozgató edzést képzeltem el, mivel soha nem csináltam még ilyet. Ennek megfelelően jártuk végig a gépeket, minden izomcsoportra mutatott egy-egy hasznos gyakorlatot. Szerintem vannak izmaim, amelyek az elmúlt hetekben feszültek meg először. Minden arany tagságival rendelkező klubtagnak jár egy táblázat, amelyen vezetheti a haladását, múlt hét csütörtökön ezt még Tobias töltötte ki nekem. Minden masinánál megmutatta annak beállítását, rendeltetésszerű használatát, elmondta, mely izomcsoportokat dolgoztatja meg. Ügyelt arra, hogy a mozdulatsor elvégzésének megfelelő legyen a légzésem, tájékoztatott a hibákról, helytelen testtartásokról. Mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy lenézne, vagy úgy tekintene rám, mint aki eltévedt, és véletlenül tért be az ajtón. Tökéletes Hochdeutschot beszél, jóformán minden szavát megértettem, ha mégis akadályba ütköztem, angolul azonnal a segítségemre sietett. A táblázatban rögzítette a gépek számát, a pozícióra és a súlyra vonatkozó beállításait, azóta nekem csak végig kell járnom a papíron szereplő menetrendet, illetve kérdés esetén keresni egy sárga pólós instruktort. Jövő héten még eszerint fogok eljárni, addigra megszokja a kutyatestem az igénybevételt, és utána folytathatom a tematikus edzéssel. Heti háromszor járunk Mikivel és Gáborral, az ütemterv még kialakulóban. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy valaha olyan izmos leszek, mint néhányan a klubtársaim közül, de már az is boldoggá tesz, hogy elindultam az ösvényen. Illetve hogy egyik gépen sem a legkisebb súllyal dolgozom. :) A cél tulajdonképpen a vékonyból egy arányos testalkat nevelése az egy év alatt. Nem tervezem gyúródroiddá válni, aki a fülcimpájára is külön edz. Ahogy magamnak megfogalmaztam viccesen: nem akarok örökké az edzőteremben izzadni, viszont szeretnék inget hordani. :) Következő cél, amit ma határoztam el, a szégyenlősség levetkőzése a koedukált finn szaunában, amelynek használatára szintén jogosultak vagyunk az arany tagsági kártyánkkal.

 

Még a múlt hét eseménye a céges oktatás, amelyen minden dolgozó kötelezően részt kellett, hogy vegyen. Persze akinek halaszhatatlan dolga volt, vagyis inkább nélkülözhetetlen a folyamatos munkavégzés szempontjából, kihagyta. Kíváncsian vártam az előadást, hátha hasznos információkhoz jutunk a munkához használatos valamely informatikai rendszerről. Nos, nem ez történt, az ügyfelek felé tanúsítandó megfelelő hozzáállásról hallgattunk meg egy egész napos fejtágítást. Négyünk közül egyedül engem osztottak be az első napra, az öt ember közül végül hárman jelentünk meg a tárgyalóteremben. Susanne-nal, az egyik diszpécser lánnyal és a supporterek közül Ronny-val - aki kéthetente az installációs asztalnál ül - voltunk a kísérleti nyulak. Egy németországi - talán Frankfurt környéki - ügynökségtől érkezett az előadó hölgy, aki meg kell, hogy mondjam, nagyon jól építette fel a mondandóját. Egy közel negyven oldalas jegyzet fogadott minket a meeting roomba lépve, hozzá notesz és toll. Frau Wolf az első benyomás, a bemutatkozás, a megjelenés, a hordott ruhák fontosságáról, a különböző típusú ügyfelek hozzáállásának kezeléséről, a testbeszédről és egyéb hasonló dolgokról tartott előadást. A leghasznosabbnak az egész napos német nyelvű interaktív társalgást tartottam, az oktatás konkrét témája legfeljebb tájékoztató jellegű figyelmeztetésként maradt meg az agyamban. A délutánra oldódott hangulat okozta nyakatekertebb német mondatok közepette majdnem bebólintottam, de végül a véleményem kifejezésére hozott igyekezetek mulasztották el a fáradtság érzését. A szomorú, hogy az egészből mindannyiunknak csupán két szó maradt meg igazán: maluma és takete, amelyeket talán sose fogok elfelejteni. Az ügyfelek szempontjából inkább és kevésbé kedvező hangzású kifejezéseknek megfeleltetett kitalált szavak egy nagy nevű pszichológus (vagy valami hasonló tudós) vizsgálata alapján. Maluma a legtöbb vizsgálati alany véleménye alapján egy hawaii sziget nyugalmát árasztja, míg a takete-kifejezések egy szigorú japán rítus megrendíthetetlen egyensúlyát jelképezik. A maluma aztán fel is vésődött a diszpécser-szektor saját fali táblájára, illetve azóta a nyugalom szinonimájaként szerepel a szótárunkban. Amiért még különösen pozitív dolog volt részt venni az oktatáson, az a két ember, illetve közvetlen barátaik által elnyert bizalom megszerzése volt. Azóta ha odamegyek Susanne-hoz, tartalmat hordoz a korábban üres mosolya, valóban vidáman köszön Ronny.

 

Kicsit negatívabb hangvételű a múlt hét végére tervezett házibuli története. Kitaláltuk, hogy a lányokkal, Gökivel, Eliával való mélyebb megismerkedésnek kiváló táptalajt nyújtana egy Wohnheim-béli warm-up party. Hét közepén tájékoztattuk őket a terveinkről, szombat délelőtt a Rhein Centerben bevásároltunk a vendégeknek, erre este hét óra körül kaptuk az üzenetet, hogy egy születésnapi bulira hivatalosak, és inkább azt választják. A porig alázáshoz már jóformán hozzászoktam, mióta itt élek, bár előtte is sikerült ezt-azt megtapasztalnom ebből a hozzáállásból, de azért ennél mindannyian több tiszteletet vártunk el a részükről. Főleg, hogy Corinne bevallottan tisztában van a Kanadában eltöltött egy éve után a külföldön való élet esetlenségeivel. Azért egy konszolidált iszogatás után nekiindultunk az estének magunk, mondanom se kell, hogy megint nem nyertünk bebocsátást a Fame-be. Már nem is lázadtam, beletörődtem a sorsomba, egy gyors kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan este, amikor szó nélkül beengednek, majd a fingomsincs-válasz, és az utolsó villamossal utaztunk is haza.

 

Aznap megvettük Ivannak a születésnapi ajándékát is, amely egy üveg grappa formájában realizálódott. Szerdán ünnepelte a harminchetediket, és mivel ő segített a legtöbbet ügyes-bajos dolgaink megoldásában, úgy éreztük, egy apró gesztus mindenképp helyénvaló lenne. Kis trükközést igényelt az átadás, mivel aznap Gábor hétre, én fél nyolcra, a többiek pedig nyolcra mentek dolgozni. Azért megoldottunk, Ivan pedig nagyon meglepődött, többször megköszönte a nap folyamán, láthatóan meghatotta a gesztus.
Szintén szerdán kaptunk egy e-mailt Lukácstól, aki korábban tartotta a hibajegy-kezelési rendszerről a telefonkonferenciát, hogy aznap Bázelben van. Két-három levélváltást követően fény derült arra, hogy gyakorlatilag 10 méteres távolságból üzengettek egymásnak Gáborral, csak a térelválasztóknak köszönhetően lemaradtunk az érkezéséről. Elég nehéz lehetett pedig nem észrevenni, hiszen egy jól megtermett, bőven két méter feletti fiatalemberről beszélünk. Beszélgettünk pár mondatot, aztán nekünk is és neki is rohannia kellett dolgára, de a közös ebédet lefixáltuk. Délben indultunk a határ francia oldalára, egy általa jól ismert étterembe, ahol tíz euró körüli összegért teljes menüre számítottunk. Hiába nevezhetőek a Cloud Restaurant 8-15 frankos ajánlatai bázeli mércével mérve kedvezőnek, azok csupán egy fogásból állnak, egy előétel-főétel-desszert kombó mindenképp többet nyújt náluk. Főleg egy alkalommal, amikor kapcsolatépítés céljából megengedhető egy ilyen kihágás. A tíz percesre prognosztizált sétából 20 perc lett, hamar megrendeltük a napi menüt, szerencsére a túlzottan szerény Lukács gond nélkül megértette magát az orrukat igencsak fenn hordó, tehát emberi nyelven nem különösebben nyilatkozó franciákkal. Hiába a jóleső értelmiségi beszélgetés a cégről és az általában vett szakmáról és nagyvállalati életről, negyed kettőkor igen kellemetlenné vált a hiábavaló várakozás az ételért. Különösen kényelmetlen volt a tekintetben, hogy egy óráig tart az ebédidőnk, húszpercnyi sétára voltunk a Campustól, és a negyed kettőre kiírt ticketem későbbre tolása ügyében hiába próbáltam elérni a dispatchinget. Főképp a fejünket forgattuk tanácstalanul, illetve Gábor hiábavalóan próbált szigorú tekintettel, illetve finomabb utalásokkal jelezni a távozás időszerűségére. Hamar megunta, hogy mi négyen csak ülünk, és reménykedünk a saláta utáni következő fogás érkezésében, felállt, és a konyha felé indult szólni, hogy a továbbiakban nem tartunk igényt a megrendelt étkekre. Ebben a pillanatban Mikivel ketten mi is elszégyelltük magunkat, amiért képesek voltunk ilyen mértékben semmibe venni a munkahelyi szabályokat, és utána eredtünk. Addigra ő már mindent lebeszélt a konyhafőnök asszonnyal, aki az addigi tipikus francia hozzáállást félretéve hibátlan német mondatokkal tudatta velünk, hogy elnézést kér a kényelmetlenségekért, illetve hogy szükségtelen rendeznünk az addigi fogyasztásunk számláját. Közben az eső is eleredt, kapucnit a fejünkre húzva rohamléptekben igyekeztünk vissza az irodába. Remegett is a lábam rendesen, hát még fél órás késéssel a felhasználó elé lépve, hogy mi lesz, ha nem tudom megoldani a problémáját. Szerencsére talán most először nem hagyott cserben az intuíciós képességem, és ezzel nem akadt gond, mint ahogy az irodában sem kérdezett rá senki, hol töltöttünk el jóformán kétszer annyi ebédidőt, mint amennyi rendelkezésünkre áll. A kioszkban vett szendvicseknek hála az éhenhalást is megúsztuk, a "nem kell a megszokottól eltérő helyekkel kísérletezni"-érzés kivételével nem maradt tüske a lelkünkben. Lukácsot egyikünk sem hibáztatja, hülyeség is lenne, nyilván nem szándékosan vitt olyan helyre, ahol ilyen eset előfordulhat, arról pedig ő sem tehet, hogy aznap éppen tele volt az étterem, és megcsúsztak a kiszolgálással. A nap végén még beszélgettünk vele egy bő fél órát, segít majd az internetes problémánk megoldásában, és korábban Istvánnak is megmutatta a Unisyses elszámolási rendszer használatát, amellyel visszaigényelhetünk bizonyos költségeket (kiutazás, tartózkodási engedély kiváltása, thalwili út költségei stb.).

 

Újabb, ugyancsak pozitív hír múlt péntekről a német nyelvtanfolyamunk témakörében. Miki megelégelte a huzavonát, és velem a jobb oldalán bevonult a Migros Klubschuléba, hogy tisztába tegye, kinek a hibájából kapott még Magyarországon félig elküldött tesztsort, amely alapján a kezdő csoportba soroltak bennünket. Előzőleg az interneten kitöltött középfokú teszten mindketten megfelelt minősítést szereztünk. A recepciós pultnál ülő fiatal hölgy sűrű elnézéskérések közepette rögtön adott egy behelyettesítős típusú tesztet. Hétvégén kitöltöttük, majd hétfőn egy addig ismeretlen asszonynak előadtuk a történetünket, és az asztalára csaptuk a papírokat. Percek alatt kijavította, és számára is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen megaláztatást jelentett nekünk az A1/2, majd az A2/1 kurzusba járni, akár csak egy-egy órára is. Miki C1 besorolást kapott, nekem előbb a B2 kurzusból október közepéig hátralévő órákat kell végighallgatnom, majd vele együtt beülhetek a C1-re. Frau Occhiuto megígérte azt is, hogy a kifogástalan állapotú könyveinket 1:1-ben becseréli a magasabb nívójú tanfolyamhoz szükséges tankönyvre és munkafüzetre, még ha azok drágábbak is. Myriamot tájékoztattuk gyorsan az ügymenetről, majd a jóváhagyása után csütörtökön bemasíroztam a nyelviskolába. Persze a könyvekre rá kellett fizetnem, de kétszeri finom jelzés után harmadszorra nem álltam neki hőbörögni az 1:1-es ajánlat miatt, inkább kifizettem a 3,40 frank különbözetet. A terembe lépve megkönnyebbültem, a tanár ugyanis az A1/2-ről ismert Norbert Wasiak volt, aki a mutogatós Ralfnál nagyságrendekkel méltóbb órát tartott. Néhány perccel később felajánlotta, hogy a B2-ből hátralévő egyetlen fejezetet lefénymásolja nekem, majd lekísért a recepcióra, ahol aznap immár másodszor, összesen harmadszor cseréltem újra a könyveimet. Megkönnyebbülést jelentett a tananyag nehézsége is, hiszen végre tényleg olyan dolgokról esett szó, amelyek tényleg frissítést kívántak az agyamban. Illetve jó érzés volt egyedüli fiúként ülni öt lány között, főleg úgy, hogy egyikük kifejezetten csinos, magas, karcsú, szép arcú, mosolygós lány volt. :) A tanár talán Amarának szólította, de én nem láttam ehhez hasonló nevet a jelenléti íven. Ezt összevetve azzal, hogy Herr Wasiak külön kérte is, hogy hangosan beszéljünk, mert az egyik füle talán begyulladt, és semmit sem hall, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is hívják a lányt. Két nap múlva talán kiderül. :)

Most azonban fekvés van, még gyorsan feldobom ezt a posztot. Két héttel ezelőttről maradt még hozzá néhány kép azok közül, amelyekből a legutóbbi bejegyzéshez is válogattam. Mivel sikerült a telefonomon is életre kelteni a kiváló Gravity Twitter-klienst, mostanában egyre több fényképet láthattatok és láthattok a jövőben is arról, éppen hol és mivel foglalatoskodom. Ezek nem túl jó minőségű fotók, ez egyrészt a telefon amúgy sem tökéletes kamerájának köszönhető, másrészt pedig a Twitpic még le is kicsinyíti, illetve a minőségén is ront, hogy ne generáljon nagy adatforgalmat a telefonon keresztül. Ettől függetlenül azonban úgy gondolom, a célnak megfelel mindegyik, hiszen aktuális tájékoztatást nyújtanak. Ezeket a képeket a Twitter-posztokban lévő linkekre kattintva nyithatjátok meg. Ezután azt ajánlom, a Twitpic oldalon kattintsatok a jobb felső sarokban a képem mellett lévő docziandras linkre, amely egy áttekintő oldalra irányít benneteket, itt láthatjátok az összes korábban ide feltöltött fényképet időrendben a legfrissebbel a lap tetején. Álljon azért itt is a ennek az oldalnak a címe, íme: http://twitpic.com/photos/docziandras Innen célszerű minden képet új lapfülön megnyitni, vagy a legújabb képet megnyitva lapozható a galéria a szintén jobb oldali (a név és az idegesítő flash-reklám alatti) More photos by docziandras alatt elérhető indexképek segítségével. Ezek balról jobbra haladnak a friss fotóktól a régebbiek felé. Gueti Nacht!

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: András, 2009. szept. 20. 23:43 | címkék: hangulat, kép, munka, napom | 4 komment
Régebbiek | Végére »